1.
A Kortársak József Attiláról című háromkötetes gyűjtemény igazán impozáns, nagy anyagot egybegyűjtő és közreadó munka 1987-ben jelent meg az Akadémiai kiadónál. Az 1922 és 1945 között József Attiláról a nyilvánosság számára készült írásokat Bokor László gyűjtötte egybe és szerkesztette kötetté, de a munkát – Bokor halála után – Tverdota György fejezte be.
Egy gyűjtés azonban – jellegéből adódóan – mindig magában foglalja a hiány lehetőségét, és nagy valószínűséggel az anyag bővíthető: mindig kerülhet elő olyan darab, amely nem szerepel a gyűjteményben. Ez viszont nem hiba, hanem jellegzetesség.
Így történt ez Erdélyi Ágnes József Attiláról szóló írásával is, amely Találkozásom József Attilával címmel jelent meg nem sokkal a költő halála után a Nagyváradon megjelenő Friss Újság című napilapban.[1] Kimaradásának oka mögött sem politikai, sem poétikai magyarázat nem gyanítható, és mivel a cikket eredetileg közlő lap egy másik – majdnem ugyanekkori – József Attila-vonatkozású cikkét tartalmazza a gyűjtemény, valószínűleg tényleg csak elkerülte az összegyűjtő figyelmét. A KJA végi, a kötetbe fel nem vett, de ismert cikkek jegyzéke sem szerepelteti; ezért úgy tűnik, valóban „elfeledett”, gyakorlatilag „ismeretlen” kortársi cikkről van szó. Ismételt közreadása ennél több magyarázatot nem is igényel, álljon itt teljes terjedelmében:[2]
Találkozásom József Attilával
Nyáron múlt két éve, hogy egy augusztusi estén együtt ültünk egy svábhegyi villa teraszán József Attiláékkal. Több fiatal író és költő volt még ott, – barátai. A mai Szép Szó, Gondolat munkatársai. József Attila, Tolnai Gábor, Radnóti Miklós, Fejtő Ferenc s Buday György, a fametsző. Fejtő akkoriban tért vissza Jugoszláviából, s élményeiről mesélt, melyeket később fel is dolgozott; Érzelmes utazás című útinaplójában. Később aktuális irodalmi problémákról folyt a szó, s József Attila kedves szarkasztikus modorban tett csak egy-egy megjegyzést, egyébként nem vett részt a vitában. Én ezalatt őt figyeltem, kinek verseit már régen gyűjtöttem akkor, napilapokból is kivágva, s akit most ismertem csak meg személyesen. Elnéztem ritkás, felfelé fésült haját, keskeny arcát, fakó-szőke nagy bajuszát, melyet magyarosan viselt, a kihajtott apacs ingből kinyúló vékony nyakát, a nagy ádámcsutkával. Petőfi – mondtam magamban. Ebben volt is valami igazság. Rangsorban, ahogy a nagy költők követik egymást, kezet fognak az időn át, ezeknek a kiemelkedő szellemiségeknek sorában bizonnyal rögtön Petőfi után lehetett sorozni őt. Sorsukban is sok a közös vonás. Mindketten hányt-vetett nyomorúságos életet éltek s mindketten fiatalon, hirtelen múltak el. Csak míg Petőfi egy hősi korban, élete eszményének védelmében esett el, addig József Attila, e hunyászkodó kor fia, elvesztette, a Nincsen apám se anyám nihilista hitetlenségétől a felelős harcos perióduson túl eljutott a Nagyon fáj kötetig, az idegösszeomlásig, s betetőzésül egy tehervonat kerekei alá hullva keresett menekülést önmagától és korától.
Összeroppant. Mondják, már több mint másfél éve lelkibeteg, búskomor. De ki tudja, mi lett volna Petőfiből a márciusi forradalom nélkül. Szinte elképzelhetetlen. Sorsa s jelentősége szorosan összenőtt vele. A költő, ki mint érzékeny műszer, felfogja a világ rezdüléseit, fokozottabban felelősséget érez, korának minden áramlatát felfogja és kifejezi. Tudjuk, hogy finom és hiperérzékeny műszerek egy erőteljesebb és durvább hatásra összetörnek – elromlanak.
Igazán művész csak az lehet, aki maradéktalanul ember is, a szó legnemesebb – annyiszor megcsúfolt értelmében. Az igaz művész és ember rendet akar teremteni, harmóniát önmagában és önmaga körül. Meg akarja szépíteni és javítani a világot. Szenved a szenvedőkkel, és gyűlöli a szenvedések okozóját. Ezért lázongó bizonyos mértékben minden nagy művész.
