Szeptember 25-én a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Látó folyóirat szervezésében Marosvásárhelyen is bemutatták a Transzilvanizmus. Eszmék, korok, változatok (MMA Kiadó, Budapest, 2024) tanulmánykötetet. A könyv szerkesztőjével és egyben a bevezető tanulmány írójával, Boka László irodalomtörténésszel és Markó Béla szerzővel Szabó Róbert Csaba író, a Látó szerkesztője beszélgetett. Az alábbiakban szemelvényeket közlünk az elhangzottakból, folytatásképpen a nagyváradi könyvbemutató lejegyzett, júliusi számunkban megjelent szövegéhez.
Szabó Róbert Csaba (Boka Lászlóhoz): Miért gondoltad úgy, hogy most, 2024-ben érdemes felkérni szerzőket, létrehozni ezt a transzilvanizmus-kötetet, újra összefoglalni? Beszélj a munkafolyamatról, a műhelyről, ami mögötte van!
Boka László: Nagyon örülök, hogy idézted Ady Endre Ismeretlen Korvin-kódex margójára című írását, és legalább két, de inkább három okból is. Én irodalomtörténész vagyok, és hát ugye két nagy kutatási területem van. Az egyik a századelős modernség, és abban természetesen Ady Endre. Most írtam meg a nagyváradi A Holnap mozgalmának monográfiáját. A másik természetesen az erdélyi magyar irodalom. Kolozsváron végeztem bölcsészkart a kilencvenes évek elején, ott is mesteriztem, onnan kerültem Budapestre az ELTE-re, Szegedy-Maszák Mihály doktori iskolájába, tehát komparatista vagyok, és nyilván szerettem mindig a dolgok színét-fonákját több irányból megnézni, de én azt vallom, bár mind a mai napig a köztudatban ez nincs így, hogy ez a két korszak és terület nagyon is összefügg. Tehát, hogy akik a húszas években meghatározó alakjai lettek az erdélyi magyar literatúrának, azok Adyt mindig is nagyra tartották, és hát ők az olyan regionalitáseszmében, mint amit a transzilvanizmus felvállalt, olyan előzményekre is visszatekintettek, mint például A Holnap volt Nagyváradon 1908-10 környékén, amely egyszerre indult a Nyugattal. Nem sikerült végül folyóiratot indítaniuk. (Nem mondom el az egész történetet, most nem emiatt vagyunk itt, csak hogy érzékeltessem a folytonosságot.) Ugye, ez az egyik ok. A másik ok az, hogy nem 1920-as vagy ’20 utáni idézetet olvastál föl, hanem ennél jóval korábbit. Tehát az erdélyiség-eszme mint olyan, az jóval korábban is létezett. Ha most meg tetszenek nézni egy lexikon-szócikket, mondjuk a Magyar Művelődéstörténeti Lexikont, abban van egy transzilvanizmus szócikk – azon ritka lexikonok egyike, amelyikben van –, és az értelemszerűen a régi korokról szól, tehát az Erdélyi Fejedelemség korabeli transzilvanizmusról. A szerzője már elhunyt, de ez egy remek, átfogó szócikk.
A kötetben az volt az alapkoncepcióm, hogy próbáltunk az alcímnek megfelelően eszméket, korokat, különböző változatokat, formákat bejárni, és ez nem csak 1920 utánra érvényes. Nyilván a legfőbb hangsúlya ennek a kötetnek is a két világháború közötti erdélyi szellemi élet; nem is csak az irodalmi élet, szándékosan használom itt a szellemi élet szót. De korábbra is tekintünk, s az íve a könyvnek jóval túl is nyúlik ezen. Kós Károlynak van egy fontos kötete: Erdély – kultúrtörténeti vázlat. Ez a húszas évek legvégén jelent meg, abban Kós semmi mást nem csinál, mint hogy kifejti Adynak ezt a cikkét. Tehát a Korvin-kódex margójára, az egy nagyon fontos Ady-írás, ráadásul ezt megismétli A Holnap bemutatkozó estjén 1908 szeptemberében, és azt mondja, hogy Erdély már nincs, sajnos elveszett az Unióval, tehát a kiegyezés megölte azt. Ady ennek nem örül. Úgy fogalmaz, nyilván a tradicionális szabadelvűségére s európaiságára utalva: Erdély, amely „enyhítő körülménye volt Magyarországnak”, s „ahol Kazinczy Ferenc jól mulatott”, szóval az nincs többé. Ez egy elég vehemens programcikk, ami a budapesti, már akkor túlcentralizált irodalmi élettel szemben a korabeli Magyarország vagy hát a Monarchia második legnagyobb vármegyéjének, Bihar vármegyének a központjában próbál egy új irodalmi-szellemi mozgalmat elindítani, tulajdonképpen decentralizációt sürgetve. Azért mondom, hogy Kuncz, aki 1909-től ott van a Nyugatnál, s későbbi társai, Kósék, Bánffyék visszatekintenek s hivatkoznak is erre, és azt mondják, hogy akkor szükségből erényt, ha már így alakult, ahogy alakult.
