Tizenöt éve, 2009 első heteiben járt Nagyváradon a Törzsasztal sorozat vendégeként Kovács András Ferenc. Az alábbiakban a Kőrössi P. József vezette beszélgetés hanganyagának szerkesztett változatát olvashatják.
KPJ: Mennyire vallod magad szatmárnémetinek, szatmárinak? Ott születtél. Nem tudom, amit most idézek tőled, önparódia-e, Babits-paródia, vagy Karinthy-paródia? „Szatmáron születtem, színésznőből lettem.”
KAF: Igen, ez egyszerre Babits-paródia, meg Karinthy-paródia is, de hogy jól válaszoljak erre a kérdésre, mert ezt a verset különben is fel akartam volna olvasni, olyan ez, mint egy carte du visit, akkor felolvasnám utána a verset is. Jó? Nagyon szeretek verseket olvasni, a másokét, a magamét pedig rosszul tudom. Nem volt megbeszélve különben, hogy ez lesz a kérdés, de én fel akartam olvasni ezt a verset.
(Elhangzik a vers, mely ITT meghallgatható a költő előadásában.)
Igen, kétségtelenül én szatmári vagyok, pontosan úgy, ahogy a Harag György alapította színház, ami, ugye 56-ban költözött át, ősszel, Nagybányáról Szatmárra, és én azért születtem Szatmáron, mert édesapám, Kovács Ferenc először irodalmi titkára volt a színháznak, Harag dramaturgja, aztán rendezője. Azt hiszem, 62-ben volt az első rendezése, akkor amikor Gyuri, Harag hirtelen elment Szatmárról. Édesanyám pedig Elekes Emma színésznő végig ott volt. Tehát én azt hiszem a családban mindenki szatmári lett egy kicsit. Édesapám marossárpataki születésű, ő Marosvásárhelyen is végzett, még a református kollégiumban, édesanyám pedig kolozsvári. Vásárhely és Kolozsvár között lettem valahogy szatmárivá. Szatmári vagyok.
KPJ: Meddig éltetek Szatmáron?
KAF: Édesanyámék kétezer után. Kétezerkettőben költöztettem át őket Szatmárról, nekik nehéz volt, ugye… Édesapám mondjuk Vásárhelyt ismerte, anyám kolozsváriként nehezebben bírta, de ez a régi szomszéd várak találkozása.
KPJ: És te meddig éltél Szatmáron?
KAF: Huszonegy éves koromban jöttem el, akkor, amikor katonaság után, ami Zilahon esett meg, felmentem Kolozsvárra, felkerültem a bölcsészetre. Mivelhogy a születés, gyerekkor, ifjúság javarésze meghatározóan ott telt el, én vagyok a szatmári a családból igazán.
KPJ: A húsz év az valóban elég idő ahhoz, hogy azzá váljál. Beszéljünk még erről a színészcsaládról, mert azért ez nagyon meghatározza a te egész életedet. Milyen volt gyereknek lenni abban a családban?
KAF: Ez egy szerencsés dolog volt. Szerencsés dolog volt, valamiféle időnkívüli időbe, a színház mindig kicsit időn kívüli idő, egy ilyen családba beleszületni. Ez nem csak a színház közelségét jelentette, édesapám a Gaál Gábor-féle Utunknál volt szerkesztő, onnan jött el dramaturgnak Haragékkal Nagybányára. Tehát nagyon sok íróismerőse volt, a mi szatmári lakásunk ilyen találkozóhely volt, nagyon sok mindenkit ismerhettem meg. Maga a színház az egy nagyon… jó hely, az a színházról nem mond el semmit, az időn kívüli idő mond el a legtöbbet. Ugyanakkor az, hogy a létnek egy rejtett, vagy a kulisszák mögé húzódó oldalával találkozik az ember és lesz érzékeny arra, vagy fogékony arra, ami később akarva-akaratlanul vissza-visszatér életébe. Egy színház ebben az esetben is nemcsak két szülőt jelent, hanem nagyon fontos, hogy színházi embereket jelent, színészeket, színésznőket, kellékeseket, díszletezőket, tehát sok mindent jelent, és ezek az arcok vagy megvannak, megöregedve most is Szatmáron, vagy hát egyre népesebb az a fenti társulat, amelyik körében felnőhettem. Jó volt, szerencse volt.
KPJ: Gyerekként, ott a színpad környékén megfordulhattál?
KAF: Belopózhattunk… Ez egy jó kérdés, van egy történetem, azért kacagok… Mi, színészgyerekek többnyire a Kazinczy utcában laktunk Szatmáron. Egy halomban laktak a Cseresnyés Gyula gyerekei, a Csiki Bandi lánya, három-négy-öt, a Török Fütyü családja, volt mindig négy-öt színészgyerek. Nem nagyon engedtek be bennünket a színházba, majd később, ahogy nőttünk, volt diákbérletem.
KPJ: Tényleg szabályos diákbérleted volt?
KAF: Rendes diákbérletem volt, Lö-bérlet, ahogy mondtam. L-bérlet. Mi a Páli Szent Vince zárdával átellenben a Kazinczy utca 22. szám alatt laktunk. Kiszabadultunk a színészgyerekekkel, megálltunk a zárdatemplom előtt, és elkezdtük énekelni azt, amit ellestünk a színházból. Taub rendezte a Koldusoperát, és azt énekeltük, hogy ’de jó dolgunk volt a bordélyházban’. Ezt megtanultuk rendesen. Onnan szedett össze, azt hiszem, Cseri bácsi, Cseresnyés Gyula, hogy a gyerekek elszabadultak kicsit. Persze, azért be-belógtunk, be-belógtunk.
KPJ: Édesanyádról még faggatnálak. Ő 77 éves Marosvásárhelyen él, jó egészségben. (Elekes Emma tíz évvel a beszélgetést követően, 2019 tavaszán hunyt el. – szerk. megj.) Kiírtam magamnak, hogy miket játszott, Ophéliát például, Orbánnét a Macskajátékból, Ibsen Nóráját, A hármon nővérben Mását. Ebből mit kaptál te? Ezek mind olyan fantasztikusan nagy dolgok, készülő költőként kap ilyenkor az ember valami plusz intellektuális élményt?
