Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után, november 18. és 27. között zajlik a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplója.
Kolozsváron esik az eső. Hideg, aprószemű, olyan igazán késő őszi, megállíthatatlan. Ha most nem az Interferenciák fesztiválon lennék, ki sem tenném a lábam a lakásból. De itt vagyok, és szavamra mondom, nem muszájból megyek színházba, és nem muszájból beszélgetek kedves, okos emberekkel.
Aztán az előadások után van, amin gondolkodni, van, amit megbeszélni. Szerencsére.
A fesztiválon számos bukaresti kolléga is jelen van, ami Kolozsváron már megszokott. Érdekel, hogy ők hogyan „olvasnak el” egy Magyarországon kívüli magyar nyelvű színházi előadást, ami az ottani, valamint a szomszéd országon belüli lakosággot foglalkoztatja. Ez a kíváncsiság csak fokozódott bennem a Szabadkai Kosztolányi Színház Az Úr nevében produkciója kapcsán.
Urbán András rendező, Gyarmati Kata dramaturg a színészek vagy mások által elmondott történeteket, a magyar nyelvű médiában elhangzott szövegeket dolgoztak fel, valamint a muszlim vallást, rituálékat, meglátásokat ismerőkkel konzultáltak, az előadás szövegének megkomponálásához.
Az előadás a Mi atyánk imával kezdődik, és vélhetően a Koránból idézett arab nyelven (a fordítást lehetett olvasni a kivetítőn) elmondott imával fejeződik be.
Közben pedig őrült tempó, a groteszkig fokozott játék, kavarodó érzelmek, logika és logikátlanság, elfogadás és elutasítás a migrációval, a menekültekkel, a jelenlétükkel kapcsolatban.
Politikailag brutálisan inkorrekt előadásnak nevezi Az Úr nevébent a rendező, amiben éppen úgy benne van az irónia, mint magában a produkcióban. Minden irónia nélkül hangzik el viszont Ferenc pápa a menekültek be- és elfogadásáról, integrálásáról szóló beszéde. Ezután kapcsolódik be a többi szereplő (négyen játszanak, három férfi és egy nő), ők is az elfogasáról, megértésről beszélnek, majd a monológok és a dialógusok szinte észrevétlenül csapnak át gyűlöletbeszédbe. Mondják, arcunkba kiabálják a szélsőséges féligazságokat propagandisztikus szövegeket. Az elutasítást, a megbélyegzést, a sztereotípiákat, a gyűlöletet. Mögöttük pedig (egyetlen díszletként) keresztény szakrális tárgy: hatalmas monstrancia. És a csontváz feszület, mintha Krisztus nem támad fel, hanem ottfelejtődik az idők végezetéig.
A jelenet egy sült disznófej kéjes marcangolásával és felfalásával ér véget; ez a miénk, ők ezt nem ehetik, pedig… Groteszk pillanat. Elnevetem magam.
A színészek „átváltoznak” muszlimokká, és a rólunk, közép-kelet-európaiakról alkotott sztereotípiákat ismétlik. Komoly dokumentációról tanúskodik a játék, a muszlim asszonyok szabadságáról beszél a csadorba öltözött színésznő, ahogy a férfiak megtisztulnak az imához.
A meztelen testek, a később „bejövő csontvázak” láttán arra gondolok, hogy lényegében nincs különbség ember és ember között. Akkor mégis miért nem lehet átjárás, miért a viszálykodás, miért a megkülönböztetés? Ugyanakkor meddig mehet el az elfogadás, a megértés?
A „keresztény” és „muszlim” jelenetek egymást váltják, alig észrevehetően egymásba csúsznak. A világban pedig távolodnak egymástól.
A Hiszek egy…-ben mintha bűnbocsánatot kérnének a gyűlölködésért. A keresztény és a muszlim ima alig különbözik egymástól. Hasonló az is, hogy minden gonoszság az Úr nevében történik, akinek fiát ottfelejtették a kereszten. Az előadás kérdések sorát veti fel, a megoldásra is rákérdez. Nem ítélkezik, nem oszt igazságot. Szembesít és hagyja, hogy megfogalmazzuk a magunk válaszait.
