Lovassy Cseh Tamás drámaíróval Biró Árpád Levente beszélgetett
Elvégezted a kolozsvári teatrológiát, írtál színházkritikákat, dolgoztál dramaturgként és kipróbáltad magad rendezőként is, független társulatoknál és kőszínházaknál egyaránt. Nem ragadtál le egyetlen területnél sem, és nem is kötötted magad egyetlen helyhez, színházhoz, társulathoz (még akkor sem, ha egyes társulatoknál többször is előfordultál). Sőt, a színház mellett mindig is volt „polgári” foglalkozásod. Mivel régóta ismerjük egymást, azt hiszem, mondhatok olyat, hogy mindig is irigyeltem benned azt a fajta szabadságot, ami a színházhoz való viszonyodat jellemzi. Ez tudatos döntés volt részedről, vagy menet közben alakult így?
Szeretem tudatosságnak hazudni, bár sokáig nem volt ennyire kiszámított a színházhoz való viszonyom. A kolozsvári teatrológia egy véletlen eredménye volt. Véletlenül – egy évvel a felvételim előtt – hallottam a marosvásárhelyi színház és a művészeti egyetem közös drámapályázatáról, véletlenül eszembe jutott két nappal a határidő előtt, és ugyancsak véletlenül írtam valamiféle pályaművet, amivel aztán véletlenül megnyertem az első helyet. Innen jött az ötlet, hogy talán színházzal is foglalkozhatnék. De ahogy akkor, úgy most is azt gondolom, nekem elsősorban nem a színházzal van dolgom, hanem saját magammal. Pontosabban: a saját magam közlendőjével. Én nem vagyok érdekes és fontos: az legyen fontos, ha valóban érdemes rá, amit mondok vagy kérdezek. A színházra, mint eszközre tekintek: a közlés egyik, de nem egyetlen eszközére. Az, hogy több területen (kritika, dramaturgia, rendezés) is kipróbáltam magam, elsősorban az útkeresés, másodsorban a vakmerő nagyképűségem és becsvágyam eredménye. Lássuk be, egyik sem vagyok. Ahogy az egyetem, mellyel diákként szerződéses viszonyban álltam, egyetlen pillanatig sem volt hajlandó eldönteni, mihez kezd a képzésemmel, s meghagyott színháztudósnak, bármit is jelentsen ez, úgy én magam sem döntöttem el sokáig, hogy hol az én helyem az úgynevezett erdélyi és/vagy magyar színházi közegben. Kritikus azért nem vagyok – és ez már biztos –, mert végtelenül unok kritikát írni. Dramaturg azért nem vagyok, mert sokkal nagyobb a kontrol iránti vágyam, mintsem egy rendezővel harmóniában együtt tudjak dolgozni. Rendező pedig azért nem vagyok, mert – színházi értelemben – nem vagyok csapatjátékos. Imádom a színészeket, lenyűgöznek, de tekintettel arra, hogy én mindeddig csak saját szöveggel dolgoztam – egyedül ez a forma érdekel –, mély szorongással is eltölt a jelenlétük. Más szóval: zavarnak abban, hogy a saját magam által létrehozott struktúráról, szövegről, problémakörről és történetről gondolkodjak. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal inkább akartam rendező lenni, mint rendezni. Sokkal jobban érdekelt a színházi élet, s azon belül az én pozícióm, mint maga a színház. Arcoskodás, kivagyiság, becsvágy jellemezte működésem az erdmagyar színházi térben, mígnem, mint a Mátrixban, arra kellett rájönnöm, hogy nincs kanál, vagyis: nincs az az erdmagyar színházi tér, amelyben én „az a bizonyos” rendező lehetnék. Túl sok erőt fektettem abba, hogy valakinek látszódjak, s túl keveset abba, hogy valóban elmélyülten dolgozzak (megjegyzem: az egyetemi évek sem tanítottak meg arra, hogyan kell egyáltalán dolgozni), ráadásul úgy és olyan formában, ahogy azt én szeretném. Hosszú idő volt, míg rájöttem: egyetlen dolog érdekel, az pedig az írás. Szóval, ha manapság kérdezik, mi az én és a színház viszonya, akkor azt mondom, szövegeket írok, melyek olykor színházi formát kívánnak. Soha, egy pillanatig sem merült fel, hogy a színházi struktúra részévé váljak, hogy attól tegyem függővő a megélhetésem. Nincs túl jó véleményem a struktúráról, de nem ítélem el azt, aki abban látja az érvényesülési lehetőségét. Engem egyetlen dolog érdekel: érvényes kérdéseket megfogalmazni saját magam és közegem múltjáról, jelenéről, jövőjéről.
