Váradi bábszínész az indonéz árnyjáték világában
Rendkívüli lehetőséggel élt 2023 nyarán Benczi Tekla nagyváradi bábszínész, aki egy nemzetközi ösztöndíjjal egy évet tölthet Jáva szigetén, Indonéziában, hogy az árnyjáték őshazájában sajátítsa el a helyiek ezeréves művészetét, a vajangozást. A ma már Váradhoz tartozó Biharpüspökiből induló fiatal művészt, aki a Valahol Európában főszereplőjeként lopta be magát a váradi közönség szívébe, új kihívások elé állította az európaitól teljesen eltérő szakmai közeg. Augusztus óta tartózkodik a délkelet-ázsiai szigetországban, de már életre szóló tapasztalatokat szerzett úgy a színpadon, mint magánemberként. Bár novemberben a külföldi ösztöndíjasokkal együtt sikeresen mutatta be első vajang előadását, kiérdemelve a jávai közönség elismerését, önmagáról úgy nyilatkozik, csak az út elején jár, néhány kezdőlépést tett azon az évtizedes gyakorlást igénylő, rögös ösvényen, ami ahhoz kell, hogy valaki kiforrt árnyjáték művésszé, vagyis dalanggá váljon.
Hogy bukkant fel az életedben ez az ösztöndíj?
Egy korábbi ösztöndíjas élménybeszámolója révén hallottam róla, amikor egyetemista voltam. Yvette-tel, az évfolyamtársammal tátott szájjal hallgattunk arról a távoli egzotikus világról – ahol az árnyjáték és az azt művelő bábszínészek a társadalmi élet központi és megbecsült részei. Már akkor megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy részt szeretnénk venni benne. De a járvány alatt szünetelt a program, így az én látószögemből is kikerült. A mehetnék viszont mindig is bennem volt, majd eljött egy pont, amikor úgy éreztem, itt az ideje menni.
Sok más lehetőséget is átgondoltam, mikor megtudtam, hogy újra elindult az indonéz ösztöndíj. Kevéssel a jelentkezési határidő előtt értesültem róla, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és azokat a jelentkezési anyagokat, amikhez normális esetben legalább egy hónap kellett volna, egy hét alatt összeállítottam. Segített, hogy nem volt idom túlgondolni, de nem voltam benne biztos, hogy elnyerem az ösztöndíjat, ezért nem is szóltam róla senkinek. Két hónap után visszajelzést kaptam, hogy kiválasztottak. Ráadásul nem csak engem, hanem egykori évfolyamtársnőmet is, akivel évekkel ezelőtt ámulva hallgattuk a javai történeteket, és aki azóta a sepsiszentgyörgyi bábszínház bábszínésze lett. Így együtt jöhettünk Indonéziába.
Mi volt az első benyomásod az országról, és hogyan változott ez a kezdetben kialakult kép a későbbiekben?
Az első dolog, amit a 16 órás repülőút után, fáradtan leszállva megéreztem, az a főváros bűze volt. Fel is ébredtem rögtön. Jakarta a világ egyik legsúlyosabban légszennyezett városa. Ettől ébredtem rá igazán, hogy a bolygó másik felén landoltam, ahol szinte a nulláról kell majd kezdenem mindent, mert aligha volt olyasmi a korábbi eszköztáramban, amit hasznosíthattam.