1920 után vagyunk, ugye, a Kiáltó Szót emlegetted. Akkor nézzük meg egyfelől, hogy voltunk mi már külön önállóan, nem is akárhogyan, sikeresen a történelem folyamán. És keressünk vissza olyan előzményeket, mint A Holnap s más regionális kezdeményezések, folyóirat, könyvkiadás, szellemi élet, képzőművészetek. Ezzel azt is mondom, hogy a húszas évek, amiről azt szoktuk mondani, a leghangsúlyosabb transzilvanizmusforma, az egy korábbi életrevaló hagyományt keres elő. Csakhogy ez nagyon problémás, majd erről beszélünk az est folyamán, hogy ez miért problémás. Miért nem ugyanaz az Erdély már a megváltozott időkben, népek összetételében, s miért sokkal nagyobb eleve területileg stb. De mielőtt ebbe belemennék, hogy a kérdésedre is válaszoljak: az én generációm eléggé eltolta magától a transzilvanizmus kérdéskörét a kilencvenes években. Én ahhoz a generációhoz tartozom (’74-ben születtem, kereken 50 évvel ezelőtt), akik kicsit úgy érezték a rendszerváltás után, hogy ó, erdélyiségről beszélni újfent nem kell, ha ez sirámokat jelent Budapestről nézve, a szegény rokon státuszát, s mert ez az irodalmi életben és a kritikai recepcióban egyfajta skatulyát is jelenthet. Gondoljunk arra, hogy a rendszerváltás után vagyunk, itt senki nem akar erdélyi magyar író vagy romániai magyar író lenni többé, mindenféle jelzőt leráz magáról, mert csak magyar író akar lenni, vagy jobb esetben író akar lenni. Végre lehet azt mondani, hogy összmagyar irodalom, tehát kilencvenes évek, nagy eufóriában vagyunk. Nem akarjuk, hogy az irodalom mondjon ki bújtatottan, virágnyelven olyan gondokat, amiket 1989 előtt valóban csak az irodalomnak lehetett kimondani, s amit sokan – sajnos és tévesen – azonosítottak a transzilvanizmus egyes szólamaival. Eltoljuk azon, meglehet kedveskedő, de olykor infantilizáló attitűdöket is az erdélyi vagy bármilyen határon túli irodalomtól, amelyek megengedőbb mércével mértek Budapestről, ha a diktatúra éveinek kisebbségi termésére vonatkoztak. Na most, én elkezdtem a doktori tanulmányaimat 98-ban, és aztán bekerültem egy hónappal később az Országos Széchényi Könyvtárba. Ott voltam bő két évtizeden át, és annak voltam tudományos igazgatója, egy rövidebb ideig főigazgató-helyettese is, könyvkiadójának vezetője. Elég közelről kutathattam tehát a hagyatékokat, és azt láttam, hogy azok az életművek, amelyekről mi beszélünk, és amelyekről az én egyik hunyt mesterem, Cs. Gyímesi Éva egy fantasztikus könyvet, nagyesszét írt a nyolcvanas évek legvégén (jelentős része benne is van a kötetben, annak végén függelékben, akárcsak a tavaly elhunyt Pomogáts Bélától is egy fontos írás, ugye, kettejük emlékének ajánlottuk eleve ezt a kötetet), szóval, hogy ezek még valójában feldolgozatlanok! Az, amit én tőle tanultam, a kellő kritikai távolságtartás, a terhes allúzióktól való mentesség, hiszen ő a transzilvanizmus értékszerkezetét vizsgálta, s azt, hogyan szivárognak át a babitsi kritikának megfelelően a „védekező kollektivitás” szólamai, az gyakorlatilag a nyolcvanas évek Romániájára volt érvényes: hogy a szenvedés egyfajta etikáját, erkölcsi értékrendjét túlmagasztaljuk az erdélyiségben. És ez érthető és jogos is volt a korban, hogy ő ezzel nem akar megelégedni, és nem tartja ezt egészségesnek, ahogy nagyon vehemensen ezt ki tudta fejteni, és mi, a tanítványai – idefele úton, Nagyváradon Demény Péterrel is beszélgettem éppen –, többekkel ebben partnerek voltunk a korban. És azt mondtuk, hogy tényleg, tarthatatlan, s hát ez így nem kicsit idejétmúlt. Na most a nemzeti könyvtárban az ember nem csak Ady-kéziratokat lát, tehát én kezembe vehettem ezt