Sebestyén Aba 1996-ban szerzett színművész-diplomát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, majd a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatához szerződött, 1998-ban neki ítélték a legjobb pályakezdőnek járó UNITER-díjat. A lendületes indulás mellett mégis volt benne elég kíváncsiság, hogy járatlan utakra tévedjen, tizenhét évvel ezelőtt, kollégák és tanítványok segítségével útjára indította Marosvásárhelyen a Yorick Stúdiót. A színész-rendezővel Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
Az első kérdés adott: a szakma a tehetségedet kezdetektől fogva elismerte, benned mégis megszületett az igény, hogy saját színházat, saját műhelyt alapíts. Mi motivált?
Valóban, nagy lendülettel indult a színészi pályám, rengeteg jó feladattal, de a rendezés kezdettől fogva érdekelt, már akkor szerettem volna jelentkezni a rendezőszakra, aztán annyira sűrű volt a programom, hogy ez akkor elmaradt, jóllehet később sort kerítettem rá, sőt doktoráltam is Bukarestben.
2002-ben Béres András tanár úr, aki akkor még egy személyben volt a Tompa Miklós Társulat vezetője és az egyetem dékánja, felhívott, hogy mind a színházban, mind az egyetemen számítanának rám. Ez sok mindent eldöntött. Még abban az évben elkezdtem tanítani Farkas Ibolya mellett, az azóta már elhíresült évfolyamon, amit olyan nevek fémjeleznek, mint Bányai Kelemen Barna, Erdei Gábor, Korpos András, Magyarosi Imola vagy Tóth Árpád. Tulajdonképpen velük kezdődött a közös gondolkodás, amit – a színházban kapott remek feladatok ellenére – részemről a fejlődés, az útkeresés vágya, illetve a rendezés iránti kíváncsiságom hajtott. 2004-ben bejegyeztettem egyesületként a Yorick Stúdiót, aztán 2005-ben megszületett az első produkció, a Nasztaszja Filippovna; Andrzej Wajda Dosztojevszkij A félkegyelműjének átirata Kövesdy István rendezésében, a szereposztásban Veress Albert, Tompa Klára és jómagam. Én ehhez a bemutatóhoz kötöm az indulást. Fontos hangsúlyozni, hogy a Yorick életre hívása nem csak az én érdemem, hiszen ott volt néhány lelkes kolléga, mint például Nagy Dorottya vagy Zayzon Zsolt, és a diákjaim is lelkesedtek az ügy iránt.
Nagy szerencsém volt, hogy – Csegzi Sándor akkori alpolgármester közbenjárásával – sikerült saját teret szereznem a várban a stúdió számára, a Mészárosok bástyájában. Szerencsére volt precedens román oldalról, hiszen a Teatru 74 egy évvel korábban alakult, illetve létezett már a Liviu Pancu-féle Teatru Scena is, mindketten azonos helyszínen. Jó érzés, hogy volt, ahol próbálnunk, volt, ahová felszerelhettük a nemzeti színházból kiszuperált harmincéves lámpákat.
A legfontosabb személyes motivációm, hogy legyen egy helyünk, ahol nincs nyomás, ahol bátran lehet kísérletezni, akár tévedni is. A nagy mesterek is mondják, hogy nem a sikerből tanulsz, hanem a kudarcokból.
Nekem a Yorick adta meg azt a lehetőséget, hogy kompromisszumok nélkül kérdezhessek rá társadalmi jelenségekre, tabutémákra. Az államilag támogatott intézményen belül ehhez sokkal több az akadály, bár kőszínházakban is akadnak ellenpéldák.
A Yorickban belevághattam a rendezésbe is, amihez nagyon jó kiindulást jelentett a diákjaimmal végzett munka, de azt még nem éreztem magamban, hogy egy projekt ötlettel bejelentkezzek az igazgatónál, hogy ezt szeretném megcsinálni. Az alapoktól akartam elkezdeni.
Ma viszont már sokat dolgozol kőszínházakban rendezőként. Mennyiben más ez, mint amikor a Yorickban készül egy produkció?