Ami a szagot illeti, szerencsére csak Jakartára jellemző. Abban a városban, ahol tanulok, jobb a helyzet. Jakarta más világ még Indonézián belül is, így az a három nap, amit ott töltöttünk, bár izgalmas volt, nem mérvadó. Mi Jáva-sziget közepén tanulunk, Surakartában, mely a legautentikusabb formában adja át a jávai életérzést. Ide érkezve sokkal erősebben éreztem azt a hangulatot, amit elképzeltem Indonéziáról. Út mentén magasodó nagy pálma- s banánfák, jellegzetes keleti pagodák, nagy kapuk. Valami bölcs nyugalmat áraszt az egész miliő. Ez az első benyomás viszont hamar megváltozott. Mert a természetközeliség ellenére a város minden apró szegletében ott pezseg az élet. Soha ennyire hangos, folyamatosan neszezős helyen nem voltam. Állandóan van valami alapzaj: motorok, zene, imádságok, az utcai ételárusok hangjai… Nehéz volt megszokni, de ma már a kihangosított hajnali imádság alatt is úgy tudunk aludni, mint a kisbabák. Arra is rájöttem, itt az emberek magukban hordozzák azt a csendet s nyugalmat, amit én a környezettől vártam.
Milyennek ismerted meg a jávai embereket?
Az általános, tényleg mindenkire jellemző kedvesség és segítőkészség, amit itt tapasztalok, teljesen másik szint. Nincs sok mindenük, de mintha nem is vágynának többre, s azt a keveset is megosztják egymással. Mintha az egész nép egy nagy család lenne, közösség-központúak, jellemzően mindenkivel barátságosak.
Ami hamar feltűnt, hogy senki sem vet szemet arra, ami a másé. Értem ezt úgy, hogy ha a táskámat nyitva otthagyom az utcán, nem nyúlnak hozzá, vagy kedvesen félreteszik, hogy visszaadhassák, ha majd érte megyek. Például a kint evés itt arról szól, hogy az utcán sorban állnak a kifőzdék, s a járdára leterített szőnyegeken eszik mindenki. Eleinte minden holmimat hordozgattam magammal ilyenkor, de már simán otthagyom a pénztárcámat a szőnyegen, amíg elszaladok rendelni valamit öt bódéval arrébb.
Visszakanyarodva a csendesség témájához, azt hittem, befelé fordulóbbak, filozofikusabbak az emberek. De itt pont az egyszerűségen és az élet apró örömein keresztül élik meg ezt a lelkületet. Talán pont az életfilozófiájukból adódóan, semmit nem élnek meg tragédiaként. Még a tényleg komoly problémákat sem. Összetart a közösség, és az életszemlélet is olyan, hogy jobban hagyatkoznak az isteni gondviselésre, a „mindenképp lesz valahogy”-ra, miközben azért teszik a dolgukat is, egyszerűen, bölcsen. Ez volt számomra az egyik első tanulság, hogy nem kell mindenbe ,,belehalni”.
Hol tanulsz és konkrétan mit?
Surakartában (a helyiek Solo-nak nevezik) tanulok, az ISI-n (Institut Seni Indonesia), ami az egyik legnépszerűbb művészeti egyetem az országban. Táncot, filmet, batikot, színháztudományt, tradicionális zenét lehet remek tanároktól tanulni, s ez az egyik legfontosabb intézmény a kevés közül, ahol tanítanak árnybábozást, amit én is hallgatok most. A fő vonal a vajang mozgatása, a történetek megtanulása, de ezen felül az előadások tradicionális dalait, a jávai szöveg kiejtését, a dalang sokrétű feladatait is tanuljuk, s az előadást állandóan aláfestő gamelán zenekar számomra eddig teljesen ismeretlen hangszerein is meg kell tanulnunk játszani. A helyeik sokszor mondják, sikerült kiválasztanunk a legnehezebb szakot.
Mekkora szerepe van a művészeteknek, azon belül a bábművészetnek az ország életében? Mennyire támogatja az állam?
Szinte minden előadás ingyenes. Ha nagyritkán kell is fizetni, az összeg jelképes. Az előadások zöme szabadtéri, konkrétan az nézi, aki akarja, sokszor ingyen ételt és italt is felszolgálnak. Nem szokatlan látvány, hogy kérges kezű munkások koszos ruhában beülnek a közönség soraiba, közvetlenül munka után. Az a pihenés számukra, hogy megnéznek egy előadást.
