„Amikor őt kinevezték ide rendezőnek, akkor eléggé állóvíz volt… és amikor ő bekerült ide, elkezdett forrni körülötte a világ.”
Farkas István 1968-tól főrendezője volt a Nagyváradi Állami Színháznak (ma Szigligeti Színház). Húszéves rendezői munkássága alatt Nagyváradon túlnyomórészt vígjátékokat rendezett, ami nem állt annyira messze az addig megszokott könnyedebb daraboktól. A sajtó a legjobb rendezői tulajdonságai közé sorolta a másokat megszégyenítő vígjáték-rendezéseit, elismerést szerzett társadalmi és szakmai téren is. A több mint ötven vígjáték, illetve könnyedebb darab sorát mindössze néhány komorabb hangulatú dráma egészítette ki az 1966 és 1989 közötti időszakban, amikor ő kezdetben vendégként, majd főrendezőként erősítette a nagyváradi társulatot.
Hajdu Géza színművész, a nagyváradi Szigligeti Társulat korabeli és mai tagja elmondása szerint a nagyváradi színház fennmaradásában hatalmas szerepet játszott Farkas István, aki szinte teljesen megújította a társulatot, számos fiatal tehetséget alkalmazott és sokan mellette váltak igazi színésztehetséggé. Állítása szerint: „amikor őt kinevezték ide rendezőnek, akkor eléggé állóvíz volt… és amikor ő bekerült ide, elkezdett forrni körülötte a világ.”
Felmerülhet a kérdés, ha Farkas István ekkora jelentőséggel bírt a nagyváradi színjátszás terén, hogy történhet az, hogy a nevét mégis oly kevesen ismerik, miért nem őrzi a kulturális emlékezet? Meglepőnek tűnhet, de Farkas István kortárs volt Szabó József Ódzsával, sőt, ennél több, barátok voltak. Azzal az Ódzsával, akinek a neve viszont gyakran szerepel a színház múltjára emlékezők körében, valamint Szombati Gille Ottóval, akinek rendezéseit szintén nagy elismerés övezte. (…) A közel ötven Nagyváradon rendezett előadás a rendező tehetségén kívül mutatja azokat az elvárásokat is, amelyeket a nézők és a sajtó állított a színház elé, a műsorrend kötöttségeit, a színház lehetőségeit és határait, illetve a vidéki és városi színházak különbségeit. Farkas István tudatosan épített karriert futott be, amely izgalmas problémák elé állította a tehetséges rendezőt.
Farkas István és a többiek
„Ódzsát kellett hagyni, hogy álmodozzon, ő a realitást nézte”
Farkas István rendező 1929-ben született Nagyváradon. Színházi pályafutását a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet rendezői szakán kezdte, itt tanult 1949 és 1953 között. Rendező elsőként Nagybányán volt 1953 és 1956 között a Harag György kezdeményezésére létrejött színháznál, majd 1956 és 1965 között Szatmáron, 1965 és 1967 között Marosvásárhelyen, 1967 és 1969 között ismét Nagybányán, végül 1969-től a Nagyváradi Állami Színháznál rendezett. A Harag György társulatában állandó tagként megjelenő rendező Nagyváradon nemcsak a színházban, hanem kezdetben a bábszínházban is rendezett előadásokat, ahol már határozottan megmutatkozott a nézőpontváltásra való törekvése, amelyet a már említett társulat tagjaival közösen osztottak. Szabó József Ódzsa és Farkas István közös múltja a gyermekkori barátságig nyúlik vissza. Együtt végezték a középiskolát, majd az egyetemet számos ismert és elismert rendező és színésztársukkal, később együtt alapították a nagybányai magyar társulatot, az 1960-as évek végétől pedig együtt alakították a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának arculatát. Mindazonáltal, hogy Farkas István főrendezője volt a színháznak, majd később társulatvezetője, a köztudat mégis Ódzsa árnyékában tartja.