Az ideális helyzet az, amikor a színház vezetőségével együtt gondolkodunk szereposztásban, szövegben, együtt keressük, miként szólítható meg az adott közönség, de vállaltam már el úgy is munkát, hogy konkrét feladattal kerestek meg. A próbafolyamattal kapcsolatban viszont mindig ragaszkodom ugyanahhoz az alkotói szabadsághoz, ugyanazzal a kíváncsisággal igyekszem minden feladatot kezelni, mint a Yorickban. Persze rákészülök minden projektre, de minden feladatnak meg kell hagyni egyfajta kreatív bizonytalanságot, hagyni kell, hogy nehéz helyzetbe hozzon a szöveg, az alkotótárs, mert csak így tudunk együtt fejlődni. Az nem működik, hogy viszem a receptet és megfőzöm. Mondjuk engem általában azzal az elvárással szoktak hívni, hogy lepjem meg a társulatot, mozdítsam ki a színészeket a komfortzónából, és ennek tapasztalatom szerint örülni is szoktak. A színész szereti, ha kibillentik, ha provokálva van, ha meggyúrják, ha aprólékosan foglalkoznak vele, még akkor is, ha éppen nem lesz briliáns az eredmény. Persze vannak egók, pózok, modorok, hierarchiák az egyes társulatokon belül, amikkel meg kell küzdeni, de ezekbe a harcokba bele kell állni, mert mindenki csak jól jöhet ki belőle.
Térjünk vissza a Yorickhoz és a kezdetekhez. Mit szólt hozzátok a szakma és a közönség, amikor elindultatok?
Emlékeim szerint mindenhol támogatásra lelt az elképzelés, az egyetem részéről mindenképpen. A már említett Béres András tanár úr, valamint Kovács Levente tanár úr, illetve Balási András mostani rektor-helyettes nagyon sokat segítettek többek közt a pályázati rendszert megtanulni, mentem is kérdésekkel, válaszoltak, biztattak.
A marosvásárhelyi színházat az indulásunk egy hosszú, átmeneti időszakban találta, de ott is örömmel fogadták, hogy a színészeknek ez egy plusz lehetőség, készültek közös produkciók is.
Mondjuk én eleve úgy képzeltem el, hogy a Yorick az egyetem és a kőszínház között foglal helyet: a frissen végzett diákok kaphatnak egy lendületet az induláshoz, a társulati tagok pedig tehetnek oda egy-egy kirándulást megújulni, feltöltődni.
A közönség pedig lelkes volt, főleg, amikor jöttek az eredmények, az első átütő produkció a Nasztaszja Filippovna után, talán Gianina Cărbunariu Stop the tempo! című darabja volt az én rendezésemben, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya és Csiki Hajnal szereplésével, dramaturg Boros Kinga. Erre jött 2009-ben a 20/20, aztán pedig a Székely Csaba-féle Bánya-trilógia első két darabja. Úgy érzem, mindenhol nyitottságra leltünk.
Miért nem lett a Yorick Stúdiónak állandó társulata?
Kezdetektől fogva az egyetem diákjaira és a Tompa Miklós Társulat színészeire építettünk, én az önálló társulat, lefordítva a havonta fizetett alkalmazottak jelentette óriási felelősséget sosem akartam, mertem igazán felvállalni. Szomorú példa a tanár kollégám által létrehozott András Lóránt Társulat, ahol táncszínházi előadásokat hoztak létre, nem is akármilyen szakmai színvonalon, a létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, mégsem volt fenntartható, a járvány adta az utolsó döfést, de addig is rengeteget kellett küszködjenek.
A pályázati rendszerben sajnos nincs forrás az állandó társulattal való működéshez, és helyben sem kapunk ehhez segítséget, beszéltem többször a polgármesteri hivatallal, hogy – főleg az eredményeink tükrében – kaphatnánk valamiféle normatív támogatást, ami alapot jelenthetne ehhez, de erre eddig nem volt bennük nyitottság, pedig a városnak hosszú ideje egyetlen kulturális intézményt sem kell eltartania. Fontos támogatást kaptunk azonban az utóbbi három évben a Bethlen Gábor Alaptól aminek köszönhetően nem csak új produkciók létrehozásában gondolkodhattunk bátrabban, hanem technikai eszközökben is jelentősen fejlődhettünk.
Én nagyon szerencsés vagyok, amiért a színházban is a státuszomat megtarthattam, főállásban pedig címzetes tanár vagyok az egyetemen, tehát megvan az az egzisztenciális biztonságom, hogy – ha úgy tetszik, szabadidőmben – a Yorickban új projekteket hozzak létre, de arra nincs mód, hogy más egzisztenciájáért is ily módon felelősséget vállaljak, pedig biztos könnyebb lenne, ha nem lennének folyamatos egyeztetési feladataink, lenne hat ember, akikre folyamatosan lehet számítani.
Ennek ellenére átlagosan évi két produkciót létrehoztunk, volt, amikor négyet is, ami hatalmas dolog. 2009-ben elindítottuk az Interkulturális párbeszéd a kortárs dráma tükrében sorozatot, mely részeként minden évben bemutatunk egy román és egy magyar kortárs szöveget, szóval projektszínházként is sokat tudunk tenni.
Evezzünk napsütötte vizekre: a munkásságodtól és talán a Yoricktól sem elválaszható egy név: Székely Csaba.