A Kosztolányi Dezső Színház ezekkel a mondatokkal ajánlotta az előadást a szinház.org felületén: „A ‘balliberális’ koncepció nem létezik. A lusták és a jobboldaliak találták ki, hogy leírják velük ellenségeiket. A produkció a zsidó-keresztény kultúrhagyomány védelme – vagyis a keresztény Európa védelme. Önpusztítás árán is. A demokrácia elpusztításának árán, mint a társadalmi és emberi szabadság egyetlen formája. Cél, hogy minél közelebb kerüljünk a szakadék széléhez. Senkinek sincs igaza, csak és kizárólag nekünk. Az életmódunk elfogadhatatlan a közeledő vallási kultúra számára. Nincs megoldás. Csak a leszámolás a másikkal. És önmagunkkal. A menekültekkel nincs semmi probléma, amíg közelebbről meg nem vizsgáljuk őket. Szeretjük őket, amíg a régi téglagyárakba vannak zárva, melyek illegális befogadóközpontokként működnek. De nem számítanak különösebben. Az iszlámot is csak addig kedveljük, amíg Egyiptomban nyaralunk.
Vége a toleranciának. Ideje, hogy elfogadjuk önmagunkat annak, amik vagyunk.
Az előadás két nagy vallási kultúrát állít szembe egymással, Európa határán, a híres magyar kerítés mellett, melyek úgy tesznek, mintha nem ismernék egymást… És nem is ismerhetik, amíg nem látják a másikat egy sniper célkeresztjében. Mi sem ismerjük. Egészen addig, amíg be nem lépnek a hálószobánkba.
És mindezek közt ott áll az ember. Az egyén. Az individuum. És állást kell foglalnia.”
Az előadás utáni beszélgetésen a színészek elmondták, városukban számos menekült él, közöttük járnak, élnek. Másképpen élik meg, mást tapasztalnak velük kapcsolatban. Jót, rosszat egyaránt. Ők azt szeretnék, hogy a nézők „velük legyenek”, érzelmeikkel, reakcióikkal részt vegyenek az előadásban. Hiszen mindenki gondol valamit erről a kérdésről.
Ebben az „együttlétben” nem volt hiba. Én nem tudtam „leszakadni” róluk, élveztem a játék minden percét. A tapsrend alatt figyeltem a közönséget. Ijedt tekintetet is láttam, felháborodott arcokat, mosolyokat, a jó előadás okozta örömöt.
Megosztó, provokatív előadás Az Úr nevében, de Urbán Andrástól ezt szoktuk meg és ezt várjuk.
Aznap délután a Kolozsvári Magyar Színház előadása volt programon. Ionesco kevésbé ismert, Macbett című darabját Silviu Purcărete állította színpadra.
A fergeteges előadásról az Újvárad januári számában számoltam be, ebből idézek két bekezdést:
„Ez a Macbett nem az a Macbeth. Ionesco darabja sokkal inkább hajaz Caragialéra, mint Shakespeare-re, noha a szöveg bevallottan átirat. Helmuth Stürmer színpadképe cirkuszvarietét idéz, égőkkel körülvett ajtókkal, középen süllyesztővel, lejárattal a nézőtérre. A falakat bohócokat ábrázoló grafikák díszítik, ami engem Hieronymus Bosch, Goya vagy mindkettő figuráira emlékeztetnek. Innen a pokolba vezet az út – jegyezzük meg még a kezdés előtt. (Nem ismertem Ionesconak ezt az éppen ötven éve írt munkáját, azt sem tudom, játszották-e valaha az országban. Annyi bizonyos volt, a francia-román szerző párosítása Purcărete újabb kolozsvári rendezésével érdekes lesz.)
A hatalomról és a kisszerű hatalmasokról, árulásra kész talpnyalókról, a nagyravágyó középszerről szól az előadás, amiben a gegekkel tűzdelt groteszk olyan realitást tükröz, amitől megfagy bennünk a vér. A képlet egyszerű: a legmegalázkodóbb udvaroncok szemrebbenés nélkül teszik el az útból a regnáló királyt, és lesznek a hatalom birtokosai, hogy aztán őket is saját embereik gyilkolják meg. Háborúznak a hatalmukért, a harcosok azt sem tudják, ki az ellenség. A kisembereket észre sem veszik, vagy simán megölik, ők a járulékos veszteség. Semmi sem számít, csak a trón, amihez ragaszkodnak, amit ölelnek, ki nem engednek a kezükből.”