Szegény József Attila összeroppant. De mindig támadnak fiatalok, friss-hitűek, erősek, akik hisznek az emberben s akik jobban fel vannak már vértezve a megpróbáltatások ellen. Ma jobban, mint valaha, szükség van annak a tudatosítására, hogy a haladás vonala megtörhet, meg is görbülhet, de mégis feltartóztathatatlanul előre megy egy tiszta jövendőbe.
Erdélyi Ágnes (1914–1944), Radnóti Miklós féltestvére ekkor éppen Bukarestben élt, férjével, de nagyváradi „maradt”: édesanyja itt élt, Ágnes ide járt vissza, baráti-művészi kapcsolatai ide kötötték, sokat publikált itteni lapokban. (És két év múlva, válása után vissza is költözött a Körös-parti városba.)
A város több lapja is megemlékezett József Atilla haláláról, viszont „a nagyváradi sajtó legnagyobb szabású megnyilatkozása a Friss Újság búcsúvétele. Ez a rangos és következetesen baloldali újság négy lapszámában sorozatosan foglalkozott József Attilával. Nekrológ és értékelés, emlékezés és népszerűsítés váltja egymást a közleményekben, melyek között helyet kap a költő négy verse is”, és ez a lap „tudatosította a magyar olvasóban a román irodalom osztozását a gyászban”.[3] Ebben a kontextusban jelent meg Erdélyi Ágnes cikke is.
2.
A mindössze négy bekezdésnyi, rövid írás három részből áll. Ezek közül az első önéletrajzi. A cikk elején Erdélyi Ágnes egy valós eseményt ír le: ez a voltaképpeni találkozása József Attilával. Visszaemlékszik, de visszaemlékezésében szemérmesen elhallgat bizonyos információkat, amelyek egyrészt a cikk szempontjából nem relevánsak, másrészt a lap olvasói – és a cikk célközönsége – közül többen tudták e nélkül is.
Erdélyi Ágnes nem írja le, hogy pontosan mikor és hol történt ez a találkozás, és hogy miképpen is került oda ő, a nagyváradi-bukaresti lakos, újságíró és kalapkészítő. Merthogy természetesen nem véletlenül csöppent bele József Attiláék társaságába, nem véletlenül volt ő ott azon a bizonyos svábhegyi villa teraszán.
József Attila és Erdélyi Ágnes között természetesen Radnóti Miklós volt a kapocs, az ő révén találkoztak, mégpedig Radnóti menyasszonyának, Gyarmati Fanni családjának házánál, a Diana utca 15/b alatti villában. Ezt a nagy, többszintes ingatlant Gyarmati Fanni édesapja, dr. Gyarmati Dezső, az országgyűlési gyorsiroda főnöke bérelte. 1931-től itt is nyári irodai tanfolyamot indított az Első Gabelsberger Szakiskola,[4] amelynek vezetője Gyarmati Dezső volt, és tanított benne lánya is. Gyarmati Fanni 1935-ig élt itt, akkor költöztek Radnótival a Pozsonyi úti lakásba, de utána is Fannival gyakran töltötték itt a nyári évszakokat; nem véletlen, hogy Radnóti idilli környezetként írta le több versében is a villát és a hozzá tartozó hatalmas kertet. A cikkben említett terasz rendszeres helye volt a baráti találkozóknak, több fotó is készült itt különféle vendégek társaságában.
Gyarmati Fanni naplójából pedig egész pontosan meg lehet határozni Erdélyi Ágnes és József Attila egyetlen találkozásának időpontját. A cikk „egy augusztusi esté”-t említ, ez azonban tévedés: az esemény július végén történt. Gyarmati Fanni 1935. július 20-án jegyezte föl naplójába: „Este vacsora után jönnek Fejtőék és késve Attiláék, de nagyon helyesek, Attila különösen, az öregek is velünk maradnak, jól szórakoznak rajta. Gábor is itt van. Szép este, csak rövid ideig vannak itt, villamost nem kapnának. Tulajdonképp rendesebb hosszú duma nem tudott kifejlődni, pedig Ági biztos szerette volna.”[5]
Hogy a „Fejtőék” és az „Attiláék” többes számú kifejezések pontosan kiket is takarnak, nem tudni, viszont Erdélyi Ágnes cikkének információival együtt összeállítható a baráti találkozón résztvettek névsora: Gyarmati Dezső, felesége és Gyarmati Fanni (mint házigazdák), valamint Buday György, Fejtő Ferenc, József Attila, Radnóti Miklós és Tolnai Gábor. Ők, ahogy Erdélyi Ágnes kategorizálja őket, két folyóirat (Szép Szó, Gondolat) szerzői-szerkesztői, és mellettük Buday György, „a fametsző”, Radnóti Miklós szegedi barátja, az ekkor még aktív Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának vezetője.
