Közelgő kettős nyári számunk előzeteseként kínáljuk a Ketten egy páston rovatból a szerkesztő Boka László és idei szerzőtársa, Reményi József Tamás írásait.
Szinkronpillanatok, vákuumhelyzetek, korszakhatárok
1982-ben – amikor Esterházy Péter kreatív-hódoló aktussal, de már határozott posztmodern performanszként átmásolta, egyetlen lapon újraírta Ottlik Géza korszakos művét – sok tekintetben új korszak kezdődött. Ez az „újraírás” a Mozgó Világ mellékleteként jelent meg. Az ezt megelőző évtizedben nem csupán az irodalmi modernség-posztmodernség többes (próza)fordulata, visszatérő attitűdjei jelezték (ugyan még csekély számban) egy normalizálódó irodalmi élet jeleit. Egy lassú érés eredményeként, de valódi diskurzus alakulhatott ki ekkorra a Kárpát-medence területén magyar-magyar irodalmi-kulturális viszonylatokban is: a Keleti-blokk egykori országainak magyar értelmisége egymás irányába is viszonylag termékeny módon tájékozódhatott már, sőt, a nyugati magyar irodalom és szellem kiválóságai is (minden tiltás ellenére) utakat találtak a hazai alkotók és a határokon túli pályatársak felé. Románia volt talán az egyetlen hely, ahol a sötétség épp ezen időktől kezdett csak igazán nőni, a hivatalosan (és abszurd módon) 1977-től megszűntnek mondott romániai cenzúra pedig egyre fokozódni. De még ott is egy jó darabig (viszonylag sok kerülőúttal) éreztette hatását az a szellemi nyitás, ami nagyjából és egységesen 1968-tól volt eredeztethető a teljes régióban.
1968 után Románia egy évtizeden át olyan ország képét alakította ki önmagáról, ahol a világszinten releváns és aktuális eszmék, gyakorlatok szabadon lehettek jelen a szellemi körforgásban. A csapdahelyzetet kevesen látták át, írók, tudósok, művészek és értelmiségi gondolkodók úgy érezhették, a jugoszláviai „különutassághoz” hasonló útra térni látszó országban – mely távol maradt a prágai katonai bevonulásból – szabadon fontolgathatják akár alternatív életformák megélését is, beleértve a beat és hippi életérzéseinek lokális adaptálását. A később Magyarországra távozni kényszerülők közül Bodor Ádám sokatmondóan nyilatkozta, hogy „egy egészében gyászos és megalázó korszaknak biztatóak voltak a kezdetei, és ez sokakat megtévesztett”.[1] A hetvenes évek és annak nyitánya még kétség kívül megkerülhetetlennek számított intézménytörténeti szempontból is: ekkor, e szellemi nyitásnak köszönhetően indulhatott el a bukaresti állami televízió magyar adása éppúgy, mint a Kriterion könyvkiadó, a minőségi szépirodalmat is közlő bukaresti A Hét országos hetilap, s mellettük egy sor más, kisebb hatókörű intézmény is. Az évtized folyamán a generációs alapon létrejövő irodalmi lapok (mint amilyen az Echinox vagy a Fellegvár is volt) sűrítettebb formában válhattak az innováció terepévé. Az ekkor elinduló harmadik „Forrás-nemzedék” alkotói – többes okból – sokkal szóródottabban, fragmentáltan, időben elnyúlva, számos tekintetben már elődeik által is korlátozva, ugyanakkor szabálytalanul, határokon átívelően, a teljes Kárpát-medence fiataljait megszólító attitűddel, a belső korlátokat, a belső, közösségi cenzúrákat is ledobva magukról igyekeztek megmutatkozni.