A rendezőről a szakirodalom kevés életrajzi információt őriz, elvétve lehet ráakadni a nevére Harag György, Ódzsa és más rendezőkről vagy színészekről szóló életrajzi szövegekben. Életpályájának összefoglalását Halász Anna A Hét 1989-es februári cikkében végezte Egy pálya állomásai cím alatt. Az említett cikk Farkas István január eleji sajnálatos infarktusától visszatekintve számolt be a rendezéseiről. Munkásságában elsőként a Kerge birka ötletes és eredeti előadása hozta meg számára a sikert, amely már pályakezdőként kimagasló újítást jelentett a korabeli színjátszásnak. A cikk kiemelte még A Szerelem, Tündérlaki lányok, Nem élhetek muzsikaszó nélkül, illetve a Shakespeare-darabok közül a Rómeó és Júlia, Szeget szeggel című előadásokat, a Nóra és Alku, az Irgalmas hazugság és a Napos oldal rendezését, majd a befejezetlenül hagyott Szomorú vasárnap stúdióelőadást. Annak ellenére, hogy a 70-es évekre az irodalom és színház vezető műneme a dráma lett, ami a romániai magyar színházakat illeti, Farkas megmaradt a vígjátékok rendezésénél, és ezt elismerte a szakirodalom. A hatvanadik születésnapja előtt néhány héttel hunyt el, Gyöngyösi Gábor személyes hangvételű cikket jelentetett meg a Film Színház Muzsika februári lapjain, amelyben szintén elismerően írt a rendező önálló és Harag Györggyel közösen elért sikereiről.
A hiányos források miatt a rendezőről elérhető információk java részét csupán a sajtó őrzi. Munkássága alatt többször érte kritika azért, mert a tragédiákból, nehezebben befogadható művekből vígjátékot faragott, ami tetten érhető volt a színészi játékon, ahogyan a darabok egészén is. (…) Ugyanakkor számos ősbemutatóval is gazdagította a színházi repertoárt, amely kísérletet a sajtó pozitívan fogadott, hiszen a nagyváradi színháznak meghatározó szerepe volt a kulturális meghatározottság, a közösségi emlékezet fenntartásában és formálásában.
Politika és színház
„Szerencsétlen Farkas Pistának volt egy hátránya: minden, amit más rendezők nem akartak megcsinálni, azt neki kellett”
Farkas István egy olyan időszakban próbált a színi élet vezetője lenni, amikor bárminemű vezetőnek lenni nem volt egyszerű. A helyi magyar színházak, ahogyan egyéb intézmények is komolyan alá voltak vetve a cenzúrának, állandó falakba ütköztek akkor, amikor próbáltak tükröt tartani az aktualitásnak. A műsorpolitika kötöttségei miatti feszültség egyértelműen látszott a repertoár kialakításán, amelynek eredményeként számos román szerző, illetve Romániában élő magyar szerző kevésbé sikeres darabja is előadásra került. Ezek a darabok számottevő része a kötelezően játszottak közé tartozott, amelyeket a színháznak politikai nyomásból kellett műsorra tűznie, de volt közöttük olyan is, amelyet abból a célból játszottak, hogy ezzel a helyi magyar szerzőket népszerűsítsék. Farkas István rendezte az említett darabok jelentős részét.
Hajdu Gézát idézve: „szerencsétlen Farkas Pistának volt egy hátránya: mindent, amit más rendezők nem akartak megcsinálni, azt neki kellett megcsinálni”. Ugyanerre világított rá Meleg Vilmos is, a vele készített interjúban: „Ódzsát kellett hagyni, hogy álmodozzon, ő a realitást nézte”. Mindez nem pusztán a két rendező kontrasztját élesíti, hanem magyarázatot ad számos felmerülő kérdésre. Farkas István legnagyobb hátránya abból fakadt, hogy vezetői pozícióban volt. Így felelősséggel tartozott nemcsak a saját rendezéseiért, hanem a társrendezők munkájáért is, ahogyan a teljes színházi repertoárért. Azon állt vagy bukott a színház, hogy megfelel-e a politika elvárásainak, amelyeknek személyesen neki kellett leginkább eleget tennie. Ő volt az, aki döntéseivel életben tartotta éveken keresztül a nagyváradi magyar színjátszást, hiszen megrendezte azokat a darabokat, amelyek kötelezők voltak, viszont társai nem szívesen rendezték volna.
Mindennek előzményei visszavezethetők az 1948 júniusában kezdődő államosításra, ami közvetlen módon befolyásolta a színházakat, még inkább az erdélyi magyar nyelvű színházakat. Amellett, hogy anyagi nehézségekkel küszködtek, a műsorrend átgondolásán és elfogadtatásán is dolgozniuk kellett, hiszen az új korszak új elvárások elé állította a színházakat. Az 1950-es évek második fele átmeneti időszakot jelentett a színházak történetében. A hirtelen és gyökeresen változó politikai és társadalmi helyzet határozottan befolyásolta a színházi életet is, nézői és intézményi szempontból egyaránt. Az útkeresés jellemezte a színházat, hiszen számos új korlátnak és elvárásnak kellett megfelelnie. Ebben az időszakban a társulatok sajátos problémákkal néztek szembe, amelyek egy rendező esetében a színházi repertoártól a színészi játékon át a sajtóvisszhangig terjedtek. Mindez csak erősödött a huszadik század második felében.
