Beszélgetés Markó Béla költővel
Nemrég múltál hetven. E kerek évforduló alkalmas a számvetésre is – alkotói értelemben. Készült-e számvetés, s ha igen, melyek a summái?
Bevallom, ma sem tudom, hogyan kell számvetést készíteni egy alkotói pályáról. Politikusként tudtam, mit jelent számbavenni, hogy mennyit teljesítettünk a programunkból, lehetett listát írni, lehetett vitázni erről. A politika elképzelhetetlen számvetés nélkül, és nemcsak a politikában, hanem szinte minden mesterségben számszerűsíthetők az eredmények. A tanár elmondhatja, mire jutottak a tanítványai, a műépítész megmutathatja az általa tervezett épületeket. De a költő? Az számít-e, hogy hány könyvünk jelent meg? Vagy hogy benne vagyunk-e a tankönyvekben? Netán elképzeltük fiatalon, hogy mit kellene megírnunk életünkben, és akkor most készítünk leltárt? Vagy felsoroljuk a díjainkat? Fogalmam sincs, milyen egy sikerlista hetvenévesen. Nekem sok könyvem van. Csakhogy vannak, akik egy-két könyvvel is maradandót alkottak, mások több tucat kötettel is felejthetők. De nem akarom megkerülni a választ, igen, azt hiszem, vannak fontos verseim, sőt, fontos könyveim is, és talán versben is, esszében is elmondtam sok mindent, amit más nem mondott vagy nem mondhatott el. Mint ahogy az életpályám is sajátos volt, csak az enyém, nem ismételhető. Meg aztán rögeszmém Erdély, az erdélyi múlt és jövő, meglehet, itt-ott erről is tudtam újat mondani. Summázásra viszont nem törekszem. Inkább azt mérlegelem, mit kellene megírnom. Van még bőven dolgom, és a hetven is csak egy szám, bár nem bánnám persze, ha kevesebb lenne, ezzel mindannyian így vagyunk.
Költői pályád az ifjúkori lázadástól eljutott a zárt formákba való menekülésig, majd az ironikus dekonstrukcióig. Törvényszerű stációk ezek? Vajon a történelmi cezúrák (kommunizmus, rendszerváltás) nélkül is így alakultak volna?
Életkortól is függ, de társadalmi rezsimtől is, hogy mit és hogyan írunk. Nem tudhatom, miképpen írtam volna, ha nem lett volna kommunizmus, de bizonyos értelemben minden valamirevaló fiatal költő, író vagy művész rendszerellenes. Le akarja rombolni a formai és tartalmi konvenciókat, és lázad a fennálló rend ellen, vagyis változtatni akar. Aki nem akar változtatni, az ne írjon verset, hanem művelje a kertjét. Nemcsak a diktatúra ellen lázadnak a fiatalok, hanem bármilyen konszolidált rendszer ellen, ez a demokráciában is így van. Viszont az, hogy én a nyolcvanas évek elején elkezdtem szonetteket írni, összefüggött a nacionálkommunista elnyomással, amikor a hatvanas-hetvenes évek viszonylagos nyitása után már az irodalmi vagy művészeti formabontást sem tolerálták. Ilyen körülmények között a szonett nem is annyira menekülés volt, mint annak bizonyítása, hogy egy látszólag konformista keretben is lehet igazat mondani, vagyis szabad lehetsz a legnagyobb kötöttségben is. Hiszen a szonett az egyik legkötöttebb forma. Persze nem dacból írtam szonettet, hanem mert otthon éreztem magam ebben a formában. A mostani ironikus dekonstrukcióra pedig azért van szükség, mert ismét kezdi pátosszal szemlélni önmagát a hatalom mifelénk, a volt szocialista országokban ismét valamiféle szakrális felkentség, Istentől való feladat kormányozni, és aki egyszer a kezébe kaparintja a kormányrudat, az nem akar lemondani róla. Ilyenkor az irodalomnak vagy művészetnek tisztító hatása lehet.
Apropó! A kritikusok előszeretettel skatulyáznak. Sokáig te voltál a szonettköltő. Most az újabb szabadverseiddel őket akarod „összezavarni”?
Irigylem azokat, akik egyszer s mindenkorra rálelnek egy kifejezésmódra, és ez végigkíséri őket. Nekem ez nem sikerült, és talán nem is baj. Vannak kedvenc formáim, de szeretek újabb módszereket kipróbálni. Az életben inkább konzervatív ember vagyok, a költészetben pedig állandóan keresem az újat. Emberként ezek szerint könnyen be lehetne engem skatulyázni, családban, szerelemben, barátságban és így tovább, viszont költőként nehezebben. És ez jó. Hány korszaka volt Picassónak? Vagy minden látszat ellenére van-e egyetlen József Attila? Persze egységes életművek ezek, de nem a forma fogja keretbe őket, inkább a tágabb értelemben vett világnézet.