KAF: Kétségtelenül. Erre én azt szoktam mondani, hogy egy nagyon izgága, telített, szinte remegésig telített jelenlétű anyával, és egy nagyon olvasott apollóni apával, aki kiváló bölcsész is volt, meg rengeteg sok mindent tudott, illetve a dionüszoszi a mama, tehát így összejött valami a kettőből. Na most már az, hogy mit lehet kapni? Minden bizonnyal érzékenységeket, de nem kell azt hinni, hogy csak az egyik oldalról, mind a két oldalról rendesen ömlik ilyenkor az ember felé. Illetve élményeket. Én ezeket a szerepeket láttam; mondjuk az Ophéliát, Rómeó és Júliát nemigen láthattam, amikor anyám az Anne Frankot és az Ophéliát játszotta, akkor voltam a hasában. Anyám Boros Kinga riportkönyvében el is mondta, akkor mozdultam meg először, amikor a színpadon, azt hiszem Csiki, aki Hamlet volt, mondta a ’lenni vagy nem lenni’-t, akkor moccantam meg a hasában. És ez azt jelenti, hogy én tulajdonképpen egy rejtett színész vagyok, csak nem szabad ezt soha bevallani. Ez az egyik dolog. A másik dolog, hogy bár ezeknek a szerepeket egy részét láttam, de nem készültem színésznek soha. Lehetséges, hogy csak titkon szerettem volna ilyesmivel foglalkozni, azzal, hogy színész legyek. Mert pontosan láttam, hogy ez egy külön létmód. Idegőrlő. A színház az összjáték, akkor jó, ha az egész társulat jó. Én azt választottam, hogy én legyek a társulat, a játékmester, és minden szereplő, ami gyávaság, de ez van. Az inkább foglalkoztatott, hogy jó volna rendezni. Ahogy tizenéves lettem, azért be-bementem a színházba, vagy édesapám mellett végignéztem a próbákat, főleg, ha ő rendezett. Láttam más rendezőket is, tehát beültem azért. Eléggé el lehetett lesni dolgokat, tehát ez meg volt tanulva. Csak hát ’78-ban, mondjuk amikor én végeztem a Kölcseyben Szatmáron, a mostani Kölcseyben, akkor nem igazán lehetett rendezőit választani sem, úgyhogy erről lemondtunk. Emlékszem régi szatmári előadásokra, gyerekként egyszer belógtam a Libikókára, mert arról ki voltam tiltva, az egy kétszemélyes William Gibson-darab volt. De emlékszem, láttam a Dühöngőt, az egy híres szatmári előadás volt a ’60-as években. Vagy apám két jó rendezései közül való a Beckett, avagy az Isten becsülete, és a Caligula. Ahogy nagyobb lettem, apám megosztotta velem ezeket a dolgokat, ugyanúgy olvastam.
KPJ: Tehát beavatott, esetleg terelgetett is?
KAF: Terelgetni nem akart. De közben mindent megbeszéltünk. Passzionátusan beszélgettünk színházról is, és főleg akkor, amikor édesanyám már sivalkodott, hogy fejezzük be, és ez édesapám élete végéig megmaradt, hogy egyfolytában a színház… De azért a színházról beszéltünk. És mindig azt mondta, azért, mert vásárhelyi volt talán, hogy mintha az öreg Bolyai azt mondta volna a fiának: „fiam, a paralellák, a geometria mocska”. Na, nekem is ezt mondta, akkor is, amikor a véletlen úgy hozta, hogy még művészeti aligazgató vagy társulatigazgató voltam vagy lettem, kilenc hónapot tartott ez Vásárhelyen. Ez egy későbbi történet, de ez mindig így visszatért, és azért édesapám óvott ettől a dologtól. Lehetséges, hogy azt akarta, inkább verseket írjak, nem tudom.
KPJ: Harag György neve elhangzott. Őt láttad rendezni? Tudom, hogy jól ismertétek egymást.
KAF: Ismertük egymást, rendezni őt sajnos nem, de Taubot láttam. Még nagyon kicsi voltam, Harag ’62-ben elment. Később sem láttam rendezni, nem volt alkalmam Kolozsváron találkozni vele. Úgy viszont találkoztam, hogy jött hozzánk, sőt aztán később – ez már teljesen családi történet – még rokonságba is kerültünk, mert az én unokatestvérem volt a felesége, a Váli Ica.
KPJ: Őt ismerem, mert ő volt az, aki azt az emlékkönyvet, amit Harag Györgynek csináltunk, összeállította. Összegyűjtötte az anyagát, és valóban nagyon lelkiismeretesen…
KAF: Rokonok vagyunk, az édesapám részéről…
KPJ: A színházat egy kicsit elhagyjuk és megyünk tovább. A negyedik Forrás-nemzedékhez sorolnak téged. Van ennek jelentősége, értelme, hogy nemzedékekről beszéljünk? Én azt gondolom, akkor nemzedék, ha van egy közös koncepció, egy közös életérzés, tehát csak azért nemzedékhez sorolni embereket, mert ugyanabban az évben, vagy ugyanabban a korban – egy szűk metszetre gondolok – jelentek meg a könyveik, nem hiszem, hogy lehet. Tehát valamilyen közös eszmeiséget feltételezek, akkor veszem komolyan a nemzedéket, hogyha ez a valami létezik.
KAF: Engem az nem zavar, hogy a negyedik Forrás-nemzedék vagyunk, de ez már csak egy rajzás volt csupán… Még az első Forrás-nemzedék sem annyira egységes… de fogadjuk el annak. A második Forrás-nemzedék, az volt leginkább koherens nemzedékszerű, sőt a harmadiknak nevezett is, hát Szőcs Gézáék, a ti generációtok, az is azért koherensebb volt. Ez, amit negyediknek neveznek, tehát Láng Zsolt, Visky Andris ide sorolódik, Egyed Emese, Tompa Gábor. Persze külön-külön ismertük egymást, de nem volt itt… Én a nemzedékesdit különben sem nagyon szeretem, nem éreztem nemzedékbe tartozónak magam. Azért, mert lehetséges, hogy számomra a nemzedéki tagolódás nem jelentkezett bennem. Most már tudom is, hogy miért, mert gondolkoztam. Egy jól működő színházban a nemzedékek a helyükön vannak. Egy színházban nem igazán nemzedéki harcok folynak, hanem a drága jó színészek vagy színésznők közötti harcok, ott színház van, irigység, hiúság, munka. Munka van. Tehát számomra a nemzedéki kérdés azért nem létezik… meg hogyan voltunk mi nemzedékek… Nyolcvanas években ott jártunk mondjuk Láng Zsolttal párhuzamosan Kolozsváron voltunk egyetemen, őt ismertem. Ismertem Gabit, Tompa Gábort úgy külön, és egyszer csak megérkezett ’82-ben Visky Andris éppen Váradról, vagy lehet, hogy Temesvárról jött, és akkor találkoztunk először.
KPJ: Ez hányban volt?
KAF: ’82-ben szerintem, vagy 83-ban. Eszmeiség vagy ilyesmi nem volt. Közös dolgok inkább a harmadik Forrás-nemzedékkel voltak, a tiétekkel, olyan értelemben, hogy a Keszthelyi Andris, meg a Bretter Zoli, amennyire hozzátok tartoznak, vagy annak idején az volt a Bréda fénykora. De azok sem voltak nemzedéki dolgok. Úgy külön-külön minden nemzedékből megtaláltam azokat az embereket, akikkel szót érthettem, bármelyik nemzedékből. Érdekes most ezt mondani, mert a ’90-es évektől megint egy úgynevezett generációs leképeződés indult meg, de ez szerintem inkább egy menedzselt dolog, mintsem igaz legyen. Mindegy, hogy ez a dolog Kolozsváron történik, vagy Pesten történik. Az irodalomnak, az irodalomtörténetnek, az irodalomkritikának, irodalmi életnek nem tudom miért van szüksége arra, hogy állandóan az új, új, új…
KPJ: …kategorizáljon
KAF: Kategorizáljon, és cédulákat ragasztgasson. Mert egy nemzedék nyilvánvalóan úgy határozza meg magát, hogy mindenki, aki nekem, az én hagyományomban nem tetszik, vagy aki közvetlenül előttem járt, az megy a… paszulyba. Nyilvánvaló, ez érthető, csak ez még nem irodalom.
KPJ: Andris, figyelj csak ide, amikor te Kolozsvárra kerültél, akkor az Echinox még létezett?
