1.
Faludy György (1910–2006) kétszer is el kellett hagyja szeretett hazáját, előbb a zsidóüldözés, majd az 1956 után várható megtorlás miatt. Mégsem mondhatjuk, hogy a sors végzetesen bánt vele, hiszen túlélte az infernókat, s alkalma volt lélekben (versben) elégtételt venni üldöztetéseiért. (államvédelmi hatóság, Révai József, Péter Gábor, Lukács György stb.). Továbbá a sors kegyelme folytán része volt késői szerelemekben, s megélte, hogy „élő legendaként” tiszteljék. Elhalmozták kitűntetésekkel, megkapta a Kossuth-díjat, elnyerte Budapest díszpolgári címét, s szinte naponta olvashatta, hallhatta, hogy az újságokban „költőfejedelemnek, költőkirálynak, élő klasszikusnak emlegetik. Ezt a prédikátumot rendelte nevéhez összes verseinek kiadója is. A 95. születésnapja alkalmával mozgalom indult annak érdekében, hogy életműve bekerüljön az iskolai tankönyvekbe. Az irodalomtudomány azonban továbbra is távolságot tart tőle: csak mint mellékalakról hajlandó tudomást venni róla. Joggal, jogtalanul?
2.
„Villon átköltései által vált ismertté és vitatottá; saját verseiben örömmel ismerünk mélyebb lelkületére, formabravúrjának őszintébb zengésére. Némely költeményében minden kor kultúráját összefoglalná.” – jellemzi Vajthó László. Valóban, már első versein csillog a görög, latin, kínai, német, francia, olasz stb. magas kultúra örökségének aranypora. 1935-ben olyan tökéletes parnasszista szonettet tudott írni, amit Babits Mihály is vállalhatott volna. (Michelangelo utolsó imája), az 1937-es keltezésű Szonett egy meséskönyv elé, ízelítő a nagyköltészetből. Laza kapcsolat fűzte a baloldali liberális Szép Szó-hoz és munkatársaihoz (Reményik Zsigmond, József Attila, Ignotus Pál stb.) A József Attila temetése c. költeménye az omázs-koszorú legjobb darabjai közé tartozik. Született művészkarakter lévén taszítja a kispolgári életeszme és -stílus. (Ballada Nulla Károly életéről) A bölcselet iránti hajlamát Rig véda: A teremtés c. költemény dokumentálja. De az absztrakció, a homályos gondolatszövés távol áll tőle, élményei zömmel valóságosak, sőt olykor alkalmiak. Költői személyiségének arzenáljában feltűnik empátiája, próteuszi alak-és helyzetváltoztató-beszéltető képessége, aminek nagy hasznát veszi műfordítói tevékenysége során is, továbbá pazar rímhallása, erőtől duzzadó megjelenítő lirico-epikai vénája, a nagyobb kompozíciók iránti vonzódása, amiből azonban többször túlírt versek születnek. Ezek az alakítóeszközök egész költészetére érvényesek.
Egyik főtémája a szexus, néha naturalista, sőt itt-ott pornográf tálalásban, olyan részletekkel, amelyek alig tűrnek nyomdafestéket. (Barátnő barátnőjéhez). Mivel az 1930-as évek második felében antifasiszta vers már nemigen kaphatott nyomdafestéket Magyarországon, a műfordítás leple alatt fejezte ki tiltakozását az ordas eszmék ellen, amint ezt ő maga tanúsítja összegyűjtött verseinek kötetében Heine Németországa kapcsán.
A Villon balladái-t (1937) taps és fütty fogadta, ahogy egyéb művei is megosztották a kritikusokat, az ellentétes reagálás egész életében végigkísérte, sőt halála után sem változott. Egyesek amolyan verbális ripacskodásnak degradálták az átköltéseket. Faludy ugyanis egyik szemszögből nézve hamisítást követett el, a másikból tekintve pedig belebújt egy középkori költő bőrébe, magára öltötte maszkját, s feltámasztott Paul Zech és Bertolt Brecht nyomán, (utóbbit később megvetéssel idézi egy versében) egy korszerűsített (aktualizált) költői mentalitást, a hatalommal szembeszegülő költőét, aki megveti a konszolidált életformát, s a tagadás pólusán keres valami önveszejtő üdvösséget, sőt, gyilkosságot követ el. Jellemző, hogy Szász Károly XIX. századvégi próbálkozása után Villon (1431–1463), a középkori vágáns költő verseit Szabó Lőrinc, az egyik legjelesebb költőnk és műfordítónk ültette át magyar nyelvre 1931-ben, (A szegény Villon balladái) szép, de nem feltűnő sikerrel. Ugyanez mondható minden más hiteles műfordításról (Illyés Gyula, Vas István, Süpek Ottó, Mészöly Dezső stb.) A Faludy-átköltések fölényes versi beszélőjének mentalitása még a műformát is megváltoztatta: „Nem balladák, modern sanzonok irodalmi igényű kabarék számára” – állapította meg Bálint György. Csakhogy Villon balladákat írt. Legújabban Magyar Miklós, a francia irodalom professzora Villon kismonográfiájában azzal indokolja, hogy könyvében nem szerepelnek példaként Faludy átköltései, mert azok nem hitelesek, „holott Faludy tett a legtöbbet Villon magyarországi népszerűsítéséért. Az ok igen egyszerű. Az átköltések során a Villon-versekből Faludy-versek lettek.”
