Ajánló a debreceni MODEM Tar Sándor „Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: miért féljek hát felfedezni, ki vagyok? című kiállításához
Első pillantásra is rendkívüli erővel hat, mikor a Petőfi Presszótól 19 emeletnyi emelkedést követően egy fagyosszürke januári délutánon az emblematikus debreceni toronyház tetejéről tekintünk le városra, a vasút mögötti ipartelepre vagy az egymást mellett magasodó paneltömbök mozgalmas világára. Ez a nézőpont mégsem maradhat az ártatlan szemlélődőé, mikor immáron a szociográfus, az író, a munkásfelügyelő vagy a besúgó nézőpontjából figyelünk éberen a galambháló mögül.
A Don Tamás és Lakner Lajos kurátori munkájával megvalósuló kiállítás arra tesz kísérletet, hogy Tar Sándor író karakterén és az ahhoz kapcsoló ellentmondásokon keresztül szóljon hozzá azokhoz a kelet-európai sorskérdésekhez, amelyekkel egyszerre közvetlen kapcsolatban éljük mindennapjainkat, mégis nehezen férünk hozzájuk. Mindezt egy olyan térben, amely leképeződése, egyben élő valósága a felvetett dilemmáknak, valamint egy olyan szereplőn keresztül, akiben ezek az ellentmondások végletesen ott feszültek. Ily módon tehát nem klasszikus irodalomtörténeti kiállításról beszélhetünk, kevésbé az alkotói életmű rekonstruálásának vagy akár megértésének útját igyekszik kijelölni, mint inkább a léthelyzet és sorsirányok hangsúlyosak, amelyek az alkotót meghatározták. Egy olyan izgalmas nézőpontot kínál tehát, amely felvillantja a sajátos K-európai paranoiák, játszmák, dilemmák hálóját, és az abban küszködő ember sziluettjét.
Tar Sándor munkásként, művezetőként, valamint munkásfelügyelőként dolgozott Magyarországon és az NDK-ban, mielőtt 1976-ban egy munkásszociográfiai munkával elnyerte a Mozgó Világ pályázatának első díját. Innentől indult ellentmondásos kapcsolata a Kádár-kori értelmiségi közeggel, akiknek alighanem vágyott a támogatására, egyben rossz érzéssel, talán féltékenységgel és haraggal a szívében is viszonyult. Részben ezek az érzések jelenthették az üzemanyagot később azokhoz a rendkívül részletes és sok esetben nem kevés rosszindulattal megformált jelentésekről, amelyeket róluk mint III/III. ügynök készített a hetvenes évek végétől. Tar az elnyomott rétegek, elsősorban a munkásság sorsa iránt rendkívül érzékeny, a valóságot metsző pontossággal és remek elbeszélői érzékkel megragadni képes alkotói tekintete ilyen módon feloldhatatlanul összekapcsolódik a hatalom elvárásait nemcsak teljesítő, de túlteljesítő – barátait és támogatóit kiszolgáltató – jelentésíróéval.
Nemcsak izgalmas kordokumentum, de egyben az említett ellentmondások tükreként tekinthető az a levélváltás, ami az Élet és Irodalom hasábjain eleinte a jelentő, Tar és a jelentett, Kenedi János között, majd pedig a magyar értelmiség számos prominens tagjának reflexiója mentén zajlott. Az első, érzelmekkel teli 1999-es levélváltás megmutat valamit abból az emberségből, ami a létező szocializmus embertelenségében is kiviláglik, egyben azt is, hogy mit jelent jelentőnek és jelentettnek lenni. Tar szégyenkezett és megbánta tettét, Kenedi pedig megbocsátott, sőt katartikus pillanatként írta le, ami Tarban és kettejük között megtörtént. Sokatmondó e sorokat olvasva az a társadalmi tét, amely egyértelműen feszítette akkoriban az ügynökakták nyilvánossá tételével kapcsolatos vitákat, és hogy Tar esete, mint az egyik „első” ügy mekkora téttel bírhatott ezzel kapcsolatban. Egyszerre jelent meg az értelmiségi közeg jogi és morális dilemmái, akár az ügynökakták, akár magának Tarnak a megítélése kapcsán, valamint az író mindennapi valóságban feszítő tehetetlensége, bűntudata. Ahogy a kiállításban felvetett dilemmák, úgy annak részeként azonban ez a diskurzus sem kínál feloldozást vagy kézzelfogható tanulságot. Kenedi 2004-es esszéjében, megismerve a jelentések mindenre kiterjedő részletességét, visszavonta korábbi állítását Tarral kapcsolatban, aki szerinte menlevélként használta a felkínált áldozati pozíciót a szembenézés helyett, Tar pedig levelének tragikus ígéreteként tényleg halálba itta magát – sem az alul lévők sem az elitben helyét nem találó Tar 2005-ben halt meg, bő kilenc évvel korábban mint a hasonlóan tragikus sorsban osztozó debreceni pályatársa Borbély Szilárd, aki szinte napra pontosan 20 évvel ezelőtt vetett véget életének.
A kiállítás ugyanakkor a fókuszba állított konkrét emberi sorsokat szándékosan nem bontja ki, nem értelmezi, sokkal inkább az ezeket körülvevő atmoszférát járja körbe különböző eszközök révén. Mindezt már a hely szelleme is felerősíti: az ódon épület, a lift vagy a sötét folyosó, amelyek együttesen vezetnek el a kis panellakáshoz, ahol a városra letekintő megfigyelő tehetetlensége és hatalmi helyzete is zavarba hozza a befogadót. Kínálkozott volna a lehetőség, hogy a kurátorok egy berendezett, személyessé tett világba nyújtsanak betekintést, ezáltal a látogatót méginkább a voyeur pozícióba helyezve, aki így maga is benézhetett volna egy másik ember életének intim tereibe. Ez a választás ugyanakkor azzal a veszéllyel járt volna, hogy a Kádár-korszak ismert tárgyai a nosztalgikus befogadást, egy hagyományosabb – ún. „hiteles” tárgyakra épülő – muzeológiai koncepció szerint rekonstruált környezet pedig elidegenítő hatást gyakorolhatott volna.
Annak érdekében, hogy a kiállítás a hely aurájára, egyben az alkotó életmű általánosabb sorskérdéseire reflektáljon, a kurátorok kortárs művészeket kértek fel, hogy új vagy már meglévő műalkotásaikkal reflektáljanak az életműre. Gerhes Gábor, Kádár Emese, Németh Ilona, Szilágyi Lenke, Tóth Balázs Máté munkái azokra a Tar-féle életutat meghatározó elvont, egyben nagyon is valóságos motívumokra fókuszálnak, mint a megfigyelő és megfigyelt tekintet, a rejtőzködés, a sehova sem tartozás, vagy a szerepek közötti átjárás. Ebben a narratívában és légkörben nem érződik idegennek egymás mellett a kortárs művészeti alkotás és a zsírfoltos konyhabelső.
A kiállítás fontos kísérlet a helytörténet újragondolásában is. Egy összetett és súlyos témát emel ki a sok esetben elidegenítő hatással bíró intézményi térből, és helyez át egy élő, önmagában is összetett és problematikus társadalmi és fizikai valóságba. Egyetértve a kiállítás alapvető céljával, fontos célkitűzés, hogy a helyek története ne a múzeum tereinek távolságtartó, a pozitivista történettudomány kimért száraz elemzése mentén születő történet legyen, hanem élő, a helyi közösséget bevonó és befogadó közegben formálódó narratíva. Jelen kiállítás megmutatja, hogy amellett, hogy a kulturális tér inkluzív, nem szükségszerűen a kései kapitalizmus könnyen fogyasztható kulturális termékét kínálhatja csupán, hanem képes azokat a téteket és ellentmondásokat is felvillantani, amelyek a vizsgált életforma természetéből fakadnak. Ilyen módon a helytörténet a fizikai terek rekonstruálásán túl, egyfajta antropológiai, szociográfiai műveletté válhat, amelyben ugyanakkor kulcsfontosságú a befogadói tudatosság és érzékenység. Tar Sándor karakterének megfejtésére vagy még inkább megfejthetetlenségére adott kortárs művészeti reflexiók ugyan segítik az elmélyülést, de biztos fogódzókat vagy itinert nem kínálnak.Tar Sándor sorsa és dilemmái mélyen gyökereznek a kelet-európai ember sorsában, akinek az előrejutás, a kortársak szerint is kiragyogó tehetségének kiteljesítése és a szégyen elkerülése érdekében vállalt megalkuvás, az elnyomottak és kizsákmányoltak iránti szolidaritás, a kivételes képességeknek a hatalom szolgálatába állítása, vagy a barátok elárulásának gyötrő terhe foglal keretbe. Az őt körülvevő közeg számára az egyik legfőbb kérdés, hogy képes lehet-e morális vagy jogi kategóriák alapján feldolgozni, megérteni, végső soron pedig megbocsátani a jelentőnek, amit tett. A kérdés, hogy sikerülhet-e feldolgozni mindezeket a gyötrő dilemmákat, már nem csupán Tar Sándor, hanem mindannyiunk sorskérdése, mint ahogy az is – és ezzel alighanem maga Tar sem vitázna – ha ezek a dilemmák nem csupán az Élet és Irodalom hasábjain zajló értelmiségi diskurzusokban, hanem szűkös panellakásokban megidézett történetekben is megelevenedjen.
Fotók: Modem