Itt az állam fontosnak tartja a kultúra fenntartását. Ez az egyik alapkő a nevelésben is. A kulturális eseményeket az állam vagy szponzorok finanszírozzák, nem a nézőközönség. Ugyanakkor nincs misztifikálva a művészet, nem csak néhány rétegnek elérhető. Ez annak is köszönhető, hogy nincs szakadék a különböző nézői igények közt. Itt megvannak a tradíciók, amikhez régóta ugyanúgy tartják magukat, mindkét oldalon. Az árnyjáték annyira természetes és az élet része, mint az evés vagy a napi öt imádság. Az előadások tradicionális történeteit (főleg az indiai Mahábhárata eposzt) s a benne foglalt életigazságokat mindenki totyogós korától hallgatja. Ismerik és szeretik a karaktereket, s a modern kultúrában is ugyanannyira jelentősek és jelenlévőek.
Amikor itt azt mondják, hogy a kultúra mindenkié, úgy is értik. Otthon is ez volna a cél, csak épp ott az állam nem támogatja ezt olyan erőkkel, mint Indonéziában. Most tapasztalom, hogy ez mennyire nem mindegy. Eddig csak elképzelni tudtam, milyen lenne, ha megkapnánk otthon azt a hátszelet, amire szükség volna, most látom is, mikor ez működik a gyakorlatban. Ég és föld a két ország hozzáállása közötti különbség. S a föld szempontjából ez szomorú.
Mennyiben különbözik az ottani bábművészet a hazaitól?
Sokban, kezdve azzal, hogy az indonéz bábművészet főként kétfajta vajangra koncentrálódik. Nagyon érdekes számomra, bár jobban szeretem a technikák széles skáláját, ami otthon van. Indonéziában más technika szinte egyáltalán nem vetette meg a lábát. Zárt kör az itteni bábos kultúra, ugyanazokat a történeteket dolgozzák fel, s elképesztően komoly tradíciókat követnek, kevés európai értelemben vett modernitással. De mindez érthető, s látszik is az eredménye. Annyira egyedi, annyira a kultúrájuk alapja, gyökere, hogy az UNESCO is a világörökség részévé nyilvánította. Őszintén lenyűgöző volt számomra, mennyire szórakoztatónak s érvényesnek tudják tartani a vajangozást az indonézek, az őket körülvevő, amúgy modernizálásra kényszerítő világ ellenére is.
Technikailag mennyire nehéz a vajang?
Nagy kihívást jelent még a helyieknek is, akik ebbe nőttek bele, nekünk európiaknak pedig még nehezebb. Alig tudok hasznosítani valamit a korábban tanultakból. Az első két hónapban olyan testrészeim is fájtak, amiket korábban nem is ismertem. Eleve ahogy ül a dalang, az számomra egy természetellenes póz. Törökülésben keresztbe vetett lábakkal, a jobb lábadnak le kell lógnia, mert a jobb lábad nagyujjával is jelzel a zenekarnak. Nem mondanám, hogy összetettebb technikailag, mint a nyugati bábozás, hiszen otthon is minden testrészünkre koncentrálunk. De ez ismeretlen módon komplex.
Otthon legtöbbször vannak kisebb-nagyobb szerepek, csapatmunka, hasonló felelősségekkel, de itt, ha dalang vagy, minden alkalommal egyedül csinálsz mindent, már ami a bábozást, az énekeket, a karakterek megjelenítését illeti. Ott van csapatként mögötted a gamelán zenekar, ami nélkül nincs előadás, de a ,,karmester” az a dalang, a zenekart ő vezényli. Ijesztő és lenyűgöző volt, mikor először belekóstoltam. Arról nem beszélve, hogy egy indonéz bábelőadas minimum négy, de általában 7-8 órás, szünet nélkül, ami brutális.
Nemrég volt egy bemutató előadásotok. Hogy sikerült?
