Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után, november 18. és 27. között zajlik a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplójának ötödik része.
Képzeljék, kisütött a nap, de olyan hideg van, hogy lefagyna az orrom, ha sétálnék. De nem sétálok. Vendéglőben ülök, vagy színházban. Mindkettő jó dolog. Előbbiben barátnőkkel találkozom, dumálunk, pletykálunk is keveset. A színházban is sok a jóismerős, barát. Minden fesztiválon megállapítom, hogy a találkozások, az eszmecserék nagyban hozzájárulnak a fesztivál sikeréhez. Barátságok is kötődnek, s ha a színházi találkozókon szerzett kedves embereimmel csak évente egyszer-kétszer találkozunk, nagyon örülünk egymásnak és igyekszünk elmesélni mi minden történt velünk az elmúlt időszakban. Ezen a fesztiválon sok szó esik arról, hogyan éltük meg, éltük át és túl a bezártságot, a színház és találkozások hiányát, és azt, hogy nem utazhattunk külföldre. Kevesen vállalták az utazással járó hercehurcát, a mindenhol szükséges teszteket.
Tompa Gábor rendező vállalta az „ingázást” Portugáliába, hogy Portóban színpadra állítsa Beckett: Godot-ra várva abszurdját. A világjárvány alatt készült el az előadás, az üres színházban próbált a stáb meg a színészek, a 20 nézőnek megtartott bemutató utáni nap a São João Nemzeti Színház is bezárta a kapuit. A karantént követően az alkotók Portóban és számos más városban és országban újra várhatták Godot.
Az előadás elérkezett Kolozsvárra, a 8. Interferenciák fesztiválra, a Román Nemzeti Színházba, amit úgy neveznek, hogy Nemzeti Opera.
Bevallom, nagyon kíváncsi voltam az előadásra. Tompa Gábor időről időre megrendezi a darabot, ami számomra azért érdekes, mert Becket drámája szigorúan kötött, alig lehet (engedélyezett) változtatni valamit. Azt is tudom, hogy a rendező előadásaiban a jelen időre reflektál, és – lehet, hogy ebben nincs igazam –, azt is elmondja, hogy éppen hogyan érzi magát a világban, mi foglalkoztatja.
Láttam néhány Godot-ra várva rendezését, de nem szeretem összehasonlítani őket. Inkább a kötöttségek engedte eltéréseket figyelem, a hangsúlyok áthelyezését, a zenét, a színészek játékát.
Előrebocsátom, hogy nem elemzem Beckett színművét, köteteket írtak róla, az előadásról igyekszem beszélni, arról, ahogy az rám hatott, ahogyan én láttam.
A portóielőadást mintegy keretbe foglalja a dzsesszes, lírai trombitaszóló, ami számomra meghatározta a továbbiakat. A nézőtér felé lejtő, fehér színpadon cipők, két elektronikus szemétkupac és a kiszárad fa, valamint a foltos, sárga hold. Holokauszt, nukleáris katasztrófa, digitális világunk maradványai. Mi marad utánunk? Ennyi?
De ezen a kietlen tájon is élni akarunk, nevetni, jól érezni magunkat. És várni a Messiást, a Megváltót, remélni, hogy holnap eljön, mert különben semmi értelme az egésznek. Várni összekapaszkodva, egymást segítve, vigyázva a másikra. Könnyebb így és vidámabb. Egy ölelés elmulaszthatja a verés okozta fájdalmat.
Bohócok, akik magukat és minket mulattatnak. A színészek, játékukkal finoman, szellemesen figyelmeztetnek, hogy színházban vagyunk. Ők játszanak nekünk. Életet.
Négy szereplő, két pár, akik összetartoznak. Egymás nélkül nem élnék túl, nem hinnék el, hogy valóban eljön, hogy létezik egy hely, számukra a földön vagy másutt – nevezzük akárminek – ahová méltósággal tudnak elmenni. De még nem mennek, nem mehetnek, mert nincs vége az előadásnak.
Számomra, Tompa rendezése a barátságról szól, az egymás iránti gondoskodásról.
A portugál nyelvű előadásban rám különösen hatottak a csendek. A gyönyörű, mozdulatlanságok. A letisztultság, a sallangmentes játék.
Tompa Gábor Becket darabjait a Bibliához vezeti vissza és többször hangsúlyozta azt is, úgy vannak megkomponálva, mint egy zenemű.
A portói Godot-ra várva olyan, mint egy ballada. Ballada a barátságról, az szeretetről.
Nekem erről szólt a Portói São João Nemzeti Színház előadása.
Utána, a Román Nemzetiben – színház, opera – mindegy – angol nyelven zajlott az előadás megbeszélése, magyarok, portugálok, románok, németek örültek együtt a színháznak, koccintottak, beszélgettek. Hát, ezért is jó, meg ezért is fontos az Interferenciák.
