Vasárnapig tart a 10. HolnapUtán fesztivál Nagyváradon. A Szigligeti Színház seregszemléje a fiatal alkotókat, a kortárs előadásokat helyezi fókuszba. Könyvbemutatók és koncertek is gazdagítják a programot. Idén három ország hat társulatának a produkcióját mutatják be a váradi közönségnek. Simon Judit fesztiválnaplójának második része.
Még mielőtt az előadásokról írnék, elnézést kell kérnem, mert Láthatatlan Társulatnak kereszteltem el a Láthatáron Csoportot. Holott ők nagyon is láthatók, színházi- és társadalmi kutatási projektet indítottak a 2018/19 es színházi évadban. A kiindulójuk a tegnap, a HolnapUtán fesztiválon bemutatott A megmentő című előadásuk, amelynek Kincses Réka írta a szövegét és Szabó Veronika állította színpadra. Az előadás alcíme: családtörténet egy testvérpár szemszögéből. A két lánytestvért és szülőket is Feuer Yvette és Alida Bevk személyesíti meg.
Előbbinek, a csoport alapítójának célja a „nevelő” színház, amit külföldön is tanult. Az ötlete a testvérkapcsolatot, a családon belüli kapcsolatokat, valamint azt vizsgálni, milyen traumákkal jár az első szülött számára a második gyermek érkezése a családba, főleg ha a szülők között állandó a feszültség és az odafigyelés a kicsire a nagy rovására történik.
Az előadásban az anya depressziós, az apa szinte semmivel sem törődik, az idősebb lány frusztrált és elnyomja az érzelmeit, a kicsi üvölt, kiharcolja az odafigyelést. A két lány kapcsolata enyhén szólva sem harmonikus, a traumákat felnőttként is hordozzák magukban. Malvin, a nagylány Berlinig fut a családjától, Nene, a kisebbik, már fiatal felnőttként utazik a nővéréhez, hogy aztán lassan szembenézzenek a maguk és egymás gondjaival.
Az előadás alatt ismét rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog egykének lenni, igaz, a szüleim kapcsolatát sem az állandó feszültség jellemezte. Éppen ezért érdekelt Kincses Réka darabja, kíváncsian ültem be az előadásra, a szöveg rendben is volt, a színészi játék azonban finoman fogalmazva, hagyott kívánnivalót. S mivel az előadás az állandó váltásokra – gyerekek, kamaszok, fiatal felnőttek, szülők – alapozott, a két színésznő sem technikailag, sem belső energiákkal nem bírta el a nehéz feladatot. Egyik karakterben sem tudtak meggyőzni.
Az előadás után egy pszichológus társaságában tértek vissza, hogy beszélgessenek a nézőkkel. A közönség soraiból néhányan megosztották tapasztalataikat a testvérükkel, testvéreikkel kapcsolatban. A beszélgetés konklúzióját Freud óta ismerjük: felnőttkorban is hordozzuk a gyermekkori traumákat. A felszabadulás egyetlen módja: hogy szembenézzünk velük, feldolgozzuk magunkba.
A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Dogville előadása Lars von Trier, Christian Lollike és Vedrana Božinović szövege alapján készült és Urbán András rendezte. Láttam az azonos című filmet, s elsősorban arra emlékeztem, hogy nagyon megrázott. Láttam néhány Urbán rendezést és mondhatom, egyik sem megnyugtató.
A láthatatlan narrátor felkonferálja a fiatal színésznőt, aki mindent megtesz a közönség figyelméért, közben arra vágyik, hogy valaki meglássa és elvigye erről a provinciális helyről. A fiatal nő ott áll kiszolgáltatottan. Majd a láthatatlan narrátor számolni kezd, hogy lazítsunk és elérkezzünk Dogvillebe, ami nem mi a városunk. A mi városunkban jó emberek laknak. „Képzeljenek el egy várost kulturális események nélkül. Rossz és korrumpált iskolarendszerrel” – mondja a láthatatlan narrátor, de biztosít minket, hogy ez nem a mi városunk története. „Ez egy szomorú történet”.
Dogvillebe megérkezik az idegen lány. A közösség nem könnyen, de befogadja. És kihasználja, és elvárja, hogy hálás legyen, és megalázza, a férfiak erőszakkal lelik kedvüket benne. Hatalmat gyakorolnak fölötte. Végre valaki, akivel megtehetik, mert mindenki hasonlóan cselekszik. Nem szólja meg a szomszéd. A szép, fiatal lány áldozat. S a közösség tagjai az áldozatot hibáztatják mindenért, amit vele, ellene elkövetnek. Ám az utolsó pillanatban fordul a kocka és az áldozat kerül hatalmi pozícióba. És bosszút áll.
Az előadásban a színészek mesélik a történetet, egyes jeleneteket eljátszanak. Ezek kegyetlenek, naturálisak, felkavarók. Klasszikus zene kíséri a szörnyűségeket. A színészek ki-belépnek a szerepeikbe. Bravúrosan váltanak. Bravúrosan játszanak. Urbán és a társulat számos kérdést fogalmaz meg az egyénről, a közösségről, az áldozatról és megalázóiról. Megkérdezi például, mi tart össze egy közösséget. Meg azt, hogy mi rejlik a jó emberekben, mit tesznek, ha lehetőségük adódik rá. Olyat is kérdez, hogy hogyan és miért rekesztik ki az idegent, akiről lényegében semmit sem tudnak. Sok hasonló kérdés fogalmazódik meg az előadásban.
A láthatatlan narrátor megmondta, hogy ez nem a mi városunk, mert mi befogadó, jó emberek vagyunk. Urbán András előadásai mindig rólunk szólnak, a mi közösségeinkről. De ez tényleg nem lehet a mi városunk, nem lehet a mi közösségünk.
A fesztivál előadásai után koncertek vannak, ahová általában a fiatalok mennek.
Ma lesz Boros Kinga Kényelmetlen színház című tanulmánykötetének a bemutatója, délután öttől pedig a Szigligeti Társulat Az öngyilkos című előadása. A fekete komédiát Botos Bálint rendezte, nagyszerű.
Járjanak színházba, olvassák az Újváradot. Megéri.