Kicsivel több mint egy hónap gyakorlás után, a nemzetközi vajang-napon mutattuk be az ösztöndíjasok műsorát, ahol egy 15 perces jelenetet kellett előadnunk, hála a könyörületes tanárainknak. Értékes tapasztalat volt mindnyájunknak.
Kihívást jelentett a tradicionális jávai nyelvű párbeszédek és dalok betanulása is. Nem csak nyelvi szempontból, hanem azért is mert itt teljesen más skálát használnak, ami csak öt hangból áll, az otthoni 8 helyett, és a hangközök is mások. A közönség reakciójából úgy ítéltük meg, hogy sikerült felnőnünk a feladathoz, de tisztában vagyunk azzal, hogy még rengeteg a fejlődnivalónk. A programnak nem is célja, hogy teljesértékű dalangokká váljunk, mert az több gyakorlást és tanulást igényel, mint ami belefér egy egyéves ösztöndíj kereteibe. Mi, külföldiek, inkább ízelítőt kapunk, amit később beépíthetünk saját eszköztárunkba, és amivel majd hírvivői lehetünk ennek az ősi művészetnek a saját környezetünkben.
Kik tartoznak még az ösztöndíjasok csapatához?
Nyolcan vagyunk külföldiek. Yvette barátnőm és én Romániából, vannak magyarországi, ausztráliai, görög, német és amerikai kollégáink. Egy részük vajangozást tanul, mások tradicionális indonéz hangszereken játszanak. Hatan egy fedél alatt lakunk. A csapat dinamikája nagyon jó. Megnézzük egymás fellépéseit, gyakran összeülünk beszélgetni és megvigasztaljuk egymást, amikor szükséges. Jó közösség vagyunk, ugyanakkor mindenki a saját útján halad a saját tempójában.
Hogy telik egy átlagos oktatási napotok és mi a program a szabadnapokon?
Heti négy napon vannak óráink, és mivel közel vagyunk az egyenlítőhöz, itt délután 5 óra körül sötétedik, ezért az oktatás végeztével már úgy érzi az ember, hogy vége a napnak. Egy tanóra itt száz percet tart. Az órák közti szünetben főleg az egyetemi kantint vagy a környező ételárus bódékat látogatjuk. Finomabbnál finomabb fogásokat és frissen facsart gyümölcsleveket lehet venni fillérekért. Pezsgő a kulturális élet, ezért szabadidőnkben sokat járunk eladásokra, koncertekre. Mivel a vajang művészet fizikailag elég megerőltető, időt kell szánnunk pihenésre, regenerálódásra. Sokszor annyira fáradtan érünk haza, hogy csak elterülünk és a falon mászó gekkókat nézegetjük. Szabadnapokon szeretünk eljárni kirándulni, úszni, sőt beiratkoztunk egy Pencak Silat tanfolyamra is, ami a jávaiak őshonos harcművészete.
Melyek a kedvenc helyi ételeid?
Lehet, hogy én érkeztem későn a bulira, de én a szója készítményeket most fedeztem fel igazán. Ettem már otthon is, de itt teljesen más az ízük. Nagyon olcsó és ezer variációban készítik házilag a tofut és a tempeh-t, úgyhogy ezekből rengeteget fogyasztok. Rizst viszont hónapokig látni se akarok majd, mikor hazamegyek, mert itt mindenhez azt adják. Néha eszem csirkét és marhahúst is, de csak azon a néhány helyen, amit megbízhatónak tartok. Nagyon szeretem még a kue putu-t, ami egy szusi-szerűen feltekert tradicionális jávai édesség, karamelizált pálmacukorral a közepén, kókuszreszelékkel megszórva. Sok mangót, banánt, csillaggyümölcsöt, kókuszt és görögdinnyét is eszem. Arra viszont még nem vitt rá a lélek, hogy a híresen büdös durian gyümölcsöt megkóstoljam. Pedig állítólag a szaga ellenére nagyon finom. Szellemes érdekesség, itt a városi buszokon a kutyák felszállását tiltó tábla mellett általában egy duriannal való felszállást tiltó tábla is van.