És mégis! Komlós Aladár találóan minősítette Faludy eljárását „teremtő hamisításnak”. Egy verseskötetet az 1930-as években néhány százan, maximum ezren olvastak, míg a Faludy-átköltések egy-egy kiadásának kelendősége elérte a tízezres példányszámot. Faludy tudomása szerint hazatérése előtt (1946) könyve több mint harminc kiadást ért meg, többségük zugkiadásban!) A könyv hatásának titka többek között az egyéniség önfeltárulkozásának gátlástalanul őszinte manifesztálása, az álszent, bénító etikai kötöttségek tagadása, a Villon ürügyén megszólaltatott hagyományos irodalmi „fentebb stíl” elutasítása, továbbá a vagányság, az odamondás, a szitokszavak használata, a polgárpukkasztás, az akasztófa-humor, az erotika:
Szeress brit dámát: régi lordok
utódját, szeplőst, kékruhást,
vagy norvég lánnyal lesd a fjordok
fölött az őszi szélzúgást:
szeress szír asszonyt, lassú tánctól
vonagló, lomha kéjű nőt,
sápadt görög szajhát Byzáncból,
arany termekben vénülőt:
szeress nagymellű, lágy flamandot,
ki untan s lagymatag mozog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párisi asszonyok.
(Chanson a Párisi szépasszonyokról)
A feltűnően dekoratív poétikai elemeket, az érzéki (néha naturalista) szóképeket és az eretneknek számító eszméket oly ügyesen, könnyedén adagolja és forrasztja össze, mintha azok már születésük előtt léteztek volna. A lefegyverző műveltségtanúsítvány azt sugallja, légy művelt, de nem kell hasra esned a tudomány előtt. Lám, a tudósok is gyarló emberek, berúgnak, paráználkodnak, mi több, a Biblia sem szentek galériája:
Noé komám, szőlők, borkádak apja,
s Szilénusz, ki a mustot ápolod,
s te is Lót, kit felöntve a garatra
lányaidhoz vitt a mámorod,
amit még máma is szemedre hánynak,
figyeljetek rám, három jómadár:
a Szajna-menti Párisban vasárnap
mint hű keresztény halt meg Jehan Cotar.
(…)
vigyázzatok reá, hogy el ne fogja
a strázsa őt az éji sildbakon
(…)
(Könyörgő ballada szegény borissza Jehan Cotart lelkéért)
Hatása még egyes népi költők (Sinka István, Sértő Kálmán, Gellért Sándor stb.) versvilágában is kimutatható. A Ballada a múlt idők dámáiról refrénje a világ szellemi örökségének része lett: „De hova lett a tavalyi hó?”
3.
Következő saját kötete (Őszi harmat után, 1947) zömmel első emigrációjában fogant költeményeit kínálja. Verses önéletrajzi beszámolót kapunk 1938 szeptemberétől 1946-os hazatéréséig – ezt a pikareszk epizódokban bővelkedő Pokolbéli víg napjaim c. memoár is hitelesít – aminthogy Faludy költészetének fővonulata önmaga krónikája, verseinek szervező centruma a szubjektivitás. Külön ciklust alkotnak a marokkói, majd amerikai ihletésű versek. Az epikus indítású költemények természetesen mindig fel vannak dúsítva érzelmi vagy intellektuális reflexiókkal, melyek olykor a gnóma bölcseleti dimenziójába emelkednek, máskor az eruptív érzelmi kiáradást: a hazai emlékek melegét, a magánosság, a honvágy, a kiszolgáltatottság, a halálfélelem gyötrelmét, a megdöbbenést a francia kapituláción (Atlantisz) és a sanyarú helyzetben is működő libidót jelentik. Ez utóbbi morális tehertételét (nem a vele lévő felesége az erotikus élménybeszámolók partnere; többnyire egy fiatal marokkói arab férfihez szólnak a vallomások) kissé könnyedén lesepri válláról. Honvágy és kétség egyként gyötri. Mindkét érzéséről megindító sorokban vall önéletrajzi esszéregényében is, ahol tucatnyi érvet sorol fel a hazatérés mellett. Bár Az emigránsok szesztinájá-ban a rímjáték kissé mérsékli a tragikus múltszemlélet és az optimista jövőkép ütköztetéséből származó feszültségét, de az Ajánlás sorai ódai erővel szárnyalnak:
Szállj, szesztinán, egyhangú, szomjú lépcső,
hirdesd a bujdosóknak: hazaérünk,
hirdesd: virrad az új remények álma,
és meglátjuk, bolyongók boldog álma,
piros pipacsú, kenyérszagú ország.
szikkadt mezőjű örök Magyarország!