a cikket, amit most itt felolvastál, ahogy az olyan nagyoknak is, mint mondjuk Kuncz Aladár, akinek az életművét 2014-ben kezdtem el Filep Tamás Gusztávval megjelentetni. Csak ekkor! Hasonló a helyzet Bánffy, Dsida, vagy mások esetében, a legnagyobbakéban is, és akkor azt látjuk, hogy ezek nemhogy feltárva nincsenek, hanem jó esetben is töredékei vannak csak… Dávid Gyulával beszélgettem pár éve, aki akkor az Olosz Lajos – Reményik Sándor levelezésköteten dolgozott. Azóta az megjelent. Mondom, a Kuncz esetében a kritikai kiadást mi kezdtük el, az életműkiadás egyik sorozatszerkesztője vagyok, egyelőre hat kötetig jutottunk. Tehát közel 90 éves lemaradásban vagyunk ilyen formában. Hogyan gondolhatnánk, hogy „ismerjük”, amiket ezek a szerzők a transzilvanizmus kapcsán tettek, s még inkább tenni terveztek. És azt sem mondtam még el eddig, de most itt ül mellettem Markó Béla, őneki egy sorát, gondolatát szoktam idézni, aki azt mondta a szépíró-generációkról, nem az értekezőkről, de a körülbelül velem egykorúakról, vagy nálam picit idősebbekről, hogy ez a generáció talán túl korán eltolta magától ezt a, nevezzük most így: transzilván gondolatkört, mielőtt még minden lehetőségét, játékterét, potenciálját kihasználta volna. Biztos nem pontosan idézlek, Béla, de a lényeg ez. És akkor én azt láttam, hogy jó, akkor ezzel kellene kezdeni valamit.
Hozzátartozik ehhez, hogy 2020-ban még ott voltam a Széchényi Könyvtár tudományos igazgatójaként, és megkeresett Szász László, hogy tartanánk-e egy konferenciát. Ugye adódott a centenárium, nem kell itt kifejtenem, hogy milyen tematikában. Ezt elmosta a világjárvány, a Covid 2020 tavaszától minden tervünket felülírta. Egyébként nekem akkor ott még egy Ady-kiállításom is látható volt, azt is korábban kellett zárni. És akkor a könyvkiadó vezetőjét, Pécsi Györgyit, szintén remek irodalomtörténészt azzal kerestem meg, hogy akkor jó, felejtsük el a tervezett konferenciakötetet, de én szerkesztenék egy átfogóbb kötetet. Felkérnék komoly, rangos szerzőket, ez egészen más, mint egy húszperces konferenciaelőadás írott változata, abban csak éppen meg lehet kapirgálni a kérdésköröket. Valaki, mondjuk Láng Gusztáv tanár úr, Dsida Jenőről 20 percben mit tud elmondani? Akkor mi lenne, ha ebben igazi nagyívű tanulmányok születnének, átfogóan egy-egy szerzőről vagy alkotói körről. És akkor írtam egy hosszabb koncepciót a kötetről, elküldtem a kiadónak, s azt mondták, hajrá, ez a kötet így indult el három évvel ezelőtt, több okból húzódott, de 2023 karácsonyára kijött.
Szabó Róbert Csaba: És milyen jó, hogy kijött. Tényleg egy nagyon alapos munkát tarthatunk a kezünkben. Egyébként a Markó Béla esszéje valamennyire erről szól igazából, vagy erről is, hogy’89 után mennyire korán elfordult ettől az írónemzedék, azon túl, hogy az intézmények újraalapításában vagy újraelnevezésében azért visszanyúlt, a Helikon, még a Pásztortűz is felmerült. Erről is beszéljünk, de előtte még, hogy ebből az irányból is közelítsünk: többször is elhangzik, szinte mindegyik tanulmány ilyen vagy olyan módon érinti, és gondolom, az alcím is ezt jelzi, hogy Eszmék, korok, változatok, hogy valahogy nincs egységes definíciója a transzilvanizmusnak, inkább változatai vannak. Arra lennék kíváncsi, hogy ti hogyan határozzátok meg a transzilvanizmust? Úgy értem, mi a fontos számotokra ebből, illetve, hogy vajon ez a mozgása, tetten nem érhetősége, az, hogy nincs egy pontos definíciója, vagy többféle változata van – nem arról van szó igazából, hogy az elmúlt száz évben különböző politikai helyzetekhez kellett új és új stratégia szerint alakulnia?