Amilyen alapkérdés nálunk a „hogy vagy?”, olyan Indonéziában az „ettél már?”. Az itteni emberek számára az imádságok után az étkezés a legfontosabb. Ez nagy tanulság volt számomra, mert otthon többnyire csak a túlélésért ettem, sietve. Itt kezdem érezni, mit jelent az, amikor külön programpont az evés és külön élvezetet nyújt, nem csak két program között rohanva kapunk be valamit.
Milyen élményekben volt részed azokon a napokon amikor nem a szakmával foglalkoztatok?
A mindennapi apró élmények mellett részt vettem két nagyobb utazáson is. Szeptember végén ellátogattunk Karimundzsáva szigetére, ami egy híres természetvédelmi terület, lenyűgöző korallzátonyokkal és mangrove erdővel. November közepén pedig megmásztuk a 3153 méter magas Sindoro vulkánt.
Számomra az ittlét a saját korlátjaim leküzdéséről szól, mert alapvetően félénk ember vagyok, itt pedig a mindennapi dolgok is kihívást jelentenek. De elhatároztam, hogy mindennek bátran elébe megyek. Ezért olyan apróság, mint az, hogy nem tudok úszni, nem akadályozott meg abban, hogy könnyű-búvárkodjak a korallzátonyoknál. Ehhez az egyik túravezetőnek végig mellettem kellett maradnia, de végül ennek köszönhettem a legnagyobb élményt, ugyanis találkoztunk egy delfinrajjal, amiről a többiek, akik messzebbre elúsztak, lemaradtak.
Életem egyik legszebb látványa volt a korallzátony. Amint elém tárult a sokszínű vízalatti világ, minden félelmem elpárolgott. Legszívesebben fel se jöttem volna a felszínre. Később megebédeltünk a helyiek által frissen fogott halakból, a naplemente pedig a mangrove szigeten ért. Életre szóló élmény volt, ahogy a hegymászás is. A csúcstámadást mindenki a saját egyéni tempójában tette meg. Felejthetetlen érzés volt a felhők fölé kapaszkodni a forró köveken, majd a csúcsról belebámulni a vulkán szemébe, miközben gőzölgött belőle a kén. A távolban kirajzolódott egy másik vulkán sziluettje, mögötte egy lilás-aranyos színű szálban jött fel a nap, a lábunk alatt pedig annyira sűrű volt a felhőzet, hogy konkrétan úgy nézett ki, mint egy habfürdő. Azt éreztem, karnyújtásnyira vagyok a mennyországtól.
Mi az, amit biztosan magaddal hozol, ha lejár az ösztöndíj és hazajössz?
Minden nap tanulok valami újat, de az egyik legnagyobb tanulság, hogy nem kell véresen komolyan venni a dolgokat. Nem kell belehalni sem a munkába, sem a kapcsolatokba. Ami nem azt jelenti, hogy elbagatellizálja az ember a bajokat, hanem inkább arra figyel, ami igazán fontos, és értékeli az élet apró örömeit. Itt a társadalom és a mindennapi élet is arra készteti az embert, hogy egy kicsit lelassuljon. Ez az első hónapban nagyon nehezen ment. Furcsa volt az otthoni stresszes életformából egy ilyen környezetbe kerülni. Sok szempontból az én habitusomhoz közelebb áll ez a keleti lassúság, ami sugárzik a jávai lelkületből. Ez a lassúság nem a restségen alapszik, sokkal inkább a bölcsességen és életigenlésen. Ennek köszönhetően jobban oda tudok figyelni a belső megérzéseimre, és gyakrabban hagyatkozom is rájuk. Remélem, ezt sikerül majd otthon is megőriznem.