Rendezőként Farkas István a leginkább megfelelt annak a feladatkörnek, ami a színház kulturális irányítását jelentette. Érkezésétől haláláig a színház magyar tagozatának művészeti vezetője volt, akinek beleszólása volt a műsorrend kialakításába, a repertoár elosztásába. Mindemellett a korszakban működő kritikai bizottság tagja is volt, akik minden elkészült előadás bemutatóját megelőzően megtekintették és mélyebben megvizsgálták a darabokat annak érdekében, hogy kiszorítsanak minden olyan „hibát”, amivel esetleg a színre vitt darab sértette az akkori politikai rendszert. Akár le is vehették műsorrendről az adott darabot, ha azt összeférhetetlennek találták a román kommunista rendszerrel. Ennek érdekében a rendező részt vett a próbákon, figyelmeztette a társulatot az esetleges fennakadásokra, hiszen ő felelt mindazért, ami színpadra került.
Azt, hogy mekkora nyomás volt egy társulatvezető vállán, talán leginkább az a néhány év bizonyítja, amikor a társulat menesztette Farkas Istvánt, és a helyébe Kelemen István került. Erről Hajdu Géza emlékezett meg 2020-ban megjelent beszélgetéskötetében: „A színész sohasem elégedett. Meglephet, de én nagyon szerettem Pistát, mert zseniális rendezőnek tartom, mint tagozatvezető azonban nem állt a helyzet magaslatán. És akkor, a ’70-es évek legelején újabb, nagy megújulási hullám érte el a színházat, és ez már nem hozzá kötődött, hanem Ódzsához. Ahhoz a Szabó Józsefhez, akit maga Pista hozott Váradra, mert barátok is voltak, és mégis… Ódzsa összebarátkozott az irodalmi titkár Kelemen Istvánnal, s egymásban szellemi társra leltek. Azt, hogy a háttérből ki mozgatja a szálakat, mindenki tudta s egyet is értett a mozgató szándékával és egy rendkívül viharos gyűlés után mi a másik Pistát, Kelement választottuk tagozatvezetőnek. A megyei vezetés el is fogadta a társulat akaratát. És jól tettük. Kelemennel ugyanis valóban bekövetkezett az a szellemi változás, amelyre akkor áhítoztunk. Sohasem felejtem el: már az 1973–1974-es évadban elértük azt, hogy a színházi dolgokban mértékadó Kántor Lajos a váradi színiévadot a legjobbnak nevezte a hat erdélyi magyar színház vonatkozásában.” Az elmondottak alapján tehát Farkas István rendezőként újítást hozott a színházba, azonban társulatvezetőként túlságosan bele tudott helyezkedni a béke fenntartására kialakított színházi légkörbe, így magyarázható az, hogy a színészeknek valami újra volt szükségük. Kelemen István azonban, bár a társulatnak megfelelt, nem tudott a politikának megfelelni, így beleroppant a külső nyomásba: „Kelemenre már azt megelőzően súlyos nyomást gyakoroltak az akkor arra illetékes szervek: többrendbéli házkutatások voltak nála, meghurcolták, mire lépett, vagy lépnie kellett és a Magyarországra település mellett döntött. Az volt a bűne, hogy új szellemiséget vezetett be a színházba, hogy felfedezte: a váradi magyar színjátszás éppen akkor 175 éves, amit meg kell, meg kellett volna ünnepelni…” Ezt követően ismét Farkas István lett a társulatvezető, és ennek megfelelően alkalmazkodott ő és a színház teljes társulata ahhoz a minimálisan megengedett előadásrendhez, amivel életben maradhatott a nagyváradi kulturális élet és a színház.
Mit lehet és mit nem?