Markó Béla: Amit én írtam ebbe a kötetbe, azt esszének nevezted. Most olvastam, hogy a transzilvanizmus-kötet egyik kritikusa az Országútban politikai röpiratnak nevezi. Úgy éreztem, ez lesajnálása annak, hogy valaki ide belekeveri a politikát is. Mert hát ilyesmiről van szó. Egyébként a röpiratot nem kell szégyellni, mert a legfontosabb szöveg a transzilvanizmussal kapcsolatosan mégiscsak Kós Károlyéké. Azért fogalmazok így, mert Kós Károly, Zágoni István és Páll Árpád írták a teljes Kiáltó szót, amelynek a szépírói és eszmei része lett a maradandó, a Kós Károly szövege, de ez így, a három szerzővel kerek, és azt is röpiratként emlegetik. Nem véletlen, hogy esetleg vannak olyanok, akiket irritál az, hogy ezt a transzilván eszmerendszert kiterjesztjük, irodalmi, netán művészeti áramlat jellegéből kilépve politikai-közéleti eszmévé is, mert én valóban úgy gondolom, hogy a transzilvanizmus eszmerendszerébe szervesen beletartozik. Le lehet gyorsan fordítani, így is emlegetjük, hogy erdélyiség. És alapjában véve erről van szó, hogy erdélyiség, de ideológiaként ez a két világháború között körvonalazódott, mélyült el. Kiindult elsősorban a Kiáltó szóból, de nem csak: többen kifejtették az ezzel kapcsolatos gondolataikat. És igen, vissza lehet menni az első világháború előttre, tényleg Adyhoz, aki nemcsak költőként, hanem közéleti gondolkodóként is éleslátó volt, és ő akkor már félt, hogy mi fog történni Erdéllyel. Kós Károlynál ugyanúgy fellelhető 1908-1909 körül ugyanez a gondolat, hogy itt baj lesz, és baj is lett. Tehát igen, azt gondolom, ma időszerű beszélni a transzilvanizmusról. Az irodalmi transzilvanizmus, ha nagyon szűken veszem, az a két világháború között egy némiképpen tradicionalista (tradicionalista azért, mert arról volt szó, hogy az erdélyi identitást megtartani úgy lehet, ha a hagyományt ébren tartjuk), de nagyon termékeny irodalmi irányzat volt. Végül is a történelmi regények sorozata ebből született, Bánffy Erdélyi története, amit nem győzünk eléggé értékelni ma. Vagy ismét felfedezni Kóstól Az országépítőt, és Makkai Sándort, meg sorra a többieket, akik történelmi regényt írtak. Így vagy úgy, de idesorolható Tamási is. Meg a költők is valami módon éltek ezzel a visszafordulással, ami egyébként persze hogy exkluzív is volt, mert ez azt jelentette, hogy nem a modernizációt támogatta. Erről lehetne vitatkozni, és ez egy ellentmondásos eszmerendszer lehet vagy lehetett, de kétségtelenül nagyon fontos volt. Hadd mondjam el, hogy ez szerintem egy rendkívül fontos kötet, és nem győzöm dicsérni Boka László kezdeményezését, vagy a szándékát, ami megvalósult: összefoglalni ezt a transzilvanizmus-történetet egy ilyen kötetben. Az ő előszava ezen belül is összefoglalja egy nagyon fontos tanulmányban, hogy miről van szó. A transzilvanizmus, nem győzöm hangsúlyozni, nagyon aktuális kellene, hogy most legyen, mert ennek a transzilvanizmusnak vannak alapelemei… Újraolvastam például Gyímesi Évának a nagyon érdekes, izgalmas és alapvető tanulmányát, ami 1985-ben született. Érdekes, hogy például Kós Károlyról szinte nem is szól, és megmondom, hogy én mit gondolok erről. Egyébként Kós Károlyról nem is nagyon lehetett beszélni ’85 körül, de azért annyira igen, hogy szóba hozza az ember. Cs. Gyímesi Évának nem az volt a fontos, amit Kós Károly kiemel transzilvanizmusként, hanem ami aztán működött az irodalomban és a művészetben is. Ez az áldozati ideológia, szenvedés-ideológia. Ugye, a tanulmányának az a címe, hogy Gyöngy és homok. Tehát, hogy csak a sebzett, beteg kagyló termel gyöngyöt, mert a homokszem behatol, és aköré lesz a gyöngy. Ez egy gyönyörű, de veszedelmes metafora, mert arról szól (és bele kellett gondolnom, hogy tényleg, erről nem is beszélünk eleget), hogy mi itt vagyunk, kapaszkodunk, de tulajdonképpen szenvedünk. Na most én ebben a pillanatban nem tudom, hogy a csíkszeredai magyar mennyire szenved a szombathelyi magyarhoz képest, tehát erről lehetne beszélni, hogy kinek mekkora a szenvedése. Cs. Gyímesi Éva nagyon fontos tanulmányban bontja le ezt az egész ideológiát, ugye, ami Makkai Sándornál még úgy jelent meg, hogy itt nem lehet, tehát kisebbségi