KAF: Igen, létezett.
KPJ: Mert így is szokás besorolni, ugye, hogy Forrás-nemzedék, aki az Echinoxban…
KAF: Igen, Echinoxban közlő, Echinox-szerkesztő is voltam. De ez nagyon a vége volt.
KPJ: Meg-megszakadt, voltak periódusok, amikor kimaradt.
KAF: Ezt most akkor elmondom, mert szokták kérdezni, és érdekes is. A kezdet kezdetén, úgy ’82-83-ig rendesen jártunk az Echinox körökre. Persze, ez vitákat is jelentett. Az első ilyen Echinox felolvasásomon, Egyed Péter és Balla Zsófi beszélt rólam, és ott cirkuszoltunk. Az Advocatus diavoli éppen Bretter Zoli barátom volt, vagy Bréda kiáltott közbe valamit. Bréda azóta is kiabál, közben eltelt 50 év. A Gaál Gábor-kör is megszűnt. Visszatérve a Gaál Gábor körre. A végén Béla csinálta, Cselényi Béla, akivel szintén jó viszonyban voltam. Béla valamikor ’82-ben, vagy ’83-ban elment Magyarországra, és akkor rám hagyta a dolgot és még több mint egy fél évet ment az egész, de aztán azt találták ki…
KPJ: Te most a Gaál Gábor Körről beszélsz.
KAF: Igen. Az Echinoxhoz visszamegyünk, párhuzamosan mennek ezek a történetek kicsit. Tehát azt találták ki az Írószövetségnél, hogy nem szabad, nem tudom, pénteken égetni ott a gyertyát, és nem jó találkozni… És én erre azt mondtam Keszthelyi Andrisnak, aki még otthon volt: Andris, azt kellene, hogy válasszunk, vagy nem csinálunk semmit, vagy átmegyünk egy másik helyre és azt a teret szenteljük meg… nem az ottlétünkkel. Ő azt mondta, hogy ne menjünk át sehova. Így ez teljesen elaludt. Az Echinox periódus szintén Keszthelyiéktől maradt, háromszorosan nehezebb cenzúrakörülmények között, szinte alig lehetett valamit csinálni. Ungvári Zrínyi Imre kollegám volt ott velem, kolozsvári filozófus, meg a Szallós Ildikó, a drága. És hárman próbáltunk valamit csinálni. Jött egy rossz korszak, azután jöttek Balogh Andrisék, Jakabffy Tamásék és az Echinoxot egy kicsit felrázták. De igazán ’89 előtt rázogatni nem nagyon lehetett. Nekem ez, mondhatnám, nem sikertörténet. Nagyon nyomasztó élményként maradt bennem. Csak én a nyomasztó dolgaimra nem gondolok. Mindig arra próbáltam gondolni, ami öröm, ami élettel teli; mert ha csak a nagyon szomorú dolgainkra gondolnánk, akkor napestig, a reggeli borotválkozástól az éjjeli fogmosásig, sírnánk a tükörnek.
KPJ: Én úgy emlékszem, téged azonnal befogadott az irodalom, korosztálytól függetlenül. Úgy emlékszem erre az időszakra, hogy nem voltak – persze lehet, te másként élted meg – publikációs gondjaid. Te egyszerűen szépen begyalogoltál, besétáltál ebbe az irodalomba. Te ezt hogy élted meg.
KAF: Publikációs gondjaim azért voltak. Azért, mert egyrészt nem nagyon publikálhattam. Az első kötetemből alig néhány vers jelenhetett meg, nem is nagyon ismertek, úgy a pad alatt olvastak. Voltak publikációs nehézségeim, éppen azért, mert egyrészt azelőtt is nehezen lehetett publikálni, és miután megjelent az első kötetem – feljelentettek. Pirossal fel voltam jelentve, Vásárhelyről ment, nem nevezem meg az illetőt vagy a kettőst, sem a főcenzor elvtársét, sem az Igaz Szó volt főszerkesztőjének nevét nem óhajtom kimondani. Onnan ment egy ilyen feljelentés a sajtóosztály felé, nem csak ellenem, mindenki ellen. Mindig négyen-öten voltunk.
KPJ: Mi volt ennek a lényege?
KAF: Ennek a lényege az, hát nem tudom… Én mindig túl melankolikus voltam, vagy hát nem igazán pozitív tartalmakkal teli ember. Mindegy. Visszafelé nem szeretem az ilyen ellenállási legendákat. Na, most már azt akarom mondani, hogy ez megvolt, és nagyon ritkán közölhettem. Az Utunkban alig-alig, amikor Szilágyi István ott maradt s a többiek nem figyeltek.
KPJ: Volt egy időszak, amikor, ha Létay Lajos elment egy pártértekezletre, a következő héten a lap egész más volt…
KAF: Igen, azt mindenki várta, következő héten a lap az más volt. Én a régi Utunkra minden hülyeség ellenére egy jó lapként emlékszem. Az Igaz Szóban pedig néha lehetett csak közölni. Tehát volt olyan, hogy Székely János – előfordult ez másokkal is, nem nekem szóló dolog – elfogadott valamit, aztán valamitől megijedtek, és akkor nem. Tehát egy évben legfeljebb két-három alkalommal közöltem. Ami kevés, ahhoz képest, hogy én dolgoztam. És ez azért eltartott. A nyolcvanas években, ’82-től gyerekverseket írtam. Volt a Napsugár, a és a mostani Szivárvány, ami a kezdet kezdetén a Haza Sólymai névre hallgatott, ugye az az óvodásoknak szólt, azokban közöltem, ott közöltem rendszeresen. A felnőtt verseket nehezen lehetett közölni, vagy egyáltalán nem lehetett.
KPJ: Érdekes, hogyan rejtegettél el mindenféléket ezekben a versekben. A felnőttek is ugyanolyan érdeklődéssel és kíváncsian várták ezeket a verseket, hiszen ott volt bennük elrejtve az, amit a felnőtt lapokban, hogy így fogalmazzak, nem igazán lehetett közölni. Beszélj most erről!
KAF: Jó, de ez megint egy általános dolog volt. Rang volt gyerekverset írni, illetve a ’80-as években gyerekverset közölni. Ezt a bújócskát ugye az ’50-es évektől kezdve eljátszotta már Bajor Andor is, Fodor Sándor is, Kányádi is bőven, de mondjuk Markó Béla is a gyerekverseiben. Oda volt elrejtve az, ami a felnőtteknek szánódott. Ez nem a szánalomból jön. Nagyon érdekes megtalálni az a pontot, ahol a költő kikacsint. Bocsánat, az író, mert olvasok nagyon jó felnőttmeséket, most olvastam Parti Nagy Lajos barátom Pecsenyehattyúit… Tehát, ahol egy kicsit kikacsint az író a szülő felé, ahol a szülő is kap valamit olvasmányul, ha már olvassa a gyereknek. Mert ezek olvasott versek, amiket szülők, vagy nagyszülők olvasnak fel a gyereknek. Tehát kimondottan vegytiszta gyerekvers kevés van, meg ezen nem is kell gondolkodni, hogy mi a vegytiszta gyerekvers. A magyar gyerekvers irodalom, éppen ezért, amit mondtam, az ’50-es években annyira megalapozottan nívós volt, gondoljunk ugye nem csak Weöres Sándorra, hanem Nemes Nagyra, vagy Kormosra vagy bárkire, ők is az elhallgatás idejében csinálták ezt, hogy már a ’80-as években mindabból lehetett tanulni. Mert ugyanaz a stratégia, mint a Rákosi Magyarországán.