Úgy tűnik, a reflexió nagyon otthonos terep számodra, elsősorban az esszéidre gondolok, de a versbeszéded is gyakorta önreflexív, önironikus…
Említettem, hogy hajlamosak vagyunk beleszerelmesedni a saját igazunkba és patetikus küldetéstudattal járni-kelni a világban. A kisembernél is veszélyes az ilyen fanatizmus, gondolj például a koronavírus-oltás elleni áltudományos érvekre, de ha a bármiféle hatalom birtokosai szemlélik narcisztikus szerelemmel önmagukat, annak tényleg katasztrofális következményei lehetnek. Az ötvenes évek kedvenc filozófiai és irodalmi-művészeti terminus technicusa volt az elidegenedés. Most meg a saját szenvedés- vagy sikertörténetünkkel való már-már vallásos azonosulás kezdett eluralkodni körülöttünk. Igen, kell ilyenkor az önirónia, amivel nem számoljuk fel azt, akik vagyunk, hanem időnként kívülről nézünk magunkra. Felszabadító élmény.
Mely létállapotban szoktál leggyakrabban verset írni: két lábbal a valóság talaján, a valóságtól való elrugaszkodás pillanatában, vagy az emelkedettség szakralitásában?
A versírás számomra kísérlet az elrugaszkodásra. Valójában azt a folyamatot próbálom mostanában rögzíteni, ahogy elemelkedünk a földtől. Mert hát annak ellenére, hogy mit mondtam a pátoszról, a költészet tényleg az emelkedettségről szól. Jobban mondva arról, miképpen lehet eljutni oda. A kritikátlan pátosz hamis. A madárfióka sem úgy kel ki a tojásból, hogy máris tud repülni. Meg kell tanulnia. De tőlünk eltérően, nem hibázhat. Az ihlet nem szakralitást jelent nekem, hanem azt az izgalmi állapotot, hogy végre látom, merre kell mennie a versnek, az esszének, amit elterveztem.
Az aktív politikai életből való kivonulásod és a lírához való visszatalálásod első időszakában úgy érzékeltem, mintha tabuként kezelnéd azt, ami azelőtt volt. Mármint a politizálást. Közéleti verset se igen írtál. Aztán újabb köteteidben kezdtek felbukkanni a közéleti témák, legújabb A haza milyen? című köteted néhány verse, ha jól értelmezem, a politizáló Markót tematizálja, arra reflektál. Kellett az idő, a distancia?
Igen, el kellett felejtenem a napi politika nyelvét, gesztusait, kliséit, hogy mögöttük aztán tisztábban lássam a lényeget. Ugyanis a vers nyelvből van. És ha jobban meggondolom, a politika is nyelvből van. Emberré is a nyelv által lettünk minden bizonnyal. Verset pedig mindenről lehet írni, a politikáról is, de ehhez nem a szónoklatok, hanem a költészet nyelvét kell használni.
Új köteted kitágítja a líra határait, mondhatni líraitlanítja a verset: fejlődésregény, vagy emlékiratszerű szabadversek sorjáznak. Olykor az volt az érzésem, akár klasszikus, prózaformájú emlékirat is kikerekedhetett volna belőle. Hogyan lett mégis verseskötet?
Halottak napján minden évben elmegyünk világítani Anna szüleinek a sírjához, a Házsongárdba, és az én szüleim sírjához, Olasztelekre. Szép út mindkettő, Marosvásárhelytől Olasztelekig különösen gyönyörű az ősz, főleg Oklánd és Vargyas között a Hagymáson át. Előre készülünk a táj látványára, a puhán barnálló domboldalakra, a rozsdavörös vagy aranysárga erdőkre, az út szélén pirosan parázsló kecskerágó-bokrokra. Nekünk ilyenkor egyszerűen csak szép. De költőként talán azt nézném, hol van benne a vers. Egy biológus megint másképpen látja. Vagy egy környezetvédőnek az jut eszébe, hogy a hegyek még nem, de a dombok már itt is, ott is, kopárak, nincsenek rajtuk fák, bokrok. Egy festő pedig a színorgia kikavarásán töri a fejét. Az is lehet, zenéje is van ennek az ősznek, csak zeneszerző kell hozzá. Szóval ugyanabból a látványból sok minden lehet, és ugyanabból a történetből is. De igazad van, már lassan-lassan lépegetek az emlékirat felé.