sorsban nem lehet létezni, ha ez a kisebbségi sors arról szól, hogy szenvedünk, hogy áldozatot vállalunk. Ezekről a dolgokról beszélni kell. Így szoktuk felvezetni, ugye, hogy hazajött Benedek Elek szenvedni, Kós Károly nem ment el Budapestre, mert szenvedni akart. Nem mondjuk ezt így ki, de van ebben egy ilyesmi. Sütő András is ugye hazajött 90 után ahelyett, hogy ott maradt volna, és akkor itt szenvedett tovább. Tehát állandóan szenvedtek itt az emberek, és nagyon fontos ilyen szempontból Cs. Gyímesi Éva tanulmánya. Én azt gondolom, hogy ne szenvedjünk, hanem éljük át az életünket. Ami fontos a transzilvanizmusban, az Kósnál egyrészt a szolidaritás gondolata, de főként az önállóság gondolata, és a másságé is. Tehát az, hogy erdélyi magyarnak lenni egy másfajta feltételrendszert jelent. Ettől még része vagyunk a magyar nemzet egészének, része vagyunk a magyar kultúra és a magyar irodalom egészének, de ezen belül entitás vagyunk. Kós Károly ugye kifejti, én nem akarom most idézni a Kiáltó szót, hogy a történelemben nagyon sokszor rá voltunk utalva erre az önállóságra, és mi képesek vagyunk önállóan cselekedni, de itt megint nem a szenvedésről és az áldozatról van szó, hanem arról, hogy erdélyiként másak bizonyos meghatározottságaink: együtt élünk más népekkel, nemzetekkel, etnikumokkal. Ezt fel lehet úgy fogni megint, mint a szenvedés okát, hogy nekünk el kell viselnünk, hogy a szomszédunk nem magyar, de fel lehet úgy is fogni, hogy ez egy másfajta feltételrendszert jelent: mi tudunk valamit, amit mások nem tudnak. Ez egy megközelítési, szemléleti mód, és az önállóság, az ilyen szempontból fontos. És érdekes, arról keveset beszélünk, hogy a transzilvanizmust mint ideológiát még azelőtt is, hogy kimondta volna valaki, a közeli történelem során hányszor tiltotta az éppen regnáló hatalom. Tehát amiről már Ady beszél, és bírálja is persze, a kiegyezés utáni Erdély-felfogás, az arról szólt, hogy felejtsük el, hogy van külön erdélyiség. Erdély integrálódjék teljes egészében és minden megkülönböztetés nélkül, anélkül, hogy figyelembe vennénk (mert erről szólt a történet), hogy itt vannak németek, vannak románok, vannak mások. Ez egy akkora történelmi bűn volt, hogy az én meggyőződésem szerint elég nagy részt ez vezetett Trianonhoz. Erről megint csak nem beszélünk. És ez arról szólt, hogy az a rezsim, amelyik lelkesen építkezett, fel akarta számolni Erdély különállását minden szempontból. Jött a következő rendszer Trianon után, ugye, amikor meg is hirdették a transzilvanizmust, akkor meg egyrészt maga a magyar irodalmi élet vagy annak sok jeles képviselője szintén nem szerette a transzilván különlétet, és nem értette meg, hogy erről szól az életünk. Hogy együtt is vagyunk, nem is vagyunk együtt, külön is vagyunk, együtt is máskor. És ami a politikai részét illeti, ez meglehetősen ellentmondott annak a gondolatnak, hogy esély van Trianon eltüntetésére és a következményeinek a megszüntetésére, vagyis, hogy vissza lehet menni oda, ahol az első világháború előtt voltunk, és ugye akkor építkezhet együtt Erdély és Magyarország. Erről akkor is tudni kellett volna, hogy lehetetlen, és ebből csak tragédiák lettek, és lesz, ami lesz. Az akkori román hatalom már-már közömbösen viszonyult ennek a művészeti-irodalmi részéhez, igazság szerint a politikaihoz is, mert erőben érezte magát, az akkori magyarországi kurzus pedig azért nem szerette, mert ez ellentmondott egy bizonyos revíziós gondolatnak. Később, a második világháború után a román kommunista rendszer megpróbált eltiporni minden erdélyi különlétre vonatkozó gondolatot. Most egészen más, bukaresti optikából nem tolerálta ezt az egészet. Na most, amit ennyire nem szeretnek különböző rendszerek – mert ez az igazság –, abban lehet valami, azt kell mondanom. Most sem szereti mindenki. (Egyik hírhedt kritikusom, a magyarországi kormánypárt véres szájú publicistája nemrég azt írta velem kapcsolatosan, hogy az egyik nagy baj velem, hogy a hamis és utálatos transzilvanizmust és a hamis és hazug európaiságot támogatom. Jól ráérzett arra, hogy ez a kettő össze is tartozik, de ez egy zárójel volt, nem akarom errefelé terelni a beszélgetést.)