„Az volt az az előadás, aminek a bemutatóján a végén kimentünk meghajolni és nem mertük felemelni a fejünket, annyira szégyelltük magunkat”
A romániai magyar színháztörténet nem számol be annak okairól, hogy a huszadik századi politikai elnyomás milyen darabokat eredményezett a magyar színpadokon. Ennek oka egyrészt az azóta elkerülhetetlenül létrejött időbeli távolság, illetve azok a beépült viselkedésformák, amelyek napjainkban sem engedik azokat beszélni, akik megélték azt a korszakot, amikor nem lehetett akármiről szót ejteni. Mindez megmutatkozott a mindennapi életben, de talán még erősebben a romániai magyar kulturális és irodalmi közegekben. Képtelenség már minden akkori döntésnek a miértjére választ találni, hiszen sem a sajtó, sem a magánemberek nem tudták/akarták ezeket a válaszokat nyíltan megfogalmazni. Tiltott téma volt minden, amit államtitoknak minősítettek, illetve azok az irodalmi művek, amelyeknek szerzői vagy témái veszélyeztették a hatalmon levő pártot. Ennek ellenőrzése érdekében jöttek létre a felülbíráló tanácsok a színházakban, amelyek minden előadást átvizsgáltak a nézőtermi megjelentetés előtt. Hajdu Géza színművész így emlékezett vissza erre az időszakra: „Ami feltűnő volt: ebben az időben, vagyis a ’70-es évek második felében egyre több úgynevezett hazai darabot kellett játszani, így léptek be a képbe a Méhes-színművek, ugyanakkor megszaporodtak a román szerzők színművei. Arra emlékszem, hogy ebben a tekintetben, mint rendező, mindig Farkas Pista vitte el a balhét, amennyiben ő volt a főnök s neki kellett magára vállalnia a román darabok rendezését.”
Mindennek bizonyítására lényeges megfigyelni az 1974-1975-ös évad Juhmarta ember, avagy: a kísértetnyáj című előadást, amely Vasile Rebreanu drámája alapján készült. A szerző a darab megjelenésekor a Kolozsvári Rádió igazgatója volt, így a dráma – bár ezt a sajtó nem támasztja alá, de a színészekkel készített interjú alapján bizonyosnak tűnik – a szerző funkciója miatt kerülhetett színpadra. A darabbal kapcsolatban fogalmazta meg Hajdu Géza színművész, aki Feri szerepében játszott benne: „az volt az az előadás, aminek a bemutatója végén kimentünk meghajolni és nem mertük felemelni a fejünket, annyira szégyelltük magunkat”. Ugyanitt említette, hogy nem a rendezői és színészi teljesítmény volt a darab buktatója, hanem az irodalmi érték hiánya. A Fáklya napilap egy cikke alapján a rendezés ötletes volt, bár a nézőkkel való kapcsolat helyenként kisiklott olyan elemek miatt, amelyek bár burkoltan kimondva, de a szerzői meglátások kevését jelentették: „Farkas István rendezése ötletes, játékban bővelkedik, és olyan fajta erős humorral él, amelyet kedvel a helybeli néző. A szereposztás jó, a Miske László, Vándor András kettős majdnem pontosan fedi a szerzői instrukciókban kirajzolódó pár alkati jellembeli körvonalait (…) az előadás és a közönség kapcsolata olykor, akár a párbeszéd, eleven, serkentő, de amikor megszakad, kínos rövidzárlat érzete áll be. Mintha a fedezet nélküli buzgóság, a piros telefonon ismétlődő túlteljesítés a színpadi megvalósítás területén is ’túlteljesítés tárgyát képezte’ volna. Márpedig a túlzás annak a hitelét rontja, amit épp hangsúlyozni kíván.”
Tudor Popescu darabjai egyébként feltűnően gyakran jelentek meg a romániai magyar színházak műsorrendjében. A sajtó alapján a „legtöbb színházunknál műsoron tartott színpadi szerzőnk, aki az elmúlt két esztendőben hazai magyar színpadjainkon is megtalálta a maga helyét.”
