Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után zajlott a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutatta be előadásait három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgettünk az előző napi látottakról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutattak be. Simon Judit kolozsvári fesztiválnaplójának tizedik, befejező része.
A fesztivál lezárult, és csak remélni lehet, hogy két év múlva újra jelentkezik. Ínséges időkben nem könnyű feladat fesztivált rendezni, de hátha legközelebb jobb idők járnak ránk, Európára, a világra. „A legnagyobb elkeseredésben is benne rejlik a remény” – hangzott el nem egyszer az idézet (talán Samuel Beckett, vagy Eugen Ionesco a forrás). Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és az Interferenciák fesztivál igazgatója, az Európai Színházi Unió elnöke sokszor ismételte. Beszélgettünk a fesztivál alcíméről: a félelem és a remény határozza meg napjainkat. Háborúk, válság, infláció, félretájékoztatási hadjáratok, értékek kiüresedése. Az értelmiség, a kimondott, leírt szó, a színház, a művészetek felelőssége, hogy ne ismétlődhessenek meg az elmúlt század tragédiái.
Meglátásom szerint, a 8. Interferenciák fesztiválon az abszurd játszotta az egyik, ha nem a főszerepet, mellette pedig a groteszk. Azt is gondolom, hogy nem véletlenül. Szakmai beszélgetésen hangzott el, hogy bár az abszurd esetében úgy tűnik, hogy értelmetlen, igazából abban a pillanatban minden más lehetetlen, azaz a realitás.
Ami még feltűnt nekem, hogy az egyén került az előtérbe, az előadások az elmagányosodást, a kommunikáció hiányát, elsekélyesedését a digitális világban a család, közösség szerepét, a szabadság, a szabad akarat kérdését vizsgálták.
Az előadásokra a groteszk, az irónia, a humor volt jellemző. Az érzelmek, néha lírai fennhangok sem hiányoztak, de semmi szenvelgés, semmi nosztalgia, semmi „bezzeg a múltban jobb volt” típusú bú. Kőkemény jelen, kőkemény kérdések az életről és az elmúlásról. Rákérdezések a jövőre, a túlélés lehetőségeire.
Utolsó előtti nap tűzték műsorra a szervezők a Kolozsvári Állami Magyar Színház, az SNT Drama Ljubljana (Szlovénia) és a Konstancai Állami Színház produkcióját, melynek címe: Prométheusz ’22.
Az előadás része az Európai Színházi Unió (UTE) Catastrophe (Katasztrófa) projektjének, melynek célja – olvasható az előadás műsorfüzetében – „a színházi szövetség küldetésének megerősítése: az Európai Unió építése a kultúra és a színház eszközeivel, a nyelvi korlátok áthidalását megvalósító kollektív kulturális mozgalom elősegítése egy olyan művészszínház létrehozásának érdekében, amelyet a népek közötti barátság mozgatóerejének tekintenek. (…) Az UTE tagszínházai és partnerei által kezdeményezett projekt célkitűzése, hogy új perspektívából világítsa meg a világjárvány okozta felfordulást, további szándéka újra megerősíteni a színház szerepét, olyan kohéziós elemként, amely a megosztott Európában a gondolkodás helye lehet.”
Tizenhét színház vesz részt a projektben, együttműködésük nyomán hét koprodukciós előadás jön létre, melyek alapjául az ókori görög tragédiák témái szolgálnak. Ezek a témák – amelyek nem csak az előadóművészet, hanem az európai létezés egyfajta eszperantói is – jelentik a kiindulópontot egy közös alkotási stratégia megfogalmazásához a világjárvány utáni Európában, új drámairodalmi és színházi művek létrehozása által.” – írja a Katasztrófa színházi projekt ismertetése.
A Prométheusz ’22 Kali Ágnes és Tompa Gábor adaptációja Aiszkülosz Leláncolt Prométheusz című tragédiája nyomán. A turpisságot az alcím rejti: hommage á Beckett.
Négynyelvű előadás: magyar, román, szlovén és angol. Utóbbi, mint közös nyelv, amikor éppen a Rendező/Zeusz instruálja, utasítgatja a Főszínészt/Prométheuszt meg a többieket. Az én olvasatomban színház a színházban. Ahol a rendező a főisten. A színész jelmeze hasonlít Tompa jellemző viseletéhez. Ezen én nagyon nevetek.
