Fontos előadással zártuk a tavaszi kultúrévadot június derekán a Léda-házban, igaz, a tavasznak már nyoma sem volt, mégis felüdítő élmény volt hallgatni és nézni Hausmann Cecília szokványostól eltérő megközelítésű vetített képes bemutatóját a nagyváradi szecesszióról, amit ő inkább tart mozgalomnak, mint csupán stílusnak. Apropó fogalomhasználat, sokan hajlamosak a szecesszióra és az art nouveau-ra úgy tekinteni, ami hasonló ugyan, mégsem ugyanaz, mintha a kettő között bármiféle minőségi különbség létezne.
Ami az elhangzottakban újszerű volt, hogy a kevésbé vagy egyáltalán nem ismert, nem könnyen felismerhető váradi lakóházakat, illetve ezek részleteit, díszítőelemeit, kiegészítő elemeit mutatta meg a képző- és iparművész. Közben arra is lehetőségünk volt, hogy az előadó és a közönség között párbeszéd, szelíd polémia alakuljon ki arról, ugyan mivel magyarázható, hogy a belvárosban egyre több a felújításnak, tatarozásnak álcázott részleges vagy teljes bontás. Utóbbiak nyomán sorra tűnnek el a múlt század eleji stílusjegyek, mindaz, ami Várad hangulatát – ma még – egyedivé teszi a felújított homlokzatú paloták árnyékában. Vajon elegendő magyarázatként azt mondani, hogy sok pénzt rosszul, szakszerűtlenül is el lehet költeni, netán joggal véljük úgy többen is, hogy a stílustalanítás mögött politikai megfontolás is kimutatható. Ugyanezen logika mentén mutatkozik a többségi közbeszédben ismeretlen fogalomnak a magyar szecesszió, mint olyan. Van bécsi, esetleg párizsi, netalán német.
Ép ésszel felfogva e stílus-identitás viták épp úgy fölöslegesek, mint vadonatújra cserélni a sétálóutca nemrég visszarakott, a célnak ma is megfelelő kőburkolatát. De hát mit tehetünk, ha olyan gazdag a város, s valakinek mindig kell a munka, vagy kell a kő. Mert ha a projekt szalad, a kő nem mindig marad.
A szerk.
Fotó: Visit Oradea