Gyarmati Fanni naplóbejegyzéséből annyi derül ki, hogy a vendégek nem voltak ott sokáig, és „rendesebb hosszú duma” sem fejlődött ki, Erdélyi Ágnes visszaemlékezéséből azonban erről is lehet némileg pontosítani. Előbb Fejtő mesélt jugoszláviai utazásáról, majd „aktuális irodalmi problémákról folyt a szó”. Ezekről némi vita is kialakult, amelyben azonban József Attila nem nagyon vett részt, inkább csak „kedves szarkasztikus modorban tett csak egy-egy megjegyzést”. Erdélyi Ágnes ekkor találkozott vele először személyesen (és mint utóbb alakult: egyben utoljára is), viszont nevét és költészetét már jól ismerte ekkor: „verseit már régen gyűjtöttem akkor, napilapokból is kivágva”, ahogy írja.
Ezután következik a cikk második része, József Attila leírása és jellemzése. Erdélyi Ágnes az eseményleírás után előbb az először látott József Attila külsejét írta le: „Elnéztem ritkás, felfelé fésült haját, keskeny arcát, fakó-szőke nagy bajuszát, melyet magyarosan viselt, a kihajtott apacs ingből kinyúló vékony nyakát, a nagy ádámcsutkával. Petőfi – mondtam magamban.” A keskeny arcú, rövid hajú, bajszos költőt egy másik költőhöz, Petőfihez hasonlítani másoknak is eszébe jutott már; Kárpáti Aurél pl. egy 1930-as cikkében csipkelődő iróniával írta: „József Attilát különösebben az inspirálja, hogy hasonlít Petőfi Sándorhoz. Tükörrel szemközt ül a kávéházban és figyelemmel kíséri ezt a hasonlatosságot. Közben ír. Versei nem hasonlítanak.”[6] De nem sokkal korábban Gyárfás Endre ugyanott, Erdélyi Ágneshez hasonlóan a Friss Újságban hasonlította József Attilát – hatását tekintve – Petőfihez: „Kevés költő volt, akinek minden sora oly közvetlenül hatott a nagy tömegekre. E tekintetben egyenesen Petőfi utódjának tekinthető. Minden sora a szegény emberek tömegéhez szól, s a kertelés nélküli érzelem-leleplezés tökélye.”[7] Erre rímel rá Erdélyi Ágnes véleménye is: „Rangsorban, ahogy a nagy költők követik egymást, kezet fognak az időn át, ezeknek a kiemelkedő szellemiségeknek sorában bizonnyal rögtön Petőfi után lehet sorozni őt.“ Két héttel József Attila halála után helyezte el a költőt a magyar költészettörténeti kánon csúcsán, még mielőtt az irodalomkritika, illetve később az irodalomtörténet elvégezte volna József Attila besorolását. 1937-ben ugyanis még nem volt egyértelmű, amit később az eltelt évtizedek igazoltak. De hogy ez ennyire biztos értékítélet lett volna, vagy „csak” a tragikus halál miatti aktualitás szülte ezt a markáns és magabiztos rangsorolást, nem tudni. Mindenesetre az feltűnő, hogy Erdélyi Ágnes a magyar költészeti kánonból teljesen kihagyja Ady Endrét.
A cikk harmadik része József Attila költői alkatáról és annak kapcsán az általános költői szerepről szól, illetve arról, hogy mit jelent a költői szerep Erdélyi Ágnes értelmezésében. Itt írja: „A költő, ki mint érzékeny műszer, felfogja a világ rezdüléseit, fokozottabban felelősséget érez, korának minden áramlatát felfogja és kifejezi. Tudjuk, hogy finom és hiperérzékeny műszerek egy erőteljesebb és durvább hatásra összetörnek – elromlanak. / Igazán művész csak az lehet, aki maradéktalanul ember is, a szó legnemesebb – annyiszor megcsúfolt értelmében. Az igaz művész és ember rendet akar teremteni, harmóniát önmagában és önmaga körül. Meg akarja szépíteni és javítani a világot. Szenved a szenvedőkkel, és gyűlöli a szenvedések okozóját. Ezért lázongó bizonyos mértékben minden nagy művész.”