Milyen áldozattal jár ez a szabadság? Nem hiányzik a színház akkor, amikor éppen nem foglalkozol vele?
Nem tudok semmiféle áldozatról beszámolni. Kizárólag akkor csinálok színházat, amikor közlendőm vagy kérdésem van. Ez luxus, tudom. És mindeddig, amikor közlendőm vagy kérdésem volt, és úgy éreztem, hogy az már a nyilvánosságra tartozik, akkor színházat is csináltam. Lehet isteni közbenjárásnak nevezni, hogy mindig meg is találtam ehhez a lehetőséget. Egy biztos: amikor éppen nem foglalkoztam színházzal, az azért volt, mert nem akartam színházzal foglalkozni. Ez nagyképűen hangozhat, de meggyőződésem, ha van valódi közlendő, ha van valóságos tartalom, ha van hozzá adott érték, az megtalálja az utat, mely a megvalósulás, a színpadra kerülés irányába vezet. Bízom benne, hogy soha nem szorulok a megélhetési színházcsinálásra, helyette inkább az életem más területein kötök kompromisszumokat a megélhetésért cserébe, de az alkotás területén erre képtelen lennék. Azt csak szabadon és magammal szemben a lehető legkönyörtelenebbül tudom csinálni.
A pandémia alatt keveset hallhattunk rólad, mint színházi alkotóról. Mit jelentett számodra ez a periódus?
Annak a felismerését, hogy nem kell mindig és mindent elkövetni, hogy halljanak rólam, hogy „a térképen legyek”. Az alkotói munkának van egy, a közönség számára láthatatlan része, amit legtöbbször megspórolnak az alkotók. (Akik nem így teszik, azokra tekintek én valódi alkotóként. Számuk jelentős, felsorolásba nem kezdek.) Itt arra a befektetett és elmélyült munkára – írásra és olvasásra – gondolok, ami nem tartozik a közönségre, s amitől hitelessé válik maga az alkotás. Ez a járványidőszak számomra egyet jelentett a Kertész-i értelembe vett valamiféle „belső emigráció” megkezdésével – színházi értelemben mindenképp. Egész egyszerűen azt gondolom, hogy nincs ma a színháznak itt az ideje. Erdélyben semmi esetre sem, hisz legcsekélyebb tétje sincs ma a színháznak. Bármerre nézek – nagy tisztelettel a ritka, de annál üdítőbb kivételnek – jobb esetben is közepesen jó produktumokat látok. Nincs aktív párbeszéd a színház és közönsége között. Nincsenek meghatározó műhelyek. Nincsenek színházi botrányok. Nincsenek, vagy csak oly ritkán éles, húsba vágó kérdésfelvetések vagy állítások. Persze mindez az erdélyi magyar kultúra állapotáról is beszél. Középszerűség van és érdektelenség. Megúszás és túlélés. A megmaradás-forgatókönyv lapjai pörögnek. Mindezt úgy mondom, hogy látok elszigetelt, figyelemre méltó egyéni megnyilvánulásokat. De nem látok kulturális párbeszédet, pezsgő szellemi életet. Hol vannak az erdélyi magyar értelmiség nagy vitái? Hol a reflexió a jelen kihívásaira? Erdély sok szempontból, de kulturális értelemben legalábbis az érdektelenség és a túlélés földje. Egy mesterségesen életben tartott gyarmat. Kirakatvidék. Egy pillanatnyilag identitását vesztett, de rengeteg lehetőséget tartogató, szerethető hely. Egy ilyen kontextusban úgy érzem, csak akkor kell valamiféle produktummal jelentkeznem, ha az valóban kidolgozott, ha azért valóban felelősséget tudok vállalni. Ennek megfelelően nem érdekel, ha nem hallanak rólam, ha elfelejtik, hogy vagyok: kizárólag az alkotás és a munka érdekel. Ha az megvan, annak jogán úgyis észrevesznek.
