Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után zajlik vasárnapig a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplójának kilencedik része.
Végéhez közeledik Kolozsváron a 8. Interferenciák színházi fesztivál. A naplóval kissé lemaradtam, úgyhogy nekem még otthon is lesz két fesztiválnapom, sőt három, ha az Újvárad nyomtatott kiadásában megjelenő összefoglalót tekintem. Nem baj, viszem magammal a több nyelven gondolkodást is, meg sok minden mást.
Ha ügyes volnék, most három előadásról számolnék be, az egyik lenne a Tompa Gábor rendezte Prométheusz 22, ami három színház koprodukciója: a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a SNT Drama Ljubljana Színház és a Konstancai Állami Színház művészei játsszák, négy nyelven. Nem vagyok elég ügyes, úgyhogy ezt, meg az utolsó napon látott előadásokat hazaviszem.
Marad a két pénteki produkció.
Felkavaró, megtörtént eset alapján megírt drámát mutatott be a Stúdióban a Konstancai Állami Színház. Edna Mayza kortárs izraeli író Játékok a hátsó udvarban (Jocuri in curtea din spate) színdarabját a fiatal Diana Mititelu rendezte, munkáját pályakezdő kategóriában díjazta az UNITER.
Izraelben nagy port kavart az egyik kisvárosban megerőszakolt 14 éves lány esete. Miután a helyi bíróság felmentette szintén kiskorú támadóit, a közvélemény nyomására a legfelsőbb bíróság mondta ki a jogerős döntést. A négy fiú közül hármat börtönbüntetésre ítélte, egyiküket, bizonyíték hiányában felmentette. Ez a konkrét eset, amit az író feldolgozott.
Az előadás reflektál a hasonló romániai történetekre, hiszen a probléma, amiről sem beszélni és gondolkodni nem nagyon szeretünk, országoktól, nemzetektől független. A közvélemény, a törvénykezés, a hozzáállás különbözik.
A szűk, rácsokkal körbevett tér, hátul a lámpákkal vagy hintával hol bíróság, hol a hátsó udvar, ahol a kamaszok az idejüket töltik. Négy fiú és egy lány. Utóbbi arra vágyik, hogy befogadják, hogy társuknak tekintsék. Elmondja, az osztálytársai között sem népszerű, nem szereti őket. Az apja meghalt, az anyja sokat dolgozik. Jár a szája, dicsekszik olyan tettekkel, amiről csak sejtései vannak. Ráadásul egyik fiú