K.P.J.: Nem volt cenzor a gyereklapoknál?
K.A.F.: De volt cenzor a gyereklapoknál, már ’88-tól a főcenzor, akinek nem mondom ki a nevét, mert nagyot koppannék… talán. A főcenzor felesége is a Napsugárhoz került, és akkor már meg volt üzenve, hogy nem lehet ilyen ezópuszi meséket mondani a sajtra éhező egerekről, meg a fázó egerekről, mert tudjuk mi… Tehát a ’89-es év már nagyon döcögősen ment. És állandóan ilyen meghívások érték az embert, hogy üzengettek, jó volna már írni valamit a haza sólymairól is. Meg itt vannak a pionírok, és hogy van a hazaszeretet. Na hát az ilyeneknek soha életemben egyszer egy soromban sem tettem eleget.
KPJ: Székely Jánostól, akit kiváló költőnek ismerünk, emberként is egy nagyon kemény sorsú ember, kaptál olyan levelet, melyben tájjellegű verset kér tőled, mondjuk május elseje, augusztus 23-a előtt?
KAF: Nem, nem kaptam soha. Nem kaptam soha. Lehetséges, hogy más kapcsolatunk volt. Amúgy Székely János, akit ifjúkoromtól ismertem, mindig szigorú volt velem, néha értetlenül szigorú volt. Köszönöm neki a szigorúságát, nagyon sokat tanultam a dorgálásaiból. Nagyon konzervatív módon gondolkodott néha a költészetről. Mondjuk az én játékos dolgaimnál a költészetet nagyobb dologra tartotta. János úrnak mindig baja volt az összes generációval, a saját generációjával és önmagával is, az, hogy tulajdonképpen mi a költészet. Az ő líráját érvényesen arra szabta, amit ő el akart mondani. Abban ő nagymester volt, és egy nagyon érdekes költészetet hozott létre. De például az ő líráját az egész szegmensének látom. Végeredményben minden író akármilyen eszközökkel, ha esszét ír, ha verset ír, ha drámát ír, ugyanazokat a dolgokat mondja. Nagy átváltozásokra is képesek az írók, de általában János úr következetes ember volt. Szigorúan ítélt meg. Érdekes, hogy ’88-ban, nem tudom miért, vagy ’89 elején az első Jack Cole-versek az Igaz Szóban jelentek meg, kettő vagy három, de nagyon kacagott, meg cöcögött rajta. Az ilyen avantgarde játékok iránt, és lehetséges, hogy Weöres Sándor iránt sem volt igazán érzékeny Székely János. Mondjuk Rilke tetszett neki, meg az igazán nagy és komoly dolgok.
KPJ: Elmondok ide egy történetet. Amikor Marosvásárhelyen jártunk Eörsi Istvánnal egy irodalmi találkozón a Látónál, bementünk egy könyvesboltba, és ott volt a Székely János összegyűjtött versek vastag kötete, akkoriban jelent meg. Ajánlottam Eörsi figyelmébe, hogy ez egy nagyszerű költő, meg kell ismerned. Akkor azt mondta: megveszem, de előbb megnézem, mit írt ’56-ban és ’57-ben, mert évszámok szerint voltak a versek. Fellapozta az 1956-os évet, elolvasott két-három verset, odament a pénztárhoz és megvette. Székely egy nagyon egyenes gerincű ember volt, miközben, hát azért jól megsanyargatta az élet.
KAF: Miközben megsanyargatta az élet, miközben törték a gerincét. Megírta a vívmány-dolgait is. Ez a történet nagyon szép… Nem tudom, minden bizonnyal ismered róla, hogy azt mondta, azért nem fogad el díjakat, és valóban nem vette át, még a Kossuth-díjat sem, mert ő egyszer kapott díjat az élettől, amikor az édesapját kiengedték a börtönből. Azért nem fogad el díjakat, mert két vagy három – szerinte – becstelen dolgot megírt. Én megnéztem ezeket a könyveket, ismerem, semmi becstelenség nincs benne. Az volt a díja, hogy elintéződött, az apját kiengedték a börtönből. Nagyon érdekes ember volt, és szerencsémnek tartom, hogy egy ilyen versrovat-szerkesztővel is találkoztam életemben.
KPJ: Említetted az előbb Jack Cole-t, de Lázáry René Sándor is te vagy, meg Kovács András Ferenc. Tehát két álneved is van. Nem is álnév ez, hanem ezek költők, ugye… Miért van szükség erre? Miért nem elég kettő, a sajátod meg… tehát miért vagy te három?
KAF: Teljesen más jellegű dolog volt. ’92-ben – ahogy szoktam mondani – találtam meg az első Lázáry René Sándor kéziratokat, mert ’92-ben úgy éreztem, hogy meg kellene találni őket. Tulajdonképpen Benedek Elek vagy Czóbel Minka évjáratához tartozó költő verseit kell megtalálnom, tehát hogy valahogy így mondjam el. Talán ebben az volt az új, amit ritkán csináltak, legalábbis a magyar irodalomban, hogy nem felül szerepelt az én nevem – mert a Jack Cole még úgy volt közölve, hogy Kovács András Ferenc Jack Cole dalaiból. Hanem az volt, hogy leszálltam, ’92 őszén jelent meg, lábjegyzetben, és teljesen disszimuláltam magam, úgyhogy sokan elhitték – nem mondok neveket – kolozsvári történészek is, hogy egy ilyen muki létezett, a kezdet kezdetén, ez az első 25-30 versnél volt.
KPJ: Ez az első szerepjátékod költőként?
KAF: Nem az első volt, voltak kitalált alteregók az első kötetben is. Tehát ez az Ophelio Barbaro, vagy az Assandro megvolt, csak nem volt köréjük akkora életrajz kerítve. Az Ophelio Barbaro nyilvánvalóan az Opheliából jön, amit említettem a Hamlet kapcsán. Na most már, voltak ezek, nem az első volt. Nem az első volt, de a Lázáry a legközelebbi, és nagyon nehéz redaktálni az ő dolgait, és azért maradtam le. Jelenleg körülbelül 400 vers van meg, és még szeretnék, tehát jó volna még megtalálni néhányat belőlük.
KPJ: Milyen irányba keresgélsz?
KAF: Hát remélem, hogy jó irányba, aztán eldől…
KPJ: Mi az, ami hiányzik?
KAF: Ezek úgy felötlenek az emberben. A másik, nem is annyira szerepjáték, a Caius Licinius Calvus műfordítások, ő nagyon is létező költő, a Catullus barátja, és költő…
KPJ: Mindjárt ide is elmegyünk a Kavafiszek kapcsán. Szeretnék arra evezni.
KAF: Alteregóból minimum négy, maximum negyven van… Csak ezt még nem bányászták elő, mert nem tudták azt, hogy…
KPJ: Milyen nyelven fedezed fel, milyen nyelveken fedezed fel ezeket az alkotókat?