Igen, ő valóban nagy ajándék, szakmailag és civilben is jó barátok vagyunk, annak idején megfogadtuk egymásnak, hogy minden évben készítünk egy közös produkciót, amit nem sikerült maradéktalanul betartani, de ennek ellenére szerencsére sokat dolgozunk együtt, nem csak a Yorickban, hiszen például a budapesti Radnóti Színházban is az ő szövegével készült a nagy sikerű 10 című produkció, mindig fontos számomra, hogy mit gondol, merre kéne tovább haladni.
De Csaba mellett meghatározó volt még a kortársak közül a már említett Gianina Cărbunariu, valamint Elise Wilk is, akinek több szövegét színpadra vittem, őt is személyes jó barátomnak tudom.
Az élőkkel szerzett számtalan tapasztalat birtokában mit gondolsz, a magyar színházi szférában miért alulreprezentáltak a kortárs szövegek?
A kortárs szöveg is egyfajta kísérlet, és mint olyan, kockázatot jelent, amit sokan nem mernek felvállalni. Nem Rómeó és Júlia vagy Három nővér, nem lehet tudni, hogy a néző mit fog szólni hozzá. Pedig akár természetes is lehetne, hogy mondjuk egy Székely Csaba kaliberű szerzőt fölkérjenek, hogy az adott társulatban gondolkodva írjon darabot, de ez nem így történik, vagy legalábbis nagyon ritka esetekben. Persze, nincs ott a szöveg már a döntéskor, nem lehet biztosra menni. A Szentivánéji álmot éppen úgy el lehet rontani, de a cím, illetve Shakespeare neve mégiscsak garancia, hogy a néző megveszi rá a jegyet, és legalább valamelyest azt kapja, amit várt.
Persze ez nem jelenti azt, hogy szerintem csak kortársat kell játszani, nagyon büszke vagyok rá, hogy tavaly négy előadással négy műfajban rendeztem: a Yorickban a Lázadni veletek akartam regényadaptáció, a Három nővér Szabadkán klasszikus, aztán jött Yorick – Tompa Miklós Társulat koprodukcióban a Székely Csaba-Elise Wilk-Dálnoky Réka Nem történt semmi, kortárs szerzőkkel metoo témára, aztán végül a Csárdáskirálynő Csíkszeredán, amit szintén Székely Csabával gondoltunk újra. Viszont a kockázat ezekben is mind ott volt. Azt fel kell vállalni.
Már említetted, de azért szánnék egy külön kérdést az interkulturalitásra. Szeretsz adott társadalmi kérdéseket román és magyar szemszögből is vizsgálni. Mennyire látod ezt a két nézőpontot külön világnak?
Számomra az interkulturalitás iránti igény, Marosvásárhely speciális etnikai adottságaiból kifolyólag, mondhatni adottság. Itt élünk egymás mellett, kíváncsiak vagyunk egymásra, és egymás megismerésének mégiscsak legjobb eszköze a kultúra. Érdekes megvizsgálni, más-más nézőpontból ki mit tud elmondani az adott problémával kapcsolatban. A kérdést fel lehet tenni férfi-nő román-magyar de akár – csináltunk ilyet is – romániai és magyarországi viszonylatában is.
Például nagyon érdekelt, amikor a migráció kérdése pár éve annyira előtérbe került, hogy mit gondolunk az elvándorlásról. Megszólítottam két nőt, Kincses Rékát, aki Erdélyből ment el, a 90-es években itt szocializálódott, és jelenleg Berlinben él, illetve Elise Wilket, aki félig szász, félig román és Romániában maradt, ebből lettek a Borderline, illetve az Eltűntek című előadások, amelyek jól bizonyítják, hogy ezek a különbözőnek tűnő nézőpontok milyen csodálatosan képesek párbeszédbe lépni egymással.
Projekt-színház lévén, ha törést nem is okozott, de a járvány mindenképpen hatással volt a Yorick-ra is. Hogy sikerül felébrednetek a kényszerszünetből?
Szerencsére hamar magunkhoz tértünk, már tavaly sikeresen lendületet vettünk két nagyon jó produkcióval, hiszen mind a Lázadni veletek akartam, mind a Nem történt semmi komoly szakmai és közönségsikernek bizonyult, van több fesztiválmeghívásunk. Emellett felújítottam A Tér című produkciót Bolyai János személyéről. Készül új produkció is: Jelenlét, avagy lélekfitnesz címen Lackfi János prózájából és verseiből Barabás Olga szerkesztett egy anyagot, amiből Cári Tiborral gyúrunk kétszemélyes koncert-színházi előadást, ahol valószínűleg én is gitárt ragadok. Ezen kívül is vannak formálódó tervek, az azokról szóló hírekkel hamarosan jelentkezünk.