Ez a szabálytalanság adta nagyobb szabadságfokukat és alkotói autonómiájukat is. E „rajzás” tagja volt többek között Szőcs Géza (akinek 1975-ös, Te mentél át a vízen? című kötete jelezte képletesen az új nemzedéki elkülönülést), mellette Mózes Attila, Balla Zsófia, Egyed Péter, Palotás Dezső, Darkó István, Cselényi Béla, Bréda Ferenc, Adonyi Nagy Mária, Kőrössi P. József és Zudor János is. Kötetszerű jelentkezésük az 1976–1983 közötti időszakra tehető, s közismert tény, hogy inspiráló hatással volt rájuk a Bretter-iskola, vagyis Bretter György és kolozsvári filozófusneveltjei, akkor még pályakezdő teoretikusai is: Tamás Gáspár Miklós, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor, illetve olyan értekezők, mint Gyímesi Éva és Szilágyi Júlia. Összességében egy olyan generáció lépett színre Erdélyben, amelynek tagjai egyáltalán nem hittek már a rendszerben, annak bármilyen megreformálhatóságában. Őket már az egyéni szabadságjogok és a valóságos demokrácia kérdése foglalkoztatta. Az új évtizedfordulón, 1979-80-ban egymást követően jelent meg Ágoston Vilmos szerkesztésében a Kimaradt Szó, majd az Ötödik Évszak című antológia, utóbbi alcíme szerint is a fiatal íróknak kívánt teret nyújtani.
Ez az időszak (a hetvenes évek vége, a nyolcvanas eleje) ha nem is főcsapásként, de még Romániában is bőséggel teret engedett a kísérleti műfajoknak, a radikálisabb neoavantgárd formabontásnak és a performansznak éppúgy, mint az erőteljesen önreflexív irányoknak és az európai áramlatokra figyelő teoretikus megnyilatkozásoknak. Az avantgárd formabontás persze áthallásos módon vagy nyílt, perfomatív aktusként – mint visszatekintve többen megjegyezték, így Markó Béla is –, valahol épp a rendszernek a lebontását, lebonthatóságát modellálta. Ha valamikor volt átjárás, összetalálkozás és hús-vér tapasztalatcsere a magyarországi, jugoszláviai, csehszlovákiai és a romániai magyar irodalmi élet fiatal generációi között, akkor ezek az évek egyértelműen ilyennek számítottak. Korábban, 1965, illetve a már említett 1968 után is megtapasztalhatóvá vált egy komolyabb nyitás, de azt javarészt a rendszer hivatalos puhulása, s a politikai (és művelődéspolitikai) álláspontok felfrissülése jellemezte. A fiatal alkotók öntörvényű megnyilatkozásai, az elődeikkel és bárminemű kötöttségekkel szakító, ugyanakkor egymással rebellisen összekacsintó attitűdjei, az országoktól, régióktól is független generációs szemléletek találkozása a hetvenes évtized legvégére és a nyolcvanas elejére tehető leginkább összmagyar szinten. Ezt majd csak a romániai elkomorulások, a diktatórikus rendszer cenzurális gátjainak és vele együtt a nacionalista retorikájának végső kiépülése fogta vissza vagy némította el erdélyi viszonylatokban, főleg 1984 után. Szőcs Gézát már szó szerint a magyar-román határig kísérte az államrendőrség, mintegy megengedve, hogy elhagyja Romániát. Ekkortól maradt tehát az elhallgat(tat)ás, a börtön, vagy ezt elkerülendő a száműzetés, a disszidálás. És ezen kisebbségpolitikai elkomorulások, erősbödő jogfosztások hatására persze a nemzeti szólamok felerősödése is a magyarországi irodalmi közvéleményben és a napilapok kritikai rovatában, mely nem egy ízben felületes, sematizáló vagy éppen kultikus-patetikus szólamokban nyilatkozott csak meg.
*
A nemzedéki nyitások, az új generációk előretörésével együtt a nyolcvanas évek eleje már a második nyilvánosság korszaka is. Ekkortól éledt fel a politikai szamizdat műfaja, mint az egyik leginkább meghatározó megnyilvánulási forma (a Kisúgó, vagy akár a Beszélő is ide tartozik) de a hivatalos álláspontok ambivalenciájában az enyhülésnek is mutatkoztak jelei. Magyarországon 1981-től (kis példányszáma miatt) megjelenhetett az első nem cenzúrázott lap, a Medvetánc (az ELTE és a KISZ közös társadalomelméleti folyóirata), melynek hamarosan a Századvég (a Bibó Szakkollégium egyetemistái szerkesztésében megjelenő történelmi-politikai orgánum) nőtt riválisává. Az évtized sajátos vákuumhelyzeteiben már számot kellett vetni az ellenzékiségnek, az „ellenbeszédnek” műfaji-stiláris pluralizálódásával is. A korabeli tiltakozások igazi súlyát persze a közös megnyilvánulások jelentették. A Mozgó Világ főszerkesztőjének leváltása miatt 1983-ban, talán először a korban a magyarországi szellemi élet szolidaritása is megnyilvánulhatott: a szerkesztőség valamennyi tagja felállt, 120 értelmiségi pedig visszavonta cikkeit a lapból.
Romániában az egyetlen szamizdat, az Ellenpontok szintén 1982-ben jelent meg Nagyváradon, s amint beharangozója is jelezte, egy olyan „erkölcsi felháborodásnak az eredménye” volt, mely ekkorra „türelmének határaira ébredt”. A második nyilvánosság Partiumban létrejövő, rövid életű, gyorsan leleplezett orgánuma megkülönböztette a korabeli írói-reálpolitikusi ambícióktól a szamizdat radikális gondolati szabadságát. A kényszerű politikai alkalmazkodás útja helyett, amit a korábbi szellemi vezetők javarészt járni próbáltak, azaz a „politikai körön belüli” tenni akarás és tudás szólamai s a folyamatosan defenzív kisebbségi attitűdök és kollektív mechanizmusok helyett (elismerve ezeknek akár jó szándékát is) valami egészen mást keresett. A hathatós eszközöktől való megfosztottságában reménytelennek mondta a kommunista párthatalommal szembeni, ám annak retorikáját alkalmazni kényszerülő korabeli megnyilatkozásokat.
*
Az irodalomban és az annak talán minden korábbinál nagyobb jelentőséget tulajdonító magyarországi olvasóközönségben a határon-túliság problémaköre különös fénytörést mutatott ekkorra. A magyar politikai vezetés egy része (nem csekély mértékben az értelmiség ellenzéki attitűdjeinek nyomására) már nem akart az internacionalizmus áltestvériségében minden alkut megkötni a magyar kisebbség feje fölött a láthatóan beolvasztásra törekvő, nacionalista román pártvezetéssel. Nagyrészt társadalmi nyomásra már nem érvényesült a korábbi ambivalens (befelé tiltó, külpolitikában viszont erőtlen) politikai gyakorlat, az erdélyi/romániai viszonylatokat tekintve pedig a nemzetiségi megmaradásnak, a tradícióknak és az anyanyelv-féltésnek, illetve az erőszakos asszimilációnak egyes hangsúlyait a magyarországi napisajtó is nyíltabban tematizálhatta már. Mindehhez elsődlegesen járultak hozzá az 1982 után egyre nagyobb számban Magyarországra áttelepülő magyar értelmiségiek is, illetve az a tény, hogy a hetvenes évek derekától az irodalmi folyóiratok és a színházak egyre többször nyújtottak teret a szomszédos államokban élő magyarok helyzetére utaló nyílt vagy áthallásos reflexióknak. „A maga rendszerének abszurditása alapján a hatalom és apparátusa még mindig elfogadhatóbbnak tartotta azt, hogy a nemzeti érzés a határokon túli magyarság problémáinak fölvetésében tematizálódik, mint azt, hogy felmerüljenek a határon inneni elnemzetietlenítő kurzust bíráló hangok.”[2]
Persze ekkor is több irányból sematizálásokkal találkozunk irodalmi viszonylatokban is. Az 1982-es Új Forrásbeli vita (A magyar irodalom önszemléletéről) az ismerethiányra és az ebből fakadó felületes általánosításokra is felhívta a figyelmet, még az irodalmi élet jelesei között is. Szilágyi Ákos vitaindítójával kapcsolatosan Tőzsér Árpád ezért fogalmazhatott úgy, hogy a képletes budapesti fősodor, de akár a hivatásos kritika is „a jugoszláviai magyar irodalomra természetesen a »hagyománytalanságot« s a »merész hagyományteremtést«, az avantgardizmust tartja jellemzőnek. A romániai magyar irodalom ezzel szemben a hazai hagyományvédők szemében olyan »sziget«, ahol még nem pusztultak el az »ősi«, az »igazi« magyar hagyományok, amely még mindig hagyományosan „líraközpontú”, „prózában pedig a magyar realizmus vonalát követi”.[3] A valóság messze nem így festett. Ahogyan Tőzsér is folytatta: „A romániai magyar irodalomból is csak azt a nép-nemzeti vonalat értékelik, amelyik simán adaptálható a »nemzeti irodalomba«. (De a »poétikai modernség és nemzeti tematika« ötvözésével a pestieknél szintén jóval korábban kísérletező Szilágyi Domokosnak már távolról sincs olyan keletje, mint a Tamási-hagyományokat tovább építő Sütőnek). S ebbe az »önszemléletbe« természetesen nem fér bele a pozsonyi Irodalmi Szemle kicsit eklektikus, de mégiscsak szintézis igényű, egyszerre avantgárd és népi anyaga, s legjobb szerzőinek avantgárd népközelsége sem.”[4] Ugyanerre a kártékony szelektivitásra utalt mások mellett Bodor Ádám is. „Ha erdélyi magyar irodalomról volt szó, itt évtizedeken át mindig ugyanaz a két-három név hangzott el, ezek méltatlan módon elfedték a többieket. Az anyaországi illetékesek mindig valami diszkriminatív leereszkedéssel tekintettek a határokon túlra, megengedve maguknak azt a fényűzést, hogy az odaát keletkezett alkotásokból, illetve szerzők közül szelektív elvek alapján válogassanak. Félelmetesen buta és kártékony dolog volt, ám kétségkívül kényelmes. Kialakultak a kapcsolattartás legitim vonalai, ezekről kényelmetlen lett volna letérni.”[5]
A nyolcvanas évtized közepét politikai síkon ráadásul ismételt „bekeményítések” jellemezték mindkét országban, bár alapvetően más-más hatékonysággal. 1983-84-ben az országos napilapok főszerkesztőit Magyarországon is leváltják még, Romániában ugyanekkor a legfontosabb magyar irodalmi folyóiratok közül többnek (Utunk, Igaz Szó, Korunk, A Hét) főszerkesztőit és helyetteseit menesztik és drasztikusan megfélemlítik. Mégis, a magyarországi (és akár a jugoszláviai) író- és művésztársadalom a romániai rögvalósághoz képest ekkortól idillikus szabadságban élhette meg a „tűrt” kategóriáinak végső korlátokig való kiszélesítését. Az olló, mondhatni végképp szélesre nyílt ekkor: Magyarországon megállíthatatlanná lett az egyre nagyobb hatásfokú demokratizálódás, Romániát egyre bezárkózóbb, őrjöngően nacionalista évek jellemezték még.
1982 többes határ tehát. Irodalmi, irodalompolitikai, kisebbségpolitikai egyaránt. És persze szemléleti is. Az ideiglenes vagy végleges „áttelepülések” ugyanis minden esetben komoly szellemi vérpezsdítést is jelentettek a magyarországi értelmiség és közélet számára. Az 1989 előtti rendszer szemében e „disszidensek” eltűrt kategóriája veszélyforrás is volt, hiszen az áttelepülők beépültek a magyarországi szépirodalmi, színházi, könyvkiadói, tévés stb. szférákba, s persze a demokratikus ellenzék soraiba. Ugyanakkor nagymértékben hozzá is járultak egy minden korábbinál „élőbb”, heterogénebb, természetesebb, a termékeny vitát alapvetésként tekintő és értő irodalmi-kritikai élethez, vagy legalábbis az ilyen vitákat pozitív értelemben árnyalták, a nézőpontokat tágították. Minderről nem csupán mint veszteségről, hanem mint a magyar szellemi élet hozadékáról is beszélni szükséges.
Boka László
Disszidensek
Az ember, ha nem csupán szakmányban szerkesztő, hanem megadatik neki, hogy életművek születését kísérhesse figyelemmel folyamatosan, idővel csaknem annyi baráti kéziratot kap kézbe, mint kész, kiadott könyvet. Nemrég úgy hozta a sors, hogy gyors egymásutánban három olyan szerző tisztelt meg a bizalmával, akinek az ismeretségét/barátságát Sziveri Jánosnak köszönhetem. Kedves költőm, az újvidéki Új Symposion egykor száműzött főszerkesztője hozott össze bennünket vagy még életében, vagy tragikusan korai halála után, amint emlékét gondozva igyekeztünk az ő szellemében becsületesek maradni. Különböző időkben mindhárman maguk is a Symposion szerkesztői voltak.
Egyikük, Bozsik Péter az új verseskötete kéziratát küldte. Az Elterelő hadművelet akár egy verses önéletrajz: a soha véget nem érő háborúk időtlenségében egy volt csantavéri gyereket hallunk, szakadár kortársak mottóként használt vendégszövegeivel beszélgetve – Bozsik legszebb, legforróbb köteteinek egyike lesz/lenne. Ladányi Istvántól én kértem el kiadásra váró nagy munkáját: Megújuló befejezetlenség. Az Új Symposion folyóirat arculata, szerkesztési gyakorlatai és műfajai. Irigykedve vetettem rá magam a hiánypótló, hallatlanul izgalmas(an megírt) kéziratra, mert a Sympót többen analizálták már eseménytörténeti, politikai-ideológiai szempontból, de az egyes számok tematikus tartalomelemzése még váratott magára – éppúgy, ahogy a Mozgó Világét is már rég meg kellett volna írnunk. A harmadik kéziratot Balázs Attilától kaptam, azzal, hogy ha „odajutunk”, legyek a szerkesztője (több könyvénél bábáskodhattam már az évtizedek során). A déli végekről, alcíme szerint regényes irodalomtörténet arról mesél, milyen kincsei vannak a Délvidéknek Újlaki Bálint bibliafordításától Sziveri János Bábeléig. Úgy ballagunk át az évszázadokon, mint korábban a Kinek Észak, kinek Dél lapjain, annak a históriás könyvnek a literátus párja ez, hősei Gozsdu, Csuka, Sinkó, Majtényi, Koncz, Domonkos, Ladik, Tolnai és a többiek. De a két mű rokonsága ennél is mélyebb, A déli végekről ugyanarról vall (egykori borítószövegemet bátran megismételhetem): „mi mindent is jelenthet a térben és időben mérhetetlen távolságokba kiterjedő szülőföld”. Mit jelent a ragaszkodás.
Mindhárom munka, túlzás nélkül mondhatom, kötelező olvasmány lehetne annak, aki a Vajdaság irodalmával, kultúrájának múltjával/közelmúltjával szeretne ismerkedni. Csakhogy van egy bökkenő: ezek disszidensek kéziratai.
*
Disszidensek. Sosem gondoltam volna, hogy a rendszerváltás előtti kor e viszolyogtató kifejezése még egyszer előtolakszik bennem. Annak idején mindegy volt, hogy egy író menekülni kényszerült az országból, vagy „csupán” szeretett volna megtorlások nélkül publikálni, elvesztette a jogát az otthoni legális jelenlétre. Könyveit nem adták ki, „kinti” műveit zárolt könyvtárrészlegek polcaira rejtették, avagy még oda sem. Anatémát hirdettek rá.
Kezemben egy éppen negyven évvel ezelőtti lapszám. Ma is megrendít, micsoda gazdagságban találkoztak benne kitagadottak és megtűrtek, elfogadhatatlan szellemiségű szerzők és tabusított témák. A határok nélküli magyar kultúra akkoriban elködösített fogalmának (mára hamisan racsított lózungjának) valódi tartalmat adva egymással valódi diskurzusban mutatkoztak egy tágas közeg képviselői, New Yersey-től Marosvásárhelyig. A Mozgó Világ 1983. júniusi száma – néhány hónappal Kulin Ferenc főszerkesztő leváltása, a teljes decemberi szám betiltása s ezzel a régi Mozgó kapuzárása előtt – a legforróbb szenvedéllyel prezentálta a magyar kultúra átjárásait. Azt most csak „mellesleg” említem, hogy más rovatainkban is aktív zenei szerkesztőnk, Kocsis Zoltán a varsói Chopin-verseny akkori győztese, a vietnami Dang Thai Son pesti koncertje kapcsán a zenei közélet súlyos elvi kérdéseiről meditált; mellette a zenetudós, -kritikus Grabócz Márta Kósa Gábor estjéről írt (Grabócz 1992 óta a Strasbourgi Egyetem professzora, a februári számban méltatta Melis László remekművét, a Hajnóczy Péter novellájára írt Szertartást, amely azután Mátis Lilla emlékezetes kisfilmjének – In memoriam H.P. – a kísérőzenéje lett, s amellyel Melis az 1983. március 26-i nagykanizsai Mozgó Világ-esten is szerepelt, amint arról a júniusi szám Krónika-rovatában olvashatunk); Szabados Árpád rovatvezető Chikán Bálinttal az oldalán egy-egy munkájuk kíséretében bemutatta a Fiatal Művészek Stúdiójának újonnan fölvett tagjait (csak néhány név: Bodor Anikó, Böröcz András, Háy Ágnes, Jovián György, Kőnig Frigyes, Roskó Gábor…); Hegyi Loránd alapvető nagy tanulmányának a harmadik, befejező része jelent meg a hetvenes-nyolcvanas évek művészetéről; Várnagy Ildikó Schéner Mihály műcsarnoki kiállításáról számolt be hat oldalnyi illusztráció kíséretében (édes istenem, azon a pocsék papíron…); a még egészen fiatal, ’81-ben végzett Tompa Gábor rendezéseiről írt lelkes elemzést Szakolczay Lajos (Albee: Mese az állatkertről – Marosvásárhely; Bulgakov: Ivan, a rettentő – Kolozsvár); emellé egy román élő klasszikus rendező, Andrei Şerban esszéje került, átvétel az Arta 1980. 9-10. számából (az Arta a Romániai Képzőművészek Szövetségének ma is működő folyóirata; köszönöm Márton Evelinnek az információkat – rjt); Mátyás Győző András Ferenc második nagyjátékfilmjéről, a Dögkeselyűről írt; Gyurácz Ferenctől a vajdasági Ladik Katalin verseskötetéről (Ikarosz a metrón) közölt a lap némi konzervatív fenntartásokkal megírt, de méltató eszmefuttatást (jó lenne, ha végre megindulnának az összehasonlító kutatások a XX. század második fele magyar folyóiratavantgárdjának szemléleti és fáziskülönbségeiről, az Arkánumtól a Mozgón át az Új Symposionig; elvileg erre a munkaprogramra alapítódott néhány éve a veszprémi Sziveri János Intézet…); a főszerkesztő elmarasztalását vonta maga után a kor „botrányhősének”, Köteles Pálnak a vitairata Teleki Pál nemzetiségi politikájáról, a filozófus Tordai Zádor értekezése barbárság és kultúra, nyugati és keleti kultúra szűk fogalompárjairól, Berkovits György legendás szociográfiai rovatában a falukutató Szabó Lívia dolgozata, amelyben nyomon követhettük, hogy a kérdőívek sugallta renddel szemben milyen zűrzavaros önképet alkot magáról egy közösség és Szigethy Gábor jegyzete, aki döbbenten konstatálta, hogy egy reformkori városokról szóló kötetben – az akár klasszikusok szövegét is tendenciózusan megcsonkító akkori kiadói szokások rokonjelenségeként – nem szerepel Pozsony, Kassa, Szatmár, Arad, Várad, Kolozsvár s a többiek; a szépirodalmi kínálatban Esterházy Péter operalibrettója, a Daisy; Géczi János, Vasadi Péter, a marosvásárhelyi-csíkszeredai Balázs F. Attila, a felvidéki Bettes István versei. Ez volt az a közeg, amelyben azután ott szerepeltek a külső és belső emigráció veszélyes alakjai. 1983-ik évi könyvszemléző kolumnistánk, Szörényi László Szőcs Géza utolsó Romániában megjelent, 1979-es kötetéről írt (Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás). A szamizdatos Ellenpontok költő-szerkesztője ekkor már nemcsak szülőföldjén, hanem természetesen a testvéri Magyarországon sem volt kívánatos személy. (A lapszámot Endrődi Szabó Ernő Szőcs-reflexiókra épített verse zárta.) Ennél is nagyobb provokációként olvasták a Hivatalban – ugyancsak igazoló jelentést kellett írnunk róla –, hogy a szocializmus indexen lévő „ádáz ellensége”, Arthur Koestler egykori József Attila-nekrológját adta közre kutatója, Vezér Erzsébet. Alexa Károly egy amerikai magyar költő-műfordító, Nicholas Kolumban versantológiájáról írt jegyzetet. Néhány oldalra rá ott állt az új magyar líra máig méltatlanul feledésre ítélt alkotójának, az amerikai Horváth Elemérnek Proteusz palástja című verse (utolsó sorában a fájdalmas-öntudatos meghatározással: „homo hungaricus”). És végül a kiátkozottak sorában következett egy szívszorító publikáció, amelynek külön története van.
Ezekben az időkben akárcsak a Mozgó, az Új Symposion szerkesztői is folyamatosan fenyegető-határozathozó raport előtt álltak. Legutolsó újvidéki találkozónkon úgy „rendeltünk” verset Sziveritől, hogy következőleg egy verset küld, ha újabb dörgedelemmel ugyan, de meghagyják pozíciójában, kettőt küld, ha kirúgják, hármat, ha elnapolják a végső döntést. Márciusban a következő „rejtjeles” levelet kaptam: „Kedves Jóska, három verset küldök, ez több, mint kettő! Jancsi P. S.: üdvözlöm a bandát; Újvidék, 1983. március 13.” Mire a háromból (stílszerűen…) két vers (a költő tisztálkodik; arany ér) a júniusi számban megjelent (akkoriban a lapoknak irdatlan nyomdai átfutási idővel kellett számolniuk), János már nem volt főszerkesztő. Május 9-én menesztették. Vajdaságban nem kapott munkát, a kiközösítés és a végzetes kór segítőkész baráti közegbe Budapestre űzte.
*
2022. szeptember elsején Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség és a tartományi parlament elnöke beszédet mondott az iskolai évnyitók alkalmából. Idézem: „A mostani elsősök 2015-ben születtek, és ne felejtsük el, ez volt az az év, amikor Vajdaságban az a közhangulat uralkodott, amelyik arra hegyezett ki minden mondatot és minden közszereplésbeli megnyilvánulást, hogy ez a föld nem élhető és innen el kell menni, és hogy aki valamire való, az nem itt fogja megalapozni a saját és a gyerekei jövőjét. Mondták ezt azok, akik mások innen való eltelepítéséből üzletet csináltak és jól kerestek ezen, valamint azok, akik máshol élnek, de itt adják ki folyamatosan a könyveiket, és ezáltal befolyásolják az embereket. Ezek az erőfeszítések, amiket ezek az emberek elkövettek, azt eredményezték, hogy mára száz elsőssel kevesebb van, mint tavaly volt.”
Nem foglalkozva most azzal (bár igen nehéz nem foglalkozni vele), hogy milyen lepusztított logikával lehet bűnbakot találni a népességfogyatkozáshoz, ezt a tavaly őszi szólamot elhűlve olvashattuk a kirekesztés programbeszédeként. És a döntéshozatal nem is késett sokáig: 2023-ban kiderült, hogy becses kézirataim kiadása be van tiltva, némelyiket már betördelve, a nyomda küszöbéről kellett visszaparancsolni (istenem, milyen ismerős ez a negyven évvel ezelőtti múltból). És többen, sokan jártak így, a névsor, bizony, hosszú.
Ó, azok a névsorok, a mifelénk mindenfelől nézve örök disszidensek névsorai. Danilo Kiš Változatok közép-európai témákra című esszéjének 33. passzusában így emlegeti őket: „Mivel már az a tudat, hogy részei vagyunk egy közép-európai kultúrának, végső soron disszidensség, az író, akit közép-európainak neveznek vagy aki magát vallja annak, legtöbbször száműzetésben él (Milosz, Kundera, Škvoreckỳ), vagy félre van állítva és szamizdatokban jelenik meg (Konrád), vagy pedig börtönben van (Havel).” Kiš írása 1989-ben jelent meg – Sziveri ekkor már Magyarországon élt –, majd magyar nyelvű kötetben 1994-ben látott napvilágot – addigra Sziverit a balkáni háború behívói elől menekülő (katona)szökevények követték, Bozsik, Ladányi, Balázs is. Máig szenvedélyesen ápolják szellemi kapcsolataikat szülőföldjükkel, amelynek politikai elitje 2023-ra persona non gratává nyilvánította őket. Vajdasági témájú könyveiket a Vajdaságban nem adhatják ki. Mintha Közép-Európában negyven év hiába telt volna el.
*
„Szól a szám –
ez a legnagyobb és egyetlen hibám.”
(arany ér)
2023. május 5.
Reményi József Tamás
Címlapképen a Mozgó Világ 1981/3-4-es összevont számának a borítója
[1] Bodor Ádám: A börtön szaga. – Válaszok Balla Zsófia kérdéseire, Bp., Magvető, 2002. 205.
[2] Vö. Gróh Gáspár: Hallgatag jövendő. Magyar Szemle, 1998/3. 188. E tételnek egyik kirívó jele lett később a háromkötetes akadémiai Erdély Története körül kialakult polémia is, mely 1986-ban súlyos politikai felhangokat váltott ki Romániában. A fékevesztett Ceauşescu–rezsim nyilatkozatai azonban a tétovázó magyar külpolitika mögött egyre egységesebb ellenzéki közvéleményt kovácsoltak.
[3] Vö. Tőzsér Árpád: Önszemlélet és másságtudat. Új Forrás, 1982/5. 60-64.
[4] Uo.
[5] Vö. Bodor: i.m..