KAF: A leghatékonyabb a Lázáry felfedezése, mert az magyarul könnyű. A latint már nehezebb felfedezni, vagy az újgörögöt nyilvánvalóan. Hogy milyen irányba kell kutakodni Lázáry után, mert kell neked válaszoljak? Hát valahol a dilettantizmus, de nem dilettantizmus, hanem a koraiság, a ’meg nem értettség’ felé, ugyanakkor valahol a hátországban. Nem tudom, mert nincs rálátásom. A Lázáry lesz az szerintem, hogy – ez szintén a napokban fogalmazódott bennem – mire befejezem a redaktálását, lehet, hogy Szent Mihály lova el is suhog velem, vagy kopog valamerre, mert az fábúl van…
KPJ: Azért azt még ne hívjuk…
KAF: Ez olyan lesz, mint az újra megtalált idő, akkor megoldódik ez az egész gubanc. Hát ott van még, ott van a Calvus-fordítás, ezeket be kell fejezzem, tehát a műfordítások.
KPJ: Milyen nyelveken olvasol verset?
KAF: Verset a magyaron kívül olvashatok még franciául nagyon könnyen, olaszul már nehezebben, és románul mondjuk olyan könnyen, mint franciául. Más nyelven effektíve nem. Latint tudok szótározva, na de se ógörögül, sem újgörögül nem tudok. Sajnos, jó volna minden nyelvet tudni, sőt még a spanyolt és portugált is, nem csak a németet és angolt… nem is szólva a kínairól, vagy a japánról. Én csak mondom… Ha bekapcsolnak, nem állok meg.
KPJ: Szeretnélek most bekapcsolni egy másik területre. Itt van a kezemben Hazatérés Hellászból című könyved, ez Kavafisz átiratok – vagyis ez az alcíme, de van benne, tudtommal legalább 75 saját vers is. Ezt nem is műfordításoknak, hanem, hogy Polgár Anikónak a megfogalmazásával éljek, applikációknak mondják. Ez az egyik legkomolyabb, ha nem a legkomolyabb – lehet, hogy megfeddsz ezért – költői vállalkozásod. Nem csak az ötlet, hanem maga a megvalósítás is, számomra legalábbis nagyon nagy teljesítmény. Nem tudom, hogy fogadták…
KAF: Kavafisz – pár szóban csak – 1863-as születésű, Alexandriában született, Alexandriai görög nagypolgári kereskedőcsaládból származott. Annak idején Alexandria mindig egy kozmopolita, mediterrán város volt.
KPJ: Hosszú ideig élt…
KAF: 33-ban halt meg. Tehát hetvenéves korában, pontosan, mint Lázáry René Sándor.
KPJ: Nagyon izgalmasak életének az utolsó néhány hónapja, amikor két kéziratot, két füzetet találnak meg, illetve rábíznak egy váratlan vendégre…
KAF: Egy angolra… na, most már a történet az, hogy van ebben valóban 76 darad Kavafisz vers, ami franciából, illetve románból… Románul létezik teljes magyar Kavafisz…Nagyon jó vagyok ma este – mondaná Gáspárik Attila barátom, aki megdicséri magát állandóan. Szóval Románul létezik teljes Kavafisz, magyarul még mindig nincs teljes Kavafisz. Ugyanis kiderült, hogy nem csak az az 53 vers maradt tőle, amit ő erre szelektált ki, hanem vannak versvázlatok, van egy csomó megtagadott, vagy korai vers, és van legalább 77 hátrahagyott verse. Ezek nagyon érdekesek, tehát a hátrahagyott versek, teljes értékű versek, csak ő nagyon hosszan dolgozott ezeken. Nos, ezeket románból, illetve franciából lenyerseltem magamnak kicsit. Nyilván újgörögül nem tudnék, nem tudván. Kicsit rájátszva talán amennyire lehetett a Vas Istvánra, tehát erre a szárazabb hangra, vagy a Somlyóéra, mert ők fordították, igen jól Kavafiszt, ugye. Azóta is csak ők fordították igen jól. Persze megpróbáltam szét is írni ezeket. Vannak olyan versek közöttük, amelyek szerintem fordításnak – mivel van amelyik rímtelen – elmennek, elmennek fordításnak is, nem egyszerű átirat. Na, most már van két füzet, két athéni füzet, ami előkerült, amiben Kavafisznek azok a versei vannak, amiket 1900 után jegyzett fel. Egy részük füstmilános, és a történelmi görög kultúrtörténeti anekdotákkal, tehát a rá jellemző motívumokkal vannak tele. És vannak homoerotikus versek is benne, tehát szerelmes versek is fiúkhoz, láthatóan. Szerintem azok is jól sikerültek, bár nálam szakavatottabb kritikusok, akik ezt a témát jobban ismerik, azt mondták, hogy nem tudtam igazán empatikus lenni, ami nem igaz. Tehát így állt össze ez a 147 vers.
KPJ.: Mi volt a célod ezzel a könyvvel? Nagyon komoly vállalkozás, nagy vállalkozásnak tűnik.
KAF: Énnekem ez egy fontos vállalkozás volt. 2001 és 2006 között készült. Hogyha legközelebb közzétennénk, akkor biztosan megírnám a hozzá való jegyzeteket is, mert még alaposabb jegyzeteket igényelt volna. Volt, egyrészt a költészet szeretete, másrészt Kavafisz költészetének szeretete. Azért, mert ahhoz, akárcsak Marcel Prousthoz, vagy bárkihez, közeledhet nem csak homoerotikus lény is, azért, mert szöveggel dolgozunk, és egy ember életét tartjuk a kezünkben. Az átírások nem voltak szerintem szemtelenek, igyekeztem nem fölülírni sok mindent, bár ki tudja. A hozzá írott versekkel pedig egy kicsit azt próbáltam meg, tehát ezek hosszabbak… nagyon tömör Kavafisz, kell Kavafiszt olvasni, megéri, nagyon, legalább olyan fontos élmény számomra, mint Pessoa, vagy a nyolcvanas évek elején a Borges versei. A novellái is, de a versei.
KPJ: Ha jól tudom Borgesnek először éppen a versi jelentek meg az Európánál. Nekem úgy rémlik, még az életműsorozat előtt.
KAF: Az életműsorozat előtt igen. Nekem az első Borges élményem a katonaság előttről van, ugyanis itt a korabeli Horizont sorozatban a Kriterionnál megjelent a Titokban végbement csoda, és én először azt olvastam tőle. Na, most már én azt akartam, nem fellazítani szerettem volna ezt a nagyon száraz, jellegzetesen kavafiszi versépítkezést, hanem egy kicsit néhol közelíteni a vele kortárs magyar költészethez. Mivelhogy az a szabadvers-hagyomány tetszett nekem a leginkább, vagy volt elérhető számomra, amelyet mondjuk Füst Milán képviselt, ezért egy kicsit ráérősebben csináltam. Meg kell neked mondanom, jó, hogy erre rákérdeztél, mert én magam a kritikai fogadtatását, ami ilyen-olyan… Most már rájöttem, így, hogy kezdek szép férfikorba lépni, rájöttem, hogy talán ilyesmikkel nem kell foglalkozni, hogy a kritikus mit gondol, meg én mit gondolok. Mert nem, hogy engem félreértett, vagy egy kötet intencióját a legtöbb…
KPJ: Olvastam nagyon jót is.
KAF: …emögött egy másik klikk dolgozott.