Közben a kötelezőnek tekintett darabok mellől kiszorultak a kedvelt darabok. A nézői igények felmérése érdekében a színészek üzemlátogatásokat tettek, ahol gyakran azzal szembesültek, hogy a nagyváradi színház operett-jellege még évtizedek elteltével sem fakult, hiszen a közönség a Csárdáskirálynőt várta. Nagyváradon 1968-ban játszották az utolsó operettet, a Luxemburg grófját. Ezt követően a 90-es évekig nem került színpadra operett-előadás, viszont a korábbi darabok akkora hatással voltak nemcsak a nagyváradi közvéleményre, hanem a teljes színházi életre, hogy évtizedeken keresztül operettszínháznak tekintették a váradiakat. (…)
A kabaré műfaja viszont élt akkor is, amikor az operett nem tudott. A nagyváradi színház évente két kabarét tűzött műsorra, egy nyári és egy szilveszteri előadást. Ezek a nézők szempontjából váltak kötelező műsorpolitikai elemekké, rendezésükben pedig lehetőséget kaphattak azok a színészek, akik késztetést éreztek arra, hogy ne csak szereplőkként, hanem a rendezés terén is kipróbálják magukat. Így a Farkas István vezetésében működő nagyváradi színház nemcsak a színésztehetségeknek volt tökéletes intézmény, hanem biztosította a továbbképzést is.
A vígjátékrendező
„mindennek látta a fordítottját, látta a hátteret, látta a valóságot”
Hajdu Géza szerint az, hogy Farkas István elsősorban vígjátékrendezőként maradt ismert, abból a szempontból magyarázható, hogy ezeket tényleges siker övezte, ezeket a darabokat a rendező szívesen értelmezte és átértelmezte azzal a céllal, hogy minél inkább felmutassa a követendő emberi példákat a nézői számára. „Az ő vígjátéka nem arról szólt, hogy bejött a közönség és jól kiröhögtük magunkat, […] az ő vígjátékai tanító jellegűek voltak, mindig valami pluszt mondott a cselekményen kívül”. Vígjáték-rendezései egyrészt válaszoltak a kor nézőinek elvárásaira, másrészt leképezték azokat az életformákat, amelyek jellemezték a mindennapi embert: „nagyon tudta és látta, hogy hogyan élnek az emberek… mindennek látta a fordítottját, látta a hátteret, látta a valóságot, de mivel a valóságot egy az egybe soha nem lehetett annak idején kimondani, így menekült a szatírához, a groteszkhez és ebben zseniális volt” Az említetteket alátámasztják azok a darabok, amelyeknek sajtóvisszhangja kiemelte azt, hogy Farkas gyakran eltért az eredeti szövegtől, többet akart nyújtani, esetleg komoly szituációkat humorossá formált, és ezen áthallások tetszést értek el a nézőtéren.
A társulat íratlan szabályainak megfelelően Farkas István rendezett inkább vígjátékokat, Gábor József a zenés darabokat, míg Ódzsa „csinálta a művészetet”, azaz a mélyen lírai drámák rendezései maradtak rá, amelyekkel olykor több hónapon át is foglalkozott. Olyan színészek elmondása szerint, akik mindkét rendező mellett párhuzamosan dolgoztak, eltérések voltak közöttük rendezői koncepciójukban, színházfelfogásukban, illetve pusztán jellemükben is.
A két rendező közötti legnagyobb különbség abban fogható meg, hogy míg Farkas az elmondottak alapján a „földön járt”, addig Ódzsa emberként és rendezőként is az elképzelt idealizmust üldözte. Meleg Vilmos színművész szerint Szabó József képes volt olyan mélységeket kihozni a színészekből, amelyekre más rendezők nem voltak képesek, és kitartott a saját darabjai és színészei mellett. Farkas nem töltött el annyi időt a rendezésekkel, illetve teret engedett a színészeknek olyan szempontból, hogy saját koncepciójából engedett, ha úgy látta, hogy az nehezen megvalósítható. Saját rendezéséről úgy számolt be a sajtó: „A darab koncepciója ott fogalmazódik meg a keze alatt, ahol a forma, próba közben, kollektív hozzáállással. Kockázat? Vállalja, mondván: a jó rendező tud egy jó koncepciót félúton eldobni, a jobbért.”
Hajdu Géza a rendező halála után a Mikszáth Kálmán különös házasságai című előadással kapcsolatban kiemelte, hogy Farkas István jelleméből kifolyólag is vígjáték-rendező, hiszen élénk humorérzékkel rendelkezett: „Farkas kiválóan tudott vígjátékot rendezni. Szatirikus szeme volt, mindig a feje tetejére állítva látta a világot. S végtelenül sajnálom, hogy épp azt az időszakot, amikor a rendszerváltás volt, már nem élhette meg. Pedig ő úgy élvezte volna. Mindig az volt a fixa ideája, hogy párt már rég nem lesz, s az üres színházteremben még ott ül-áll-szónokol két párthű román színészkollégánk, s mondják egymásnak a magukét. Hát, Farkas Pista nem érte meg, hogy a párt ne legyen.” Hasonló anekdotával tette színesebbé a rendező megítélését Meleg Vilmos: „Pista alkatánál fogva is vígjátékrendező. Ő egy játékos rendező volt, aki szívesen játszott, olyannyira, hogy a Varga Vilmos által rendezett Ványa bácsiban játszott Ványa bácsit. Nagyon rossz volt, és tudta, hogy nagyon rossz, mert rendezőként ezt tudta, de felvállalta, mert a színészi élet megköveteli ezt”
Mi is a színház szerepe?