Szabó Róbert Csaba: Tényleg jól csinálsz valamit, ha ilyeneket kapsz a fejedre. Laci, próbáld te is megfogalmazni, akár azt is továbbgondolva, amit Béla mondott, hogy ebből a szerteágazó változatokban megfogható vagy megfoghatatlan transzilvanizmusból számodra mi a fontos, lehet-e mégis valamilyen definícióját adni?
Boka László: Igen, és nagyon fontosakat mondott. Erre is próbálnék majd reflektálni. Hogy ne egyetemi kiselőadást tartsak: ugye én azt írom itt a könyvnek a fülszövegében is, hogy a transzilvanizmus, vagy ezek a transzilvanizmusok, ahogyan Vallasek Júlia írja a könyvben, a transzilvanizmusformák, ezek valamilyen regionalitásprogram köré szerveződtek. Már az első megszólalásomban is mondtam, hogy ez problémás. Maga a régió kérdése történelmi korokban más és más, de ha visszafelé bontom mindazt, amit Markó Béla mondott, akkor lehet, hogy időben visszafele lépkedek, és akkor mondanám mellette a definíciókat.
Egy mindenkori regionalitásprogram a Monarchián belül is már megjelent. Az akkori Erdélynek az érdekérvényesítése gazdasági, politikai, társadalmi stb. képviselettel. Ennél sokkal fontosabb volt ez az úgynevezett vigaszideológia, ami 1920-ban alakult ki, és értelemszerű volt, meg érthető sokakban, bár én itt a tradicionalizmussal kicsit vitatkoznék, merthogy pont egy nagyon is européer gondolat volt, egy Keleti Svájc-gondolat. Kunczék, Bánffyék s persze Kósék ezt hirdették meg, és ez nagyon progresszív volt. Ha a korabeli, húszas évekbeli kis-magyarországi eszmei vitákat nézzük, ott folyton azt mondják, hogy az irodalom is kettészakadt, nyíltan ideológiai szférák mentén. Ehhez képest mi, erdélyiek összetartunk, és itt is van nagyon sok idézet, amelyik Kós Károlytól Ligeti Ernőig, Bánffytól Dsidáig ezt emeli ki, ezt az erőt hangsúlyozza, és azt mondják, hogy mi ebben a kisebbségi létben leszünk progresszívek és européerek. Ráadásul mindig hangsúlyozni szoktam diákjaimnak is: nem szabad elfelejteni, hogy a húszas évek elején még nagyon is létezett egy föderatív Románia-terv, amihez kezdetben a román értelmiség is kapcsolódott volna. Nekem az egyik fájó pontom, hogy a kötetből végül kimaradt Bárdi Nándornak egy várt tanulmánya (időhiány miatt nem tudta befejezni), ami a transzilvanizmus politikai-társadalmi cselekvési lehetőségeire reflektált volna, amit a néptömegek számára elsődlegesen az írótársadalom fogalmazott meg. És akkor ezzel azt is elárulom, hogy ebben a korban az írók és a publicisták voltak a legfőbb médiumoknak, kommunikációs csatornák formálói, több tekintetben szellemileg szabadabb mozgástérrel, mint egyébként Kis-Magyarországon, ahonnét sokuknak politikai okokból menekülniük kellett.
Szabó Róbert Csaba: Ez volt a fő médium a korban.
Boka László: Gondoljunk bele, hogy még igazából ugye a rádió, filmhíradó nagyon kezdetleges, nincsen, a nyomtatott sajtó és az irodalom a vezető, bár az intézmények megteremtése és fenntartása a kezdeti években komoly problémákkal járt. De ebben a korszakban ez meghatározó médium volt. Ekkor formálódik egy olyan szellemi autonómia-igény, ami független tud lenni jobb és bal ideológiai oldalaktól, de hangsúlyosan független akar maradni – a lehetőségekhez mérten – a bukaresti és a budapesti szólamoktól is.