KPJ: Úgy emlékszem, hogy Tőzsér Árpáddal való beszélgetésünkkor merült fel először, mert ő ezzel foglalkozott: van neki egy elmélete, miszerint a magyar irodalomban az igazán nagy művek a periférián születnek, és itt a magyar nyelvű Bibliától kezdve, az erdélyi emlékírókig lehet sorolni azokat a műveket, amelyek, mondjuk, nem a mai Magyarországon, vagy nem Budapesten jöttek létre, hanem a Felvidéken, Délvidéken, vagy Erdélyben. Ugyanakkor a befogadása a centrumban történik. Mi erről neked a véleményed?
KAF: Az az igazság, hogy ezen nem gondolkodtam. Meg kell mondanom, hogy én életem folyamán, ha már írni kezdek, mindegy volt. Írtam én Budapesten is verset, voltak nekem törzshelyeim, bementem, a Laci pincér már ismert, azért, mert hosszabb ideig jártam vissza egyazon helyre, s azért voltak elintéznivalóim is ott. Több helyem van. Tehát írtam másutt is verset. Amikor Székelykeresztúron írtam verset, akkor Székelykeresztúron volt a világ közepe.
KPJ: De most itt egy életműről van szó, tehát nem egy-egy alkalomról, alkotásról…
KAF: Tudod mit gondolok én erről? Nehogy vigaszként fogjuk ezt fel, nehogy a saját periférikus voltunk vigaszaként. Kétségtelenül nagyon fontos művek születhetnek a Vajdaságban is, Felvidéken is, Erdélyben is. Születtek is lényeges művek, amelyeknek a befogadása a centrumban is megerősítetetett. Van oly is, aminek a befogadása a centrumban nem erősítetettet meg. Ilyen szempontból az erdélyi irodalom különlegesen erős képződmény. Esetleges hibáiban is annak látom, de hát ezek nem hibák azért, mert a világ sem nagyon javítható, kimondottan nem is kell. Kétségtelenül fontos művek születhetnek periférián. Hogyne születhetnének, erről szól Kavafisz története is. Megint visszautalnék erre a kiváló görög költőre, aki újgörög nyelven, Alexandriában élve korának legnagyobb görög költője volt. Mondjuk nagyobb, mint sokan kortársai közül, akik éppenséggel Athénben élhették le az életüket. Nem is igazán értették meg, ott óriási klikkharcok voltak, amikor kívülről behajózott – néhányszor elutazott ő is Athénba –, de aztán inkább visszament Alexandriába, mert ott jobban érezte magát. A 20. század másik nagy, érdekes költői teljesítménye a portugálok legnagyobb költője Fernando Pessoa. Egész életében Lisszabonban élt… neki is nagyon sok heteronímái voltak. Ő volt a nagy szerepjátszó a periférián. De hát mihez képest a periférián? Mi a centrum? Szóval én azt nem tudom, hogy mi a centrum. Az is előfordulhat, hogy valamit az ún. periférián fontosnak találnak, és a centrum az oda sem figyel. A magyar specifikummal felépített centrum nem mindig figyel a perifériára. Az, hogy itt ’19-’20-tól, és ’20 után Kós Károlyék egy új irodalmat voltak kénytelenek – mert hát inkább ez a pontos – kiépíteni, ez sokak számára elfogadható volt, sokak számára pedig egyenesen elfogadhatatlan volt akkoriban. Mondjuk a Nyugat egyes szerzői számára is. Tehát az, hogy itt közben létezett egy irodalom, csak a transzilván korszakról beszélve. Egy Áprily, aki ’29-ben elment, áttelepült Magyarországra, egy Dsida Jenő, és nyilvánvalóan, Jékely Zoltán, akit egy kicsit idetartozónak érzek. És még sokan, tehát itt azért működött, mozgott valami. Mondjuk a Nyugathoz képest lehetséges, hogy táblabíró költészetnek nézett ki, ahogy egyszer az általam nagyon szeretett Babits Mihály mondta különben, az erdélyi triász egyik tagjára. Táblabírók, hivatalnokok, ahogy elképzelik. Van ebben kegyetlenség is, de hát ez egy ilyen játék.
KPJ: András, könyveid jelennek meg budapesti kiadóknál, valamint ugye a Jelenkornál jelentek meg Pécsen, most újabban a Magvetőnél, de jelennek meg Kolozsváron is. Jársz is rendszeresen, kisebb-nagyobb rendszerességgel meghívnak Budapestre rendezvényekre, könyvbemutatóid vannak. Hogy látod ezt? Az elmúlt időszakban gyakran arról beszéltünk, hogy van erdélyi irodalom, meg van felvidéki, meg van újvidéki, és mindenki tiltakozott, mert nem szereti ezeket a stigmatizálásokat, és nem szereti, ha különböző skatulyába bepakolnak egy egész irodalmat. Van-e még ilyen, vagy beszélhetünk már végre összmagyar irodalomról, amelyben amikor azt mondjuk, hogy erdélyi irodalom, nem megkülönböztetünk, hanem csak meghatározunk földrajzilag egy irodalmat.
KAF: Kétségtelenül azt kellene az elején tisztázzuk, hogy mindig egy összmagyar irodalom bűvöletében kellene erről beszélni, mert más választásunk nincs. Az, hogy ez mennyire szervesül, vagy mennyire – nagyon szépen mondom, mint Péter barátom – van odafigyelve – mintha Esterházy mondta volna. Hogy mennyire van odafigyelve, ezt igazán nem lehet tudni. Ez a sajátosság vértócsája, ahogy én ezzel csúfolkodtam. Ez segít is élni, meg olykor nem is. Tehát mindig arra kell gondolni, hogy van ez a nagy haza, ami kétségtelen, hogy nem indulatszavakból áll, hanem a nagy magyar nyelvről beszélek, a magyar nyelvről, amiről beszélek, a magyar irodalmi nyelv. Hogy ez a haza, a szóhaza, és a szóhaza az egy nagy haza, és az egy öröknek tűnő haza. Inkább erre kell figyelni. Szerintem azt kell mondani, hogy létezik az az egyetemes magyar irodalom, azon belül sok szín van, emberenként más-más a szín, iskolánként, hogyha úgy vesszük, generációk…bár én a generációs dolgokat nem szeretem. Tehát sok szín van, és ebben az egészben, ebben a koncertben… Mert ez a sokszínűséghez tartozik, tehát tagadni egy erdélyi irodalom, nem specifikusan erdélyi irodalom létét, de tagadni egyáltalán a létét…
KPJ: A sajátosságokra gondolsz? Nyelvi és egyéb sajátosságokra?
KAF: Vannak, de hát ezt nem szabad eltúlozni, mert ez a másik. Azt mondtam amennyire segít élni, vagy csapást találni valamiben, akkor az csapás is az emberre nézve olykor, az íróemberre. Nem szabadna ebbe belezöttyenni. Tehát mindig létezik az egyetemes magyar irodalom, és ezen belül van jó magyar irodalom. Ezt ki ahogy látja, ki mit szeret, kinek mi a jó magyar irodalom. Igazán a kánonok, hogy mennyire alakítják, vagy nem alakítják, vagy a divathullám mennyire alakít vagy nem alakít – ez mindig így volt. Nyilvánvaló, hogy egyeseknek Herczeg Ferenc tetszett, másoknak Móricz Zsigmond. Na és? Végső soron… Nekem jelesül, ha nagyon erdélyi írót akarok mondani és az én kedvencemet akarom mondani, akkor Tamási Áront fogom mondani. Nyilvánvalóan nem mást.
KPJ: Valamivel több, mint egy éve a Látó főszerkesztője vagy. Úgy tudom, nem feltétlen örömmel, vagy nem lelkesen, nem kívántad magadnak – talán ez a pontos kifejezés – ezt a szerintem megtisztelő feladatot. Most engedd meg, hogy azt mondjam neked, amit utcán beszélgetve is mondtam, hogy nem is lehetett volna elképzelni mást. Ezt te is nyilvánvalóan tudod, tudtad, meg tudod most is. Teljesen megváltozott a lap. Azelőtt… nem lebecsülöm egyáltalán, amikor azt mondom, hogy rendkívül színvonalas, mert az előző, a Gálfalvi Gyuri által szerkesztett Látó is kiváló, de a szerzői gárdában látok nagyon nagy változást. Tehát sokkal fiatalabb lett a lap, miközben megtartotta idősebb szerzőit is, külföldieket és itthoniakat. Mit jelent ez neked?
KAF: Na, most már lapot szerkeszteni is, vagy igyekezni jó lapot szerkeszteni is, az is egyféleképpen, ha nem is feladat, azontúl, hogy feladat, mert feladat, szerelem kérdése. Én ’90 januárjában kerültem az akkori Látóhoz. Ezt hosszú ideig Béla és Gyurka neve fémjelezte, miközben Gyurka vitte a hátán a dolgot, és Béla nem is vindikálta magának a belészólást. Amikor ő elkezdett a politikai pályával…
KPJ: Markó Béláról és Gálfalvi Gyuriról beszélünk.
KAF: Bocsánat, Markó Béláról és Gálfalvi Györgyről van szó. És kialakult ez a lap. De hát az a lap is konsz… konszenzus…ááá… megegyezéses na, megegyezéses és kompromisszumos alapon alakult ki, mint minden jó lap. Azért jó egy Látó típusú lapnak, mert megengedte végső soron magának az idők folyamán, hogy kimondottan az van aláírva, mondjuk a Látó alá, hogy szépirodalmi folyóirat, és én ezt nagyon fontosnak tartom. Bizonyos arisztokratizmust is vállalva ebben, ez szépirodalmi lap, tehát semmi helyrajzi, helytörténeti, vagy nagyon helyi kívánalmaknak nem óhajt megfelelni. Ezt most kicsit credoként mondom. Semmiképpen sem, eddig sem, tehát, hogy valóban egy ablak legyen, egy kinyitható valami. A Látó, hála istennek, csapatmunka. Ez volt Gyurka alatt is, aztán volt egy idő, amíg voltam főszerkesztő helyettes. Ennél a lapnál a kritika rovatot Láng Zsolt szerkeszti, kiváló prózaíró, a prózarovatot Vida Gábor szerkeszti, ugyanez elmondható róla, kiváló prózaíró. Az esszérovatot újabban ősztől, hála istennek, Demény Péter szerkeszti. Az átjárások megvannak a 2008-as évre. Úgy értem már könnyű ilyen szinekúrát is kialakítani, mert így dolgozunk. Illetve ott van a nélkülözhetetlen szerkesztőtárs, számomra nélkülözhetetlen, de mások számára is az lesz, Szabó Róbert Csaba, aki nemcsak, hogy jól kezdő fiatal prózaíró, második kötete készül…
KPJ: Ő nincs harmincéves, ha jól tudom.
KAF: Nincs, huszonnyolcéves éves. Ő a Benjámin a szerkesztőségben, és ő a főszerkesztő-helyettes. Én vele találkozom a legtöbbet.
KPJ: E mögött van valamilyen szándék?
KAF: E mögött lehetséges, hogy megsejthető valamilyen szándék is. De minden szerkesztőség, egy minél jobb társaság és összjáték kérdése. Mi történt tehát 2008 végén, 2009 elején? Külalakot váltott ugye, kinézetet váltott…
KPJ: Bocsáss meg, 2007. Mert most vagyunk 2009-ben
KAF: Bocsánat, 2007. Eltelt egy év, nem vettük észre.
KPJ: Nem neked kell figyelned.
KAF: Nem nekem kell figyelni. Az történt, hogy a külalak váltódott, belül még valami többletet találtunk ki. Tehát a grafikai vagy tipográfiai kinézete a lapnak más lett. Ezt itt el kell mondanom, és külön meg kell dicsérnem ezért kiváló barátomat, Irsai Zsolt képzőművészt, és Birtalan Kölök Zsoltot, mert ők vigyáznak erre. És valahogy valóban fiatalosabb lett az egész. És én remélem, hogy ez csak fiatalodni fog.
KPJ: Új rovatokat hoztatok, mindig van egy melléklete a lapnak.
KAF: Van hátul egy melléklet. A márciusiban mondjuk poszter van. Király Laci jelent meg, Szilágyi István. Most a márciusiban Nádas Péter van, de volt azelőtt Bodor Ádám is, vele kezdtük, Parti Nagy Lajos. Van egy rejtett fotósa – meg kell említsem – a szerkesztőségnek, egyrészt Szabó Róbert Csaba, aki jól fotózik, és Vida is jól fotózik, bár ő ilyen portrékat nem szokott csinálni. De van egy olyan kiváló fotós Marosvásárhelyen, kitűnő barátunk a Fekete Zsolt. Ő csinálta azokat a fotókat is. Tehát egy kicsit úgy nyüzsgőssebben néz ki. A Látó mellett ott van még a Látó Irodalmi Színpad, ami akárcsak a vándorló Törzsasztal… mi már ’91-től vándorlunk.
KPJ: Elárultam Andrisnak útközben, hogy elkezdtük úgy nevezni a Törzsasztalt, hogy Vándor Törzsasztal, és Ady helyszíneit követjük, és már csak a börtön hiányzik. Ott nem tartottunk még törzsasztalt…
KAF: Különféle helyszíneken folynak ezek a Látó Színpadok. Újabba, hogy megint egy váradi polgárt említsek, Gáspárik Attila rektor úrnál a Stúdió Színpadon rendezzük ezeket a találkozókat, vagy egy részüket. Eddig mindig a kisteremben volt, vagy a Bernády-házban, úgymond Bernády-házban, vagy a Kultúrpalota kis termében. De hát az egy teljesen más szellemiségű dolog. Ha bevisszük a Stúdióba, mondjuk minden hónapban egyszer vagy kétszer szombaton, amikor szabad a Stúdió terem, az akkor teljesen más. Teljesen máshogy pozicionált, nem az a teljesen múzeumi, leszorított hangulat. Sőt különféle helyszíneken is lehet ezt csinálni, a Jazz&Blues pincében is lehet ilyet csinálni, vagy a G. Café-ban, ahol törzsasztalunk van.
KPJ: Sok mindenről lehetne még beszélni, több mindent szeretnék még kérdezni tőled. Többek között arról, hogy színházigazgató is voltál, a magyar társulat igazgatója voltál. De az is érdekes lenne, ha beszélnél például a Tompa Gáborral írt Kétbalkezesekről, ahogy ti neveztétek…
KAF: A Kétbalkezesek, Tompa Gáborral közösen írt szonettek. Gábor közösen írt Visky Andrissal verseket, azok szabadversek voltak. Teljesen más…
KPJ: Nem volt féltékeny Visky?