Ez a gondolat megtalálható Erdélyi Ágnes egyik publicisztikájában is. Az 1940-ben írt A költő befelé fülel című cikkben a cikkíró versírás közben gondolkozik a költőkön és a költészeten.[8] A József Attilánál kilenc évvel fiatalabb Erdélyi Ágnes saját generációjának – hozzá hasonlóan – baloldali érzelmű költőinek magatartása kapcsán szinte megismétli a József Attila kapcsán a költői érzékenységről írtakat: „az emberi érzékszervek csak bizonyos mértékig bírnak felfogni szenzációkat s a borzalom is, ha túlméretezett, már nem tud jobban és jobban hatni. Ha egy embert úgy fejbe vágnak, hogy eszméletét veszti, aztán már akárhányat üthetnek rá, nem érzi jobban. Ezt a generációt nagyon sokszor fejbe kólintották már az események. Különösen a művészek idegrendszerének, amelynek az átlagnál nagyobb a reagáló képessége, kicsit túl sok az, ami történik. […] Megundorodva az erőszaktól, vértől és tülekedéstől, csalódottan hátatfordítanak az egésznek.”
A nekrológ kétszer is nyomatékosan, egy-egy bekezdés elején leírt állítása szerint József Attila „összeroppant”. A cikk végén pedig, éppen a költői mintául szolgáló példakép összeroppanása utáni költői lehetőségeket és feladatokat írja le: „De mindig támadnak fiatalok, friss-hitűek, erősek, akik hisznek az emberben s akik jobban fel vannak már vértezve a megpróbáltatások ellen. Ma jobban, mint valaha, szükség van annak a tudatosítására, hogy a haladás vonala megtörhet, meg is görbülhet, de mégis feltartóztathatatlanul előre megy egy tiszta jövendőbe.”
Ez is párhuzamba állítható a későbbi publicisztikával, amelyben így ír a témáról: „Költők, kik éveken át daloltunk az emberiség igazabb és boldogabb jövőjéről s voltunk »némáknak szája, gyengék ereje, gyávák bátorsága«, most megrettenve önmagunkba bújtunk, mint csiga a házába. Pedig a megénekelt jobb jövő soha ilyen közel nem volt, hiszen csak egy történelmi szakasz zárul le, nem az emberiség története. A vég egyben kezdet is, a halálból új élét sarjad. / Próbáljunk önmagunk fölé emelkedni és tovább hirdetni ezt a jobb jövőt, függetlenül attól, hogy mi, az egyének, megérjük-e annak hajnalát. Rombadűlő világunk rengeteg értéket ránt magával és rengeteg emberéletet. Pedig ha sikerül túlélnünk e nagy kataklizmát és részt kérhetünk majd az újra-elrendezés és alkotás munkájából, akkor elmondhatjuk, hogy érdemes volt kiböjtölni, érdemes volt élni. Olyan időknek voltunk tanúi, amelyek nem ismétlődnek meg minden generáció életében. / A költők hangja újra azzá lesz, ami minden hősi korban volt, milliók hangja, a mélyben némán alkotók hangja, és műveik: tükör, amelyben önmagukat, építő lendületüket csodálják a megifjodott tömegek.” (A cikken belüli idézet önidézet: Erdélyi Ágnes Mi, zsoldnélküli lovagok című 1933-as verséből való.[9])
3.
Erdélyi Ágnes egyetlen találkozásról számolt be írásában – mert többről nem tudott. Élete nagy részét Nagyváradon élte le – egy szilágysomlyói és egy bukaresti kitérővel –, Budapestre csak ritkán tudott elutazni. Ilyenkor azonban találkozott Radnóti kapcsolathálózatának más tagjaival is – de József Attilával többet nem. Erre persze nem is igen volt módja: József Attila 1937 decemberének elején meghalt.
Később azonban – a fenti cikken kívül – több vonatkozásban is felbukkant József Attila neve Erdélyi Ágnes irodalmi működése során. Érdemes ezeket is számbavenni.