A másik, amiről Gyímesi Éva kapcsán szó esett, és ez már a ’89-et megelőző évek-évtizedek: ő a túlzott szenvedés-ethoszt kritizálta, és azt mondta: ne legyen természetes, hogy ezzel megelégszünk, s a keresztény szenvedés analógiájára ezt elfogadjuk anélkül, hogy fellépnénk ellene. Ugyanígy nem helyes, ha csak ezt olvassuk ki az egyes életművekből a két világháború közötti évekből. Ő nyilvánvalóan a Ceaușescu-korszak borzalmaira és beszűkült cselekvési terére válaszolt, amiben az irodalom (és a színház) maradt egyedüli mentsvár. De ez nem egy egészséges konstelláció. Egyébként milyen érdekes – mondom irodalomtörténészként –, hogy a nyolcvanas évek elején a Securitate besúgói elől bujdosva, mindketten Gáll Ernővel úgy leveleznek titokban Kolozsváron, két felelős értelmiségi arról, hogy milyen ez a szöveg, akkor még formálódó kézirat, ami ugye majd csak később jelenhet meg, a rendszerváltás után kötetformában. És milyen tragikus is ez az egész történet, mert közben mindkettőjüket, ellenállót s a kellően kommunista szerkesztőt is – magyarságáért – kiteszik állásából. Abban valóban igaza van, hogy nem szabad ezt elfogadni és pláne fölmagasztosítani. Csakhogy, ha visszavezetjük a történelmi okokat, akkor látjuk, hogy nem innen, egyáltalán nem ilyen alapokról indult a Kósék-, a Makkaiék-, a Bánffyék-féle transzilvanizmus. Az más kérdés, hogyan változott, hogyan módosult, ad absurdum, hogyan torzult bizonyos korszakokban, és akkor erre hozok példákat már a harmincas évekből is. Béla említette, hogy a különböző vitáknak milyen revizionista és egyéb felhangjai lettek volna. Mikor Makkai Sándor úgy dönt, ahogy dönt, tehát hogy repatriál, ez óriási ügy, mindenki meghökken. Ugye, Erdély református püspökéről beszélünk, aki megírta A magunk revízióját, aki azt mondja a korábbi köteteiben, hogy minden kisebbségi magyarnak nap mint nap bele kell néznie a tükörbe, és vállalnia kell ezt a sorsot, nem szenvedve, hanem kellő etikai magaslattal, de vállalnia kell. El is mehetne Erdélyből, mint nagyon sokan elmentek, meg be is olvadhatna a többségbe. Nem: helyette ezt vállalja, és akkor így szépen kidolgozza azt az eszmét is, hogy a kisebbségi – még egyszer mondom a progresszivitást e téren! –, az közelebb áll az egyetemeshez, mint a nemzetihez, és ugye ez az egy sansza van a kisebbségi irodalomnak, ha nem akar zárvány lenni. Minőségre törekedni s folyamatosan Európára tekinteni! Kósék, Kunczék, mikor elindul az Erdélyi Helikon, akkor egy teljes rovatot szánnak annak, hogy a kisebbségek irodalma Európában hogyan is alakul, és ezt Kuncz remekül monitorozza, és beleír mindent. Reményik Sándor, mikor megtudja a szándékot, hogy Makkai mégis (1936-ban) hogyan dönt, akkor ír neki egy fontos levelet, és akkor azt mondja, hát tudod jól, hogy egyébként ez mihez vezet, ha mindenki a nemzetit hangsúlyozza újfent: háborúhoz, azt pedig senki sem szeretné.
Szintén Béla említette a még korábbi dolgokat, a 19. században a kiegyezést, tehát, hogy senki nem kérdezte meg persze az itt együtt élő társnemzeteket, hogy ők akarják-e azt az uniót, ami 1848-ban a híres 12 pont utolsója volt. És ez valóban hosszú távú hatásokat fejtett ki. Na most, a húszas-harmincas években is teljesen más volt a transzilvanizmus. A húszas éveket még a Keleti Svájc-gondolat határozza meg. A harmincas években a fiatal nemzedék: Szabédiék, Dsidáék és mások is már másként látták a kérdést, egész egyszerűen azt mondták, hogy nem rezonál rá a többség, vagyis visszhangtalan, nem kellően hatékony. De ehhez a változáshoz a háttérösszefüggéseket is látni kell. Akkor már Bukarest volt egy nagyon beolvasztó, centralizált politikai központ úgy, ahogy korábban Bécs meg Budapest volt, és főleg Budapest ilyen szempontból nem igazán nézte jó szemmel ezt a fajta sokszínűséget, ami itt adott volt, s amit Ady is kárhoztatott, sőt, az irodalmi-kulturális életben is csak egy központot akart elismerni. Kós azért is fontos, mert ’28-ban létrehozzák egy másik Erdélybe visszatelepülővel, nevezetesen Szolnay