Közös emlékezet címmel szervezte meg 12. alkalommal a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház a dráMA kortárs színházi találkozót. Szeptember 20-25. között temesvári, kolozsvári, nagyváradi, sepsiszentgyörgyi, gyergyói, csíkszeredai, marosvásárhelyi, szatmári alkotók és színészek, valamint a házigazdák, az egyik legfiatalabb romániai magyar hivatásos színház társulata találkozott.
A fesztivál kiemelkedő pontja minden évben a több hazai intézmény (a házigazdák mellett a nagyváradi Szigligeti Színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem) közreműködésével szervezett kétnyelvű, magyarul dráMÁzat, románul dramAUTOR címen kiírt drámapályázat. Az első díjat az idén nem ítélték oda, a megosztott második díjat Szálinger Balázs és Polgár M. András pályamunkái érdemelték ki, a szintén megosztott harmadik díjat Karánsebessy Balázs és Lovassy Cseh Tamás nyerte. Lovassy Bizalom című darabját felolvasószínházi keretek között, a székelyudvarhelyi színészek és a szerző közreműködésével mutatták be.
A kortárs drámairodalomra és a szöveges színház határait túllépő, más-más kifejezési nyelvet „beszélő” produkciókra fókuszált a fesztivál majd’ minden programja. Ilyen a T.E.A. rövidítéssel megszervezett délutáni beszélgetéssorozat is (Találkozás egy alkotóval), amely során Visky András és Dálnoky Réka, a Tomcsa Sándor Színház művészeti igazgatója beszélgetett az emlékezetről és a személyes családi történetek színházi megjelenítéséről, Visky dráma- és esszéköteteiről, érintőlegesen készülő regényéről is. A beszélgetés jó felvezetője volt a fesztiválon is bemutatott Pornó – Feleségem története című előadáshoz, amelyet Árkosi Árpád rendezett Kolozsváron.
A tigris című előadás előtt a T.E.A. meghívottja a rendező, Tóth Tünde válaszolt dr. Albert Mária kérdéseire, aki a Szigligeti Színház színész-rendezőjét pályájáról és a darabválasztásról faggatta. A pörgő ritmusú, burleszkelemekkel sűrűn tarkított, színészcentrikus előadás akkor született, amikor a járványhelyzet miatt publikum nélkül maradt társulat rádöbbent, legjobb, ha alkotásra fordítja energiáit, Gianina Cărbunariu „állatmeséje” pedig jó alapanyagnak bizonyult.
Hasonló megfontolásból született Elena Popa és Fatma Mohamed Destin(s) című performansza is, de míg a váradiaknak sikerült egy frenetikus előadással megajándékozniuk a közönséget, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház művésznői csupán egy mozgásszínházi edzést mutattak be vetített képekre és a sorsot boncolgató elméleti szövegre (Gabriel Liiceanu és Andrei Pleșu Despre destin című párbeszéde a Youtube-on is elérhető).
A pandémia nem csak társulatokat, de színészeket is arra kényszerített, hogy egyedül, minimális technikai segítséggel hozzanak létre egyéni előadásokat. Meghatározatlan időre gyűjtőcímen, Vladimir Anton irányításával a Tomcsa Sándor Színház művészei boltok kirakatában mutattak be rövid etűdöket. Tamás Boglár, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház művésznője az elvált, gyerekét egyedül nevelő nők sorsát helyezte előadása középpontjába. Fekete Lovas Zsolt független alkotó koncertelőadásának összeállításában Székely Csaba író is közreműködött. Az így született Perkucigó a kiszolgáltatottság, a kirekesztés és az elfogadás érzékeny témáját állítja középpontba. A dobszólókkal meg-megszakított, humorosan tálalt önéletrajzi mesét beszélgetés követte, a roma származású színész a produkció fogadtatásáról mesélt.
Bár nem koncertelőadás, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió produkciójában is fontos dramaturgiai szerepet tölt be egy zenész, aki gitárkísérettel hangeffektusokat és a jeleneteket aláfestő zenét is szolgálja. Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regényét Barabás Olga alkalmazta színpadra és Sebestyén Aba rendezte.
Adrian Sitaru az élő videózás-kivetítés módszerével tágítja az előadás terét és mozdítja el a nézők perspektíváját a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című előadásában. Az emlékezés téma talált a fesztivál alcíméhez, emellett izgalmas és humoros az, ahogyan a színpadi szereplők és az őket játszó színészek reflektálnak a valóság és a szerepjátszás témájára.
Az emlékezés központi eleme a kolozsvári Reactor alkotócsoport Baladele memoriei (Az emlékezés balladái) című performanszának, amelyet többen jegyeznek szerzőként (Ionela Pop, Raul Coldea, Nicoleta Esinencu, Oana Hodade és Doru Taloș). Élőben, kihangosított telefonon és különféle hanghordozókon (magnószalag, bakelitlemez, kazetta) hangzanak el kronológiai sorrendbe fűzött történetek a múltból, a szerzők személyes emlékei. Amiatt, hogy semmilyen más eszközhöz nem folyamodtak, és mellőzték a színészi játékot, a sok gépi hang hamar fárasztóvá vált és a gyakran torokszorító történetek, melyekhez hasonlókat mi magunk, szüleink, nagyszüleink is megéltek, nem kerültek a nézők (hallgatók) személyes közelségébe.
Annál közelebb került a publikumhoz egy másik román nyelvű előadás, a fesztivál egyik legüdébb színfoltja, Bogdan Theodor Olteanu és Alex Mircioi alkotása, a Julieta fără Romeo (Júlia Rómeo nélkül). A bukaresti Odeon színáz előadásában három nő játssza el a Shakespeare-tragédia átiratát, amelybe Csehov-szövegtöredékek, színházi és mondén poénok is bekerülnek, de a hangsúly végig azon marad, hogy ez itt három nő története: egy alkoholista, leánykori álmait még mindig dédelgető anyáé, kamasz lányáé, aki a fővárosba, színire készül felvételizni, valamint a család egy viszonylag távoli ismerőséé, aki elvállalja a felkészítést. A helyszín egy vidéki kisváros, ahonnan az anya is elvágyódik (Párizsba), a lánya is (bárhová, de leginkább el a nagyon hamisnak érzékelt otthoni fészekből). A mindig távol lévő férj/apa figurája csak árnyékként vetül a történetre, Rómeó sem jelenik meg, a három nő sorsa viszont bőven elégséges ahhoz, hogy érzékeljük, mekkora hatalommal irányítják őket.
A hatalom, a tudás, a hit, a történelmi hősök és antihősök hatalma és gyarlósága áll Szőcs Géza Raszputyin című darabjának középpontjában is, amelyet a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata mutatott be Sardar Tagirovski embert (nézőt) próbáló rendezésében. A történelmi tényeket és fikciót, párbeszédet, monológot, élőképet és egy Kar jelenlenlétét is elegyítő négyórás produkció igyekszik a színházba visszavarázsolni az ókori színházfogyasztás szokásait: a közönségnek mindenféle kóstolót kínálnak előadás közben (vodkát, kávét) vagy a végén (pezsgőt).
Halász Péter Gyerekünk című darabját a Csíki Játékszín tűzte műsorára Hatházi András rendezésében. A némafilmek erős sminkjei és az eltúlzott, extravagáns jelmezek és frizurák egy-egy bohózati karaktert teremtettek a szereplőkből. Hatházi Rebeka / REBI egy-egy jelmezterve annyira részletgazdag, szinte csak ezért is érdemes megnézni az előadást, de leginkább a remek színészi játék miatt. Rég láttam például olyan produkciót, amelyben ilyen bátran bevonták a közöséget is a játékba, és az ügyesen irányított improvizációk nem tolták el téves irányba a hangsúlyt.
Hagyománnyá vált a hazai fesztiválokon, hogy a kolozsvári, illetve marosvásárhelyi teatrológia szakos hallgatók tanáraik, vagy a műhelymunkára vállalkozó színházkritikusok, szerkesztők irányításával fesztiválújságot szerkesztenek/blogot írnak. A dráMA idei kiadásán helybéli érdeklődők, diákok, újságírók csatlakoztak a csapathoz, hogy a kritikai műfaj határait feszegető szövegekkel reflektáljanak a színházi találkozó előadásira. (A dráMAzsolák nevű blog itt olvasható https://szinhaz.ro/category/drama12)