„A színpadra vitt előadások néha a sorok között sugallták azt, ami nem volt kimondva, de aki ott volt, az érezte azt, hogy miről beszélünk”
Az a korszak, amelyben Farkas István rendezett, nem volt független külső hatásoktól, mégis tudták a színházba járók, hogy erkölcsi kötelességük fenntartani és értéket keresni mindabban, amit a színház jelentett. Hajdu Géza a színház korabeli szerepét ekképp fogalmazta meg: „Egészen más volt a színház szerepe… Tudtuk, hogy a színház nevel, hogy a színház adni akar, hogy a nyelv szempontjában fontos, a nemzeti tudat szempontjából fontos, éreztük a felelősségtudatot, hogy mindenki felelős azért, hogy hogyan áll ki a nézők elé.” A színháznak ezen nevelő-jellegét Farkas István bizonyosan tudta és rendezéseiben a nézők számára is alkalmazta. Arról, hogy mit jelentett a színház közönségének egy-egy olyan vígjáték, amelyben Farkas István meglátta a szatíra lehetőségét, Meleg Vilmos szavai akkori nézőként is aktuálissá válhatnak: „A színház szerepe sokkal inkább nemzetvédő volt, mint manapság… Társadalomalakító szerepe volt kézzelfoghatóan, azért, mert a valóságban sok mindent nem lehetett kimondani… Viszont a színpadra vitt előadások néha a sorok között sugallták azt, ami nem volt kimondva, de aki ott volt, az érezte azt, hogy miről beszélünk.”
Magának a színháznak a szerepe folyamatosan változik, hiszen ez soha nem működhet a társadalomtól és annak dinamikájától függetlenül. Farkas Istvánhoz hasonlóan más rendezők, színészek vagy akár színigazgatók képei is elfakulhatnak idővel a színházi diskurzusokban, viszont hatásukat és örökségüket nem érdemes figyelmen kívül hagyni. Mindig voltak és lesznek is olyanok, akik csatáikat nem a csillagokkal vívják, hanem saját és mások stabilitása érdekében megharcolnak a földön is, az őket körülvevő akadályokkal. Érdemes megemlékezni róluk is, akik bírtak Atlasznak lenni.
Interjú Hajdu Gézával és Meleg Vilmossal. Orosz Timea-Gabriella, Nagyvárad, 2023. június 5.
Források:
Bíró Árpád Levente: Megalkuvás nélkül. Szabó József Ódzsa Színház álom-indulattal című életrajzi kötetéről. Játéktér, 5/3, 2016.
Él, mert annyira emberi. Erdélyi Riport, 3/50, 2004.
Gyöngyösi Gábor, Farkas István, Film Színház Muzsika, 1989.02.04., 33/5.
Gyöngyösi Gábor, Kutyakomédia, Nagyváradon is, Utunk, 1982.02.12., 37/7.
Halász Anna, Egy pálya állomásai, A Hét, 1989.02.09., 20/7.
Implon Irén, A juhmarta ember – ami „túlteljesítés tárgyát képezte”. Fáklya, 1975.10.15. 30/242.
Implon Irén, Farkas István, Fáklya, 1975.01.26., 30/21.
János Szabolcs, Színház és lokális emlékezet: Taub János A róka meg a szőlő című előadása a nagyváradi színpadon (1958).
Katona Szabó István: Az új élet lexikona 58. Új Élet, 14/22, 1972.
Kötő József, Az erdélyi magyar színháztudomány, Symbolon, 3/2002.
Nagy Béla, Thália ölében. Hajdu Géza. Varadinum Script Kiadó, Nagyvárad, 2020.
Plainer Zsuza, Despre vigilenţa ideologică. File din istoria cenzurii instituţiilor (maghiare) orădene în regimul Ceaușescu: presă, filarmonică, teatru. Editura institutului pentru studierea problemelor minorităţilor naţionale, Kolozsvár, 2019.