A színpadon hi-tech torony, drótokkal, mérőkkel, itt kínozzák, kísérleteznek azzal, aki ellopta a tüzet az istenektől és odaadta az embereknek. A tudást, a fényt adta tovább. Megharagudtak rá, megbüntették keményen, ahogy – az előadás szerint – ma is bűnhődnie kell annak, aki a manipulált világban az igazságot akarja feltárni.
A kórust a sajtósok alkotják, őket is teszi-veszi a rendező, netán Zeusz, netán a hatalom. (Azért ennyire nem lehet minket, újságírókat megvezetni, azért csak megírjuk, ami éppen történik. Jó, vannak véleménycikkek is, de az más műfaj – gondolom magamban).
A rendező utasítására a Főszínész krisztusi tartásba helyezkedik, „sokat szenvedtem értetek” – mondja, ez becketti vonal: egymásba fűzi az istent, aki a tüzet, a tudást adta a halandóknak és a Megváltót. Aztán a nézőtéren elindul a fény(kard), a színészek átadják a nézőknek, akik továbbadják egymásnak. Ez szép. A fény, a tudás, a hit azért megvan, összefogunk és megőrizzük.
Nekem nagyon tetszett, hogy különböző nyelveken beszélnek a színpadon, mégis értik egymást. A színház ereje és varázsa ez. A színház, ami nem oldja meg a válságokat, de megmutatja, felhívja ezekre a figyelmet. És, amint ez is többször elhangzott a szakmai beszélgetésekben: reményt ad.
Az utolsó napon is két előadás várt ránk.
A párizsi Collectif Az Élet? vagy Színház? című produkcióval érkezett. A Charlotte Salomon, német zsidó alkotóművész festményei, írásai nyomán készült előadás totális színház szeretett volna lenni, de a kevesebb több lett volna.
Charlotte Salomon a náci Németországból egy francia kisvárosba menekült, ahonnan 1943-ban, 26 évesen deportálták és nem tért vissza a haláltáborból. 1940–43 között alkotta életművét az Élet? vagy Színház? sorozatot: megfestett regény, mely több mint 1325 vízfestményt és guast tartalmaz, a festőnő életét megjelenítő zenei idézetek kíséretében.
Az előadás koncepcióját és rendezését jegyző Astrid Bas triptichont állított színpadra a tragikus sorsú művészről. Az Interferenciákon bemutatott előadás három, amerikai színházakban játszott produkció részleteiből állt össze.
A vetítővásznon Salomon megrázón kifejező festményei, nem kevésbé megrázó, mesterien előadott zene, a művésznő szerelmes leveleit monoton hangón felolvasó Bas, és a nem teljesen érthető szerepet játszó táncosnő jelenítették meg a tragikus sorsú művész életét, érzéseit, reményeit.
Rám hatott ugyan az előadás, de egy „éterből érkező” hang, a zene és festmények sokkal kifejezőbb, megkockáztatom színházibb lett volna. A két hölgy volt több, amint amennyi kellett.
A Luxemburgi Nemzeti Színház – Kunstfestspiele Herrenhausen – Wiener Festwochen – deSingel Antwerpen – Ensemble Modern Frankfurt koncert-előadása nem tett rám mély hatást. A fesztivál utolsó napjának utolsó előadásán már a fáradtság is éreztette hatását, a figyelem is csökken.
Henri Michau francia szürrealista költő (1899–1984) verseire, szövegeire alkotott előadást Heiner Goebbels zeneszerző, rendező. David Bennent svájci, európai és amerikai filmekből ismert színész, valamint az Ensemble Modern két zongoristája preparált zongoráikon játszották Goebbels kompozíciót, melyek nekem legalább annyira szürreálisaknak tűntek, mint a versek.
Barátságtalan, rideg világot jelenítenek meg zenével, énekkel, prózával. A szabadság és annak hiánya témáját járja körül az előadás biztos nagyon izgalmasan, korszerűen, újszerűen, de nélkülem. Az én fejemben már az járt, hogy csomagolni kell, másnap hazautazni, elvégezni a rám váró feladatokat, és mindjárt itt a karácsony.
Fotó: Prométheusz 22