Fennmaradt egy magánlevél, amelyet a Korunk főszerkesztőjének, Gaál Gábornak írt 1938. február 15-én. Ebben rövid értékelését adja a költőnek: „A Korunk József Attila-száma nagyon szép volt. Csak az a szomorú, hogy sor került rá, és hogy nem életében ünnepelhette az irodalmi világ ezt a ragyogó tehetséget, valami derűsebb alkalomból. Nagyon szimbolikus volt egész élete és halála, jellemző a korra, amelyben élünk.”[10]
Ugyanennek az évnek a nyarán József Attila-emlékestet tartottak Nagyváradon,[11] és ugyanekkor megalakult a magyar nyelvterület első József Attila Társasága, amelynek azonban – a közeledő, majd zajló háború miatt – soha nem volt működési lehetősége. Mindenesetre ennek a „létező, de hivatalosan el nem ismert” Társaságnak tagjai között természetesen ott volt Erdélyi Ágnes is.[12]
1940. december 29-én Radnóti Miklóssal meglátogatták műtermében Dési Huber Istvánt. A festő megmutatta nekik új képeit. Radnóti aznapi naplóbejegyzése szerint barátja „az Illyés-portrékat átdolgozta, az egyik különösen döbbenetes most. Attila került az ülő, kezében könyvet tartó Illyés mögé, esettségében felmagasló árnyék, a háttér tájkép”.[13] Ez a kép Dési Huber Illyés Gyula és József Attila kettős arcképe című műve – nyilvánvalóan ennek kapcsán kezdtek el beszélgetni József Attiláról is. „Sok szó esik persze Flóráról – írja szintén Radnóti –. Ágnes kíváncsi, kerekre nyílt szemmel, borzongva érdeklődik.” A „borzongva” szó említése külön érdekes itt, egyrészt mert nem lehet tudni, pontosan miket mondtak el neki, amit a pesti irodalmi közegben tudtak, másrészt éppen ezért csak sejteni lehet, hogy miért volt Ágnesnek a borzongás a reakciója a hallottakra.
És mint cikkéből, mint pedig más megnyilatkozásaiból egyértelmű: Erdélyi Ágnes a legnagyobbak között tartotta számon József Attilát. Volt azonban egy költő, akit még nála is többre értékelt. Kahána Mózes, aki 1937 és 1940 között, Ágnes bukaresti évei alatt volt az ekkor férjezett költőnő szellemi és érzelmi társa, egyik visszaemlékezésében leírt egy jelenetet, amikor Ágnessel vitatkoztak a testvér, Radnóti Miklós költészetéről. Kahána objektívebb, Ágnes – természetesen – szubjektívebb szempontrendszer alapján érvelt, és a helyzetből adódóan Kahána nem tudta meggyőzni Ágnest, mert ő „Miklóst minden magyar költőnél, Attilánál is nagyobbra tartotta”.[14]
[1] Erdélyi Ágnes: Találkozásom József Attilával. Friss Újság (Nagyvárad), 1937. dec. 18. 4.
[2] A cikk helyesírását a maihoz igazítottam. (BBT)
[3] Kovács János: Legendák kapujában. A romániai magyar sajtó József Attila haláláról. Igaz Szó, 1978. okt. 337–351.
[4] Svábhegyi gyorsíró tanfolyam. Pesti Hírlap, 1931. máj. 17. 15.
[5] Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló. 1935–1946. Sajtó alá rend.: Ferencz Győző, Nagy Zsejke. Bp., 2014. Jaffa. I: 63.
[6] Kár [Kárpáti Aurél]: Költők különcségei. Tavaszi riport ínyenceknek. Lantos Magazin, 1930. márc. 15., újraközli: KJA I: 167.
[7] Gyárfás Endre: József Attila tragédiája. Friss Újság, 1937. dec. 7. Újraközli: KJA I: 579–581.
[8] Erdélyi Ágnes: A költő befelé fülel. In: Uő: Arckép szavakból. Összegyűjtött írások. Sajtó alá rend.: Bíró-Balogh Tamás. Bp., 2020. Jaffa. 261–263.
[9] Lásd: Arckép szavakból, 198–199.
[10] PIM V.4764/80/2. – A levél helyesírását a maihoz igazítottam – BBT.
[11] József Attila est. Friss Újság, 1938. aug. 28.
[12] Horváth Imre: Ha a múzsa táncra kérne… Élmények és reflexiók. Bukarest, 1984. Kriterion, 184. Lásd még: Uő: A mi József Attila társaságunk. Fáklya, 1971 máj. 7. 4.
[13] Radnóti Miklós: Napló. Szerk.: Ferencz Győző. Bp., 2018. Magvető. 155–156.
[14] Kahána Mózes: Ágica, a féltestvér. Új Írás, 1969. febr. 99–103.
