Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után, november 18. és 27. között zajlik a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplójának hetedik része.
Vannak előadások, amelyek után jókedvűen, mosolyogva jövünk ki a nézőtérről. Én ilyenkor alig várom, hogy gratulálhassak a szereplőknek, a rendezőnek, és a produkció többi alkotójának, ha éppen ott vannak.
Ifj. Vidnyánszky Attila, ha jól tudom, nem érkezett meg az Interferenciákra, úgyhogy az Ifjú barbárok előadása után a művészeket zavargattam a lelkesedésemmel. A Gyulai Várszínház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkció ízig-vérig színház, sőt, totális színház. Egy zsebkendőnyi ravaszul megkomponált térben, a színpad előtt, lépésnyire az első sortól a Tokos zenekar tagjaival folyik a fergeteges, humorral teli játék, melyben keveredik múlt és jelen. A két főszereplő Barbár B és Barbár K, vagy Béla és Zoltán, akik a magyar nép zenéjét keresik, a magyar táncokkal ismerkednek, majd a környező népek folklórját rögzítik természetesen Bartók Béla és Kodály Zoltán.
Vecsei H. Miklós, aki Kolozsváron pár napja Hamletet játszott, ezúttal szövegíróként jeleskedett. Kutatni kezdte a két zeneszerző életét, legendás barátságukat, a szétválásuk utáni időszakot. Figyelte Bartók és Kodály hasonlóságait és különbözőségeit, a személyiségüket, a gondolkodásukat a zenéről, a világról, a filozófiájukat. Tanulmányozta a korokat, amelyben éltek és alkottak, a kezdeti nehézségektől a későbbi sikerekig, a Kodály-módszer kialakulásáig. A dokumentáció-értékű szövegekből, a szereplők improvizációiból alakult a szemtelenül szellemes, poénokkal teli, ám tényekben is gazdag szövegkönyv. Semmi kötelező tiszteletkör, semmi meghatódottság, semmi fennkölt unalom, semmi szokványos áhítat a magyar zenekultúra nagyjai iránt. Más nagyok iránt sem. Megjelenik Liszt, aki nem tud magyarul, Kosztolányi, Ady, Csáth Géza kacagtatón és hitelesen.
Ifj. Vidnyánszkyról a budapesti Woyzeck és a kolozsvári Rómeó és Júlia rendezéséből kiderült, hogy nagyszerű színpadi világokat képes teremteni, hogy remek humora, fiatalos lendülete és gondolkodása, de- és rekonstrukciós képessége, és kifogástalan ízlése van. Feszegeti a határokat, de sosem lépi át.
Az Ifjú barbárok – a címadást vélhetően az Allegro Barbaro zenemű ihlette – is a groteszk és a komédia felé hajlik, de a helyzetek drámaiságát és érezteti.
Az előadás abszolút főszereplője a zene. A népzene és a szimfonikus muzsika, Bartók és Kodály kompozíciói mellett Debussy, Puccini, Sibelius, Strauss muzsikája, továbbá Jimi Hendrix, dzsessz, slágerek, afrikai, indiai zenék is felhangzanak felvételről, sőt Eminem „személyesen” is megjelenik. Persze nem maradt ki a Kossuth szimfónia, az Allegro Barbaro, a Cantata Profana és a Marosszéki táncok. Mester Dávid zeneszerző, az előadás zenei szerkesztője, a Kolozsvári rádió Kontűr című műsorában elmondta, hogy próbálta megtalálni azt, ami közös Bartók és Kodály zenéjében, ami a népzene. A két zeneszerszerző annak ellenére, hogy folyamatosan gyűjtötték, kutatták a népzenét, más zenei utakon folytatták. A zene mellett a nyelvek is keverednek, amin jókat lehet nevetni.
Az Ifjú barbárok előadásban Imre Éva személyesíti meg Bartókot, Szűcs Ervin Kodályt. A törékeny, majdhogynem groteszk Barbár B, az erős, délceg, védelmező Barbár K játékukkal pontosan érzékeltetik kettőjük személyiségét, barátságát, konokságukat. Akármi is történik, ha hazaárulással is vádolják őket, akkor sem mondanak le a tiszta forrás felkutatásáról, a magyar zene megújításáról.
A zene összehozza a népeket, nemzeteket, vallja Bartók. És azt is, hogy más nemzetek zenéje nem alávalóbb a magyarnál. Ezt a zeneszerző leírta, minden esetben hangsúlyozta. Bodolai Balázs színművész a narrátor, és az első részben Bartók hangja. Dokumentum-részleteket idéz a két zeneszerző írásaiból, eligazít időben és térben, történeteket mesél. A „színpadon kívüli” szövegek a játék részei, egyfonódnak és kiegészítik egymást. Ahogy egybefonódnak és kiegészítik egymást a zenei részletek is. A tánc is az előadás szerves része, a négy hivatásos néptáncosnak készülő fiatal és a színészek egységet alkotnak. Előbbieknek kisebb prózai partitúrák is jutottak, a színészek pedig imponálóan megtanultak táncolni.
Azért az előadásban, ahogy a két zeneszerző életében sem minden móka és kacagás. Két világháború, katonanóták, Bartók emigrációja a náci és nyilas rendszer elől, az amerikai évek, Kodály feleségét kénytelen bújtatni és önmagát megvédeni. Az előadásban ez sem csap át giccsbe, megmarad elemeltnek, nem nélkülözi a groteszket, csak a humor válik fájdalmassá.
Az előadás során a „Barbáron” kívül, a szereplők számos karaktert jelenítenek úgy, hogy egyik sem hasonlít a másikra. Színészi mesterség bravúr, amire képesek. Kérem, olvassák el itt a szereposztást és az alkotásban közreműködők nevét, mert ennek a nagyszerű produkciónak minden résztvevője külön dicséretet érdemel.
Nem illik, de elmondom: a színház egyik feladata, hogy hasson a nézőre. Hát, rám annyira hatott, hogy az első részben könnyesre nevettem magam, a másodikban pedig a drámai történések könnyed, szépséges megjelenítése nyomán szorult el a torkom.
Azt hiszem, ilyen profán, remekül kitalált és megkomponált előadásokkal lehetne megszerettetni a fiatalokkal a klasszikusainkat, legyenek ők zenészek, írók, költök, képzőművészek, de a történelmi személyiségeknek sem ártana az ilyenfajta hiteles bemutatás.