Jómagam is részt vettem a dráMÁzat pályázat zsűrizésében. Jeligés pályázatokat kapunk, tehát nem tudjuk, hogy kinek a pályamunkáját olvassuk, de amikor a Bizalom utcát olvastam, akkor biztos voltam benne, hogy ennek a személynek nagyon erős kötődései vannak ahhoz a városhoz, ahhoz a közösséghez – a nagyváradihoz – amelynek az egyik tragédiájáról szól ez a darab. Mint utólag kiderült, te írtad ezt a darabot, amely annak ellenére keltette fel sokunk érdeklődését, hogy befejezetlenül küldted be. Miről szól a Bizalom utca, hogyan talált rád a téma, és miért gondolod fontosnak, hogy egy dráma formájában dolgozd fel ezeket az eseményeket?
Befejezetlenül küldtem be, mert úgy éreztem, nem akkor van vége a munkának, amikor a pályázati határidő lejár. Még most sem vagyok kész a szöveggel, de úgy gondoltam, maga az alapötlet már van annyira életképes, hogy érdekeljen másokat is. Szemtelenség volt egy negyedig se kész vázlatot beküldeni, tudom. A Bizalom utca, nem meglepő módon, a bizalomról szól. Azt vizsgálja, hogy mi az a feltétlen bizalom, amit az emberek egy közössége, a mindenkori hatalommal szemben megelőlegez. Miért teszi ezt? Miért nem veszi észre, ha a hatalom visszaél hatalmával, mi több, ha erre készül? Mi az istenért várja meg a nagyváradi zsidóság önmaga deportálását, mikor már 1927-ben egy zsidópogrom áldozataivá válnak? Miben bíznak? Hogyan működik ez a bizalmi viszony? A téma teljesen véletlenül talált rám, nevezetesen: az 1927-es nagyváradi diákkongresszus, mint esemény. Semmit nem tudtam róla, holott életem első 18 évét Nagyváradon éltem le. Zsidópogrom Nagyváradon? Mi a fene! Ráadásul az úgynevezett „román időkben”? Nahát! De hiszen román antiszemitizmusról alig hallani. Román holokausztról még kevésbé. Egyáltalán: miért nem hallottam szinte semmit a nagyváradi zsidóságról? Mi ez a kollektív csend? Mi ez közös hallgatás? Szóval ezek a kérdések indultak el bennem, ezek hatására kezdtem el kutatni a témát, s teszem azt most is. Ami fontos: nem egy holokauszt-dráma megírására vállalkoztam. És utálok a „miről szól” kérdésére válaszolni, látod, valójában nem is teszem. Pontos válaszaim vannak erre, de akkor beszéljünk csak erről egy másik alkalommal, ha már mindenképp muszáj kiadnom magam ennyire. Engem a közös traumák, a közös történelem és mint mondtam, ez a hatalommal szembeni bizalmi viszony is érdekel, utóbbinak pedig jelenünkben is igen komoly hatásai vannak. Hiszen most is megelőlegezünk egyféle bizalmat a fennálló rendnek, mely bármelyik pillanatban ránk omolhat. Mi mégis annak játékszabályai szerint játszunk. Miért? És hova vezet mindez?