E kötet vezérverse az Óda a magyar nyelvhez.
Most, hogy szobámban ér az est setétje
te jutsz eszembe Szent Gellért cselédje
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod mongol emléke rég ködös
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod kisér utamra fájón
messze e tájon.
(…)
4.
1956 után több mint harminc évig tartó újabb emigráció következett Faludy életében. E korszakában többszáz költemény született! Lenyűgöző szellemi látóköre, önállósága, történelmi, mitológiai, művészettörténeti jártassága, nyelvtudása. Az új folyam az exodus, az emigráció első benyomásait, (Exodus Bécs 1956 stb.) világjárása élményei rögzíti, (perui, amerikai, svédországi versek) majd tekintete visszafordul a hazai zord valósághoz: Nagy Imrét kivégezték!
Faludy filozófiai reflexiói egyrészt a marxizmussal való végső leszámolásról tanúskodnak, de a jóléti társadalom sem eszménye, miképp a tudományos-civilizációs fejlődést sem ismeri el igazi haladásnak, mert nem az ember áll céljának homlokterében, hanem a politikai érdek és a profit, amit nem is titkolnak. A „plasztik-társadalom” üressége, a jólét hajszolása az ő értelmezésében az emberi vég kezdetét jelenti, mert eltorlaszolja a jövő útját, – állítja szenvedélyesen az Apocalyptica c. versében. Erős vonulatot képeznek szerelmes versei is, s nem utolsósorban a mesterek, barátok emlékezete.
A Börtönversek 1950–1953 a maga nemében különös kollekció. Az Államvédelmi Hatóság pincéjében és a recski lágerben, illetve magánzárkában töltött „pokolbéli víg napjait” idézik ezek a jajkiáltások. Voltaképpen ez a költői teljesítmény a művészet diadala az erőszak felett! Faludy apokaliptikus „élménye” is van annyira „húsbavágó”, mint Gyóni Géza számára Premyzsl vagy Radnóti Miklós számára az erőltetett menet a halálba. Neki még notesze sem volt, ő maga a kézirat. (Széljegyzet papír nélkül) De szerencsére, ő túlélte! A költemények közül mégsem került bele egy sem a szűkebb vagy tágabb irodalmi tudatba, a nemzeti emlékezetbe. Mert az idő nemcsak jótékonyan gyógyít, hanem kegyetlenül szelektál! Költőnk is különbséget tesz „jobb és legjobb” versek között, s nem véletlenül írta a verseskönyv kísérő szövegében szerzeményeiről: „akármilyen is legyen irodalmi értékük.” Jogos kérdés: elég áttételes-e a formába öntés, végbement-e az élmény esztétikai lepárlása, vagy inkább a téma nyers mivoltában várakozik befogadásra?
Mihelyt lehetett, hazatért. „A hazalátogatás, majd a végleges hazatérés igazolta Faludy Györgynek azt a mindig is kinyilvánított meggyőződését, hogy magyar költőnek igazából otthon, nemzete körében kell otthonra találnia. (… ) Reménye az európai horizont. De nem kerülik el figyelmét bizonyos negatívumok: az egykori természeti környezet romlása, a politikai pártok marakodása, az újraéledő nacionalizmus.” – írja monográfusa.
5.
Végül maga az ember. Rokonszenves töretlen magyarság-identitása, megalkuvásra képtelen jelleme, műveltsége, őszintesége. De mintha csak rá gondolt volna Illyés Gyula: „Ellenszenves a magát öregen is fiataloskodva kellető, a meglett állapotát kamaszszökdelésekkel tarkító művész. A szökdelést ugyanis elméjéről várjuk el…” Faludy évtizedeket élt nyugati országok nagyvárosaiban, ahol nem a puritanizmus szelleme uralkodik, alkatilag pedig erős volt benne a játékösztön, a humor, a groteszk iránti affinitás, s nem hiányzott belőle egy adag szemfényvesztés, kalandorság sem. Azzal kezdtem, hogy rajongói költőkirálynak koronázták. Ez nyilvánvaló túlzás, különösen, ha ezt a legnagyobb magyar költő értelmében gondolták, mint Mikes György és Arthur Koestler, amit már az ugyancsak emigráns Gömöri György is megkérdőjelezett. De Faludy kétségtelenül egyedi színfoltja irodalmunknak, egyéniség, akinek méltán vannak és lesznek olvasói, sőt rajongói, noha költészetének csak egyik típusát preferálják. Mindenki ítéljen róla hite szerint.