KAF: Nem, nem szoktunk féltékenyek lenni. Ez egy ilyen játék, hogy Gáborral leültünk. Két ebadta színházi gyerek, ő a gyakorló színházi gyerek, én csak ilyen kimondottan szerelmes és műkedvelő színházi gyerek. Közben tanítottam a főiskolán is valamennyit… Hát azért, mert nagyon megosztott az idő, de nagyon érdekes volt számomra az is. Tehát úgy visszatérve erre, leültünk és szonetteket írtunk. Úgy elkezdtünk mindig kettőt, a kétbalkezes…nem betűzős játékkal. Tehát megnéztük, hogy a másik mit írt, megegyeztünk, hogy itt keresztrím lesz, ölelkező rím, páros rím, és óriásiakat röhögtünk. Különböző helyszíneken írtunk, írtunk Kolozsváron is. Vásárhelyt még létezett az Oroszlán – akkor még nem bontották le. Az Oroszlántól egészen kültelki csehókig elbújtunk és ott írtunk. El kell árulnom, hogy legutoljára a III. Richárd kolozsvári bemutatója után volt egy ilyen – elkezdtük megint írni, mert még hiányzott vagy 10 darab ahhoz, hogy… És akkor ott írtuk. Tehát így több ilyen cetli forog, közben nagyokat kacagunk. Gábor imádja, imádja a saját vicceit. Akkor úgy elvagyunk. Ez egy ilyen költői játék, nevezzük mérkőzésnek. Ugyanaz a kaján – mi hasonlítunk a Tompával – ugyanaz a kaján színházi ész. Teljesen másról szólnak. A Viskyvel írott versek véresen komolyak, ezek pedig véresen komolytalanok, olykor.
KPJ: Parti Nagyról is akartalak kérdezni, tudom, hogy nagyon jó barátok vagytok, szoktak bennetek rokonítani.
KAF: Szoktak, sokszor fordultunk elő egymás neve mellett. Nagyon érdekes volt, mert ’82-es – ezt tudja Lajos is, többször – ’82-es az ő első kötete az Angyalstop, az enyém ’83-ban jelent meg, és akkor, amikor ennek a szerkesztése folyt, Egyed Péter barátom ideadott két magyarországi kötetet, a nyolcvanas években elég ritka volt az ilyesmi. Az Angyalstop volt Parti Nagy Lajostól, és a másik, azt hiszem a Ha már itt vagy, Várady Szabolcsé volt, amit olvastam. Lajos írásaival hamarabb találkoztam, mint ő magával, vele ’90-ben. Azóta azért havonta több ízben szoktunk telefont cserélni, ha nem találkozunk.
KPJ: Lelki közösség is van köztetek, azt hiszem.
KAF: Én attól tartok, hogy igen.
KPJ: Olyan érzékenységre gondolok, ami nagyon ritka szerintem.
KAF: Én mindig azt szoktam mondani, hogy magyar költők között ritkább az ilyesmi. Én a magam részéről nagyszerű, drága barátomat úgy ünnepeltem meg, amikor ötvenéves volt, hogy öt különböző helyen elszórtam ezeket az omázsokat. Akkor most valami nem ilyesmit olvasok fel, hanem olyasmit olvasok fel, amit először olvasok fel, mert ezt még nem hallotta senki. Ez is olyan – hogy mondják ezt a Székelyföldön, vagy nem tudom, hogy Marosvásárhelyen mondják azt, hogy kacagságos – ez is olyan kacagságos lesz. Ez is a készülő kötetből. Amikor itt volt Lajos, biztos olvasott fel Dumpf Endre verseket.
KPJ: Ő azt hiszem, hogy prózát olvasott fel.
KAF: Na nem baj akkor olvasok fel én Dumpf Endre verseket, mondaná Kányádi Sándor, erre viccként.
(Elhangzanak a Dumpf Endre-versek, melyek ITT meghallgathatók a költő előadásában.)
KAF: Ebben inkább az az érdekes, ezeket azért volt nehéz – ez nem látszik – megírni, mert haikuban van vagy tankában és úgy van összerímeltetve, tehát japán versformákban.
KPJ: A magyar prózairodalom benne van az európai áramlatban, mondhatjuk, hogy Európa-hírű, sőt itt-ott egyik-másik szerző, azt is elmondhatjuk, hogy világhírű. A versről, a költészetről, a kortárs, a mai magyar költészetről ezt nem mondhatjuk. Eljön-e ennek az ideje szerinted valamikor? Ezt egy költőtől meg kell kérdeznem.
KAF: Azt hiszem, hogy a magyar költészet, már ahogy van, világhírű. Már ahogy van világhírű, azért, mert… két dolog szokott itt lenni mindig, hogy megsajnáljuk magunkat…
KPJ: Most én nem erre gondoltam…
KAF: Igen, de érdemes erről beszélni. Hogy van egy Weöres Sándorunk, ez nagyon fontos, ma este talán nem eléggé hangzott el a neve. Van egy ilyen fenomén, mint Weöres Sándor, vagy egy olyan korszakos, más jellegű fenomén, mint Arany János a 19. században, vagy akár egy Berzsenyi. Mindezt elég nehéz elmondani akár franciául, akár angolul, nem tudom, hogy mi a tétje. Vagy a Parti Nagy Lajos, Weöres Sándorral együtt, nehéz fordítani. Az, hogy el fog-e ennek jönni az ideje, nem tudom, nem hiszem. Én már azokat a fordítókat sajnálom, illetve nagyon becsülöm, akik mondjuk az Esterházy Péter nagyon csavarintosan megírt, költői nyelv felé tendáló szövegeit le tudják fordítani, nemhogy verseket…
KPJ: Ha tudnád mit mondott itt Péter ezekről a fordítókról, vagy fordításokról!
KAF: Én tudom, hogy mint mondott, mert nekem is mondta. De azért csodálni kell őket, mert ezzel szöszölnek. Azt hiszem, hogy jó volna, ha minimálisan beköszöntene valami ilyesmi. Nekem például jelent meg két-, három-, egy pillanat, négynyelvű kötetem, ez még a Jelenkornál volt, ’99-ben a Frankfurti Könyvvásárra, 16 vers magyarul, németül, angolul és franciául. Vannak köztük igen sikerült fordítások, a franciákat én tudom ellenőrizni. Párizs mellett vannak kedvenc helyeim, kedvenc városaim, a kedvenc városom Prága. És elég sok csehre lefordított versem van. Például a múltkor, másfél éve, valami képet kerestek rólam éppen Birtalan Kölök Zsolték, és egy cseh honlapon vagy weblapon találták meg a verseimmel együtt. Én például azt szeretném, román kötetem már hála istennek van Drumaru Pali fordított kiválóan, s azelőtt Gelu Păteanu gyerekverseket, Gyalu bácsi. Azt szeretném, ha egy cseh kötetem volna, mert az biztosan keveseknek van.
(Taps)
K.A.F.: Köszönöm szépen a tapsot, én is jól éreztem magam.
A 2009. március 16-i Törzsasztal-esten rögzített beszélgetés teljes, szerkesztett változata. A szöveget Szűcs László gondozta.