Sándorral a Barabás Miklós Céhet is. Tehát, ahogy 1924-ben létrejön az Erdélyi Szépmíves Céh, és az egyik legfontosabb fóruma lesz az erdélyi magyar kultúrának, úgy ’28-ban létrejön a Barabás Miklós Céh, és ott is a képzőművészek ugyanezért az erdélyi gondolatért lelkesednek. Én nagyváradi születésű vagyok, még nagyon sokakat mondhatnánk olyanokat, akiknek egyébként óriási karrierlehetőség nyílott, nemcsak Budapesten, hanem például Bukarestben is, de nem mentek el, helyi magyar közösségüket akarták segíteni. Itt említhetjük a közismert kolozsvári színházigazgatót-rendezőt, Janovics Jenőt, akinek fantasztikus filmes karrierje is volt, vagy ugyanígy Nagyváradon Kecskeméti Lipót főrabbit, akinek felajánlják, hogy menjen Budapestre, és legyen ott főrabbi, és ő azt mondja, nem, ő a saját közösségét akarja szolgálni. Az más kérdés, hogy már a korabeli román titkosrendőrség is figyeli, lehallgatja őket. Ahogyan majd Kósékat, Bánffyékat 1944 körül a visszakerülő magyar is. Szóval érdekes mikrotörténetek léteznek az ügyben, hogy miért fontos ez a regionalitásprogram. De általánosan elmondhatjuk, a húszas évek Keleti Svájc-gondolata helyébe, a román hatóságok jogfosztásai miatt a harmincas évekre már egy sérült, csonkább verzió lép, amely leginkább csak a magyar közösségnek tud erőt, vigaszt adni.
Hogy a kérdésedre is válaszoljak: én hogyan definiálnám a transzilvanizmust? Leginkább nem is regionalitásprogramként, nem is valamiféle olvasati keretként, lehetőségként, hiszen Gyímesi Éva azt megtette: szépen kimutatta, hogy a húszas évek költészetéből kezdve 1970-80-ig a különböző költői generációk, Forrás-nemzedékek – itt ül mellettem Béla – hogyan rezonálnak, avagy nem rezonálnak erre a kérdéskörre, búvópatakszerűen hogyan lehetett kiolvasni egy versből azt, hogy ez most valamiféle szenvedés etikáját mutatja meg, vagy „csak” a „sajátosság” vállalható kérdéskörét idézi fel. Ehhez képest én visszatérnék, mondom, Bánffyhoz, Kunczhoz, Tabéryhoz, Ligetihez, akik a maguk européer elképzelésében azt mondták, hogy ez egy szellemi autonómiaforma, és ahogyan idézted a bevezetőben Adyt, hogy „távol tudtuk tartani magunktól a simogató török meg a Habsburg kezet is”, Kuncz is azt mondja, hogy igazából mit nevezünk erdélyiségnek vagy erdélyi gondolatnak? „Bölcs és eszes kiegyensúlyozását” bizonyos érdekeknek, hagyományoknak, világnézeteknek, bizonyos politikai, gazdasági, társadalmi érdekeknek a mindenkori nagyhatalmak között. Ez az, amit hagyományosan erdélyiségnek mondunk, állította Kuncz.
Végezetül pedig, mintegy zárójelben: most az egykori MTA Irodalomtudományi Intézetében felelek azért is, hogy a modernség korában, tehát a 20. század magyar irodalomtörténet-írásában hogyan jelenik meg például az erdélyi vagy romániai szépirodalom. Egy szintézisen dolgozunk, egy új „Spenóton”, vagyis egy új irodalomtörténeten. El szoktam mondani, hogy Erdély annyiban is más, mint más „utódállam” – bocsánat: Szerb Antal használta az Erdélyi Helikon pályázatán nyert és aztán méltán híressé vált irodalomtörténetében ezt a kifejezést, hogy „az utódállamok magyar irodalma” már az 1930-as évek elején –, tehát hogy más utódállamokhoz képest itt voltak nagy számban és komoly szellemi potenciállal bíró hazatelepülők, Benedek Elek, Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Szolnay Sándor és sokak, s számosan Európát vagy az Újvilágot megjárt értelmiségiek. Itt voltak azok is, akik a Horthy Magyarországáról mint baloldali emigránsok, például avantgárd szerzők nemcsak Bécsbe meg Berlinbe meg Moszkvába emigráltak, hanem Erdélybe, a királyi Romániába is. És akkor ezzel már mintegy fel is dobom a labdát, hogy hát abba az újonnan alakult régióba, amelyet én úgy hívok, hogy egy kibővített Erdély, mert területileg itt már a Partium is benne van, Kelet-Bánság is benne van, Máramaros, Dél-Bukovina, valóban volt szellemi potenciál, s van mind a mai napig. Ha ezt a 103 000 négyzetkilométert tekintem, ez ugye nagyobb, mint a mai Magyarország.
A szöveget gondozta: Gálfalvi Ágnes
