Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után zajlik vasárnapig a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplójának nyolcadik része.
Kétségtelen, hogy a kolozsvári Interferenciák nagy kedvence Lee Jaram phanszori énekes, aki társával, a hagyományos dobon játszó Lee Junhyung által kísérve negyedszer varázsolta el az előadásukat állva ünneplő közönséget. Hogy nagy kedvencek, abból is kiderült, hogy amint a beléptek a színpadra, dörgő taps fogadta őket.
Lee Jaram, a szöuli Wansung Playground – Doosan Arts Centerben bemutatott előadásával, Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger kisregényét „mesélte” el dalban, szóban, mozgással, a dobosa pedig ütőhangszerén, valamint hangokkal – tetszés, taps, csodálkozás kísérte.
A művésznő angol nyelven kérte fel a közönséget, hogy adjon hangot érzelmeinek, tapsoljon bele, amikor szükségét érzi, még néhány hangot is elénekeltetett, elmondatott velünk, hogy átérezzük, közelebb kerüljünk az előadáshoz.
A phanszori ugyanis ilyen műfaj. Hagyományos koreai népi operának is nevezik egyes leírásokban, egykor jellemzően szabadtéren szórakoztatták a vásárosokat az énekesek. Műfaja – a Wikipédia szerint „narratív zenei előadásmód a koreai kultúrában, hasonló az énekbeszédhez. Az előadás szereplői az énekes, aki énekkel, narrációval és dramatizált testbeszéddel, kezében legyezővel egy történetet mesél el, és a dobos, aki kíséri. Az előadás több órás is lehet.” Továbbá „a phanszori énekeseknek rendkívül kreatívnak kell lenniük, az adott alkalomnak, helyzetnek, a közönség reakcióinak megfelelően szabadon változtatnak a darabokon, elhagynak vagy hozzáfűznek részeket, népszerű népdalokat toldanak az előadásba, ezért azt lehet mondani, hogy nincs két ugyanolyan phanszori előadás, sem tartalmilag, sem zeneileg, sem előadásmódban, ami nehézzé teszi a darabok kottázását, és emiatt is minősül elsősorban szóban továbbadott műfajnak.” A phanszori éneklést kora gyermekkortól kezdik tanulni és egy életen át fejlesztik a tudásukat a művészek, hogy mesterekké válhassanak.
Lee Jaram stilizált koreai viseletben, legyezővel a kezében, mellette dobos társa hagyományos öltözékben, egy-egy szőnyegen, megszólalnak és rajtam kezdetét veszi valamilyen varázslat, ami beszippant, boldoggá tesz, elrepít Ázsiából Amerikába, egyenesen a Mexikói öbölbe, abba a kicsit halászfaluba, aztán ki az óceánra, a víz felszínére és mélyére, beültet az apró csónakba, látjuk a cápákat, a nagy halat, érzékeljük Santiago drámáját, szóval ott vagyunk a hemingwayi világban, de ott lebegnek körülöttünk a misztikus távol-keleti hangok és fények. Mindez így együtt rendkívüli és felemelő.
Az énekmondó művészi ereje, színpadi jelenléte, bájos egyénisége, kifejező, pontos mozdulatai nem engedik lankadni a figyelmet. A játék a legyezővel külön jelentéssel bír a phanszoriban, sajnos ebből csak keveset tudok „megfejteni”, de nem is számít, annyira szép és kifejező, inkább elképzelem, melyik mozdulat mit jelenthet.
A művésznő néha beszúr a történetbe pár mondatot, például olyat, hogy az öreg halász vállairól lehet kétórás phanszorit énekelni, de ő folytatja a történetet. Különleges hangjával, dalban, szóban, mozgásával, legyezőjével mesél, ami nyomán filmszerűen pereg a szemem előtt a történet. Örülök, hogy jól ismerem a kisregényt, ritkán kell felpillantsak a fordításra, a beszúrások angolul hangzanak el, semmi nem tereli el a figyelmet az előadásról.
A közönségtalálkozón, amin sajnos nem lehettem ott, a művésznő elmondta, hogy elutazott a kisregényben leírt halászfaluba, hogy megtanulja az ottani halászok mozdulatait. És ezek stilizálva, kecsesen, visszaköszöntek az előadásban.
Felállva tapsolunk, ünnepeljük a művészeket a valamivel több, mint kétórás előadás után. És én nagyon sajnálom, hogy a Lee Jaram phanszori éneke nem tartott több órát. Még a piactéren is szívesen állatam volna, hogy hallgassam, lássam.
Rossz döntés volt a dél-koreai csoda után megnézni a bukaresti Unteatru színház produkcióját. Előtte kellett volna, vagy soha. Nem tudtam, mire ülök be.
Julija Poszpelova: Itt Moszkva című darabját a jónevű Catinca Drăgănescu rendezte, a főszereplő, Nicoleta Lefter pedig UNITER-díjat kapott az alakításáért. Előadás után románul és magyarul kérdezgettük egymástól, hogy vajon miért is. Senki nem tudott rájönni. Aztán az a hír járta, hogy az Interferencia szervezői a meghívással igyekeznek támogatni a független színházat. Ha így van, szép gesztus, de biztos van nekik jobb előadásuk.
A darab arról szól, hogy a lány apja egy diktátor (az elnevezések és említett események alapján Sztálinról és lányáról, Szvetlánáról lehet szó), aki más ember otthon a lányával, és más a hivatalban. Másképpen élnek az ő környezetében és más körülmények között az átlagemberek. Eltűnnek barátok, kiderül, hogy az anyja öngyilkos lett, amúgy még sok minden más kiderülhetne, de az előadásból alig derül ki valami. Ami igen, az a szövegből, már ha értjük, a férfiszínészek mondta szöveget, de nem mindig sikerül. A színpadi beszédet tanítani szokták és nem hasznos ellógni ezekről az órákról. A rendező vélhetően fizikai színházzal akarta vegyíteni a szószínházat, nagyjából nulla sikerrel. A mozdulatok ugyanis nem nyertek értelmet, kulcsot nem kaptunk hozzá a rendezőtől.
Néztem az előadást, és nagyon nem tudtam „elolvasni”, „dekódolni”, amit a stúdió játékterében láttam. Már-már azt hittem, annyira elfáradtam a fesztivál napjai alatt, hogy nem értem a magasabb, újszerű művészeti kifejezésmódot, formanyelvet, de aztán megnyugodtam. A többi színházzal foglalkozó kolléga, Bukaresttől Budapestig mind azt latolgatták, vajon mit is akart a rendező.
Meg kellett volna tőle kérdezni a szakmai beszélgetésen, de nem vitt rá a lélek.
Kérésem van: aki látta és megfejtette az előadást, írja meg kommentben. Ígérem, kiteszem az online falra.