Eddigi drámaírói munkásságodat látva, látok egy erős kötődést a múltfeldolgozáshoz. Miért érzed magadhoz közelinek ezt a témát?
Erről még soha nem beszéltem nyilvánosan, aminek konkrét, gyakorlati oka van. Meggyőződésem, hogy a színház gyökeresen különbözik minden más művészeti formától, mégpedig annak közösségi jellege miatt. A színházhoz az emberek összegyűlnek, közösen csinálnak valamit, majd hazamennek. Ha az a színház jó, funkcióját betöltő esemény, az abban résztvevők nem tudnak ugyanúgy távozni az eseményről, mint ahogy oda megérkeztek. A színház ilyen értelemben egy szertartás. És itt most nem valamiféle ezoterikus, tömjénszagú dologra gondolok, hanem nagyon is konkrét eseményre. Márpedig számomra ez a szertartás még konkrétabb: egy temetés. Én a magam színházára az elengedés színházaként tekintek. Egy olyan közösségi eseményre, melyhez összegyűlnek alkotók és nézők, felravataloznak egy problémát, egy közös traumát vagy kérdésfelvetést, tort ülnek fölötte, majd elengedik azt, vagy legalább elindulnak – a gyászmunka, a megértés és feldolgozás során – az elengedés útján. Egy rémisztően változó, zűrzavaros, széthulló világ vesz körül minket, ahogyan az mindig is történt az emberrel. A színháznak feladata lehet ebben a folyamatos átalakulásban és változásban segíteni az elengedést. Segítenie kell eltemetni korábbi kulturális identitásokat, segítenie kell feldolgozni történelmi traumákat, közösségi szégyeneket és bűnöket, örömöket és bánatokat. A színház könnyíteni tud a közösség lelkén, ha okosan, célirányosan használják. Ezért mániám a múltfeldolgozás, és ezért tekintek eszközként a színházra.
Meglehetősen kevés erdélyi magyar drámaírót tartunk számon, és nagyon kevés kivétellel, kevés erdélyi magyar színházi darabot látunk az erdélyi magyar színházak műsorán. Mi az oka?
Reggelig lehetne sorolni az okokat, de talán csak címszavakban! Hogy kell drámát írni? Ezt akkor tanulod meg, ha van lehetőséged kipróbálni, ha színészek a szájukra, testükre veszik a szöveged. Eddig eljutni pedig egy hosszú folyamat, kívülről nézve szinte lehetetlen. Ugyanakkor műhelyek sincsenek. Nincsenek pezsgő szellemi, színházalkotói közösségek. A színháznak sincs itt az ideje, de erről már beszéltünk. És ami a legfájóbb: sok fiatal színházcsinálóval találkozom, s valahogy mindig eljutunk addig a kérdésig, hogy miért is csinál ő valójában színházat, mit akar ettől a műfajtól, mi a cél, mi több, mi az a kérdés vagy állítás, ami őt annyira érdekli, hogy azt csakis a színház formanyelvén keresztül tudja feltenni vagy megfogalmazni? A válasz általában fájó csend. Kevés, aggasztóan kevés olyan alkotót látok, ismételten csak tisztelet a kivételnek, aki veszi a fáradtságot és beleássa magát egy kérdésbe vagy állításba. Ezek nélkül pedig nehéz színházat csinálni, mert előbb vagy utóbb kiderül, hogy meztelen a király, csak locsogás-fecsegés esete forog fenn. Az erdélyi magyar színházak nem kapkodnak a kortárs szövegek után, ami részben érthető, hiszen kevés a jó szöveg, részben érthetetlen, hogy miért nem válnak az erdélyi magyar dráma inkubátorházaivá. Meggyőződésesen hiszem, hogy létezik erdélyi magyar színházi nyelv, amit előbb-utóbb újra kell alkotnunk. Ha van még olyan, aki mindezeket így gondolja, írjon rám, hívjon fel, kérem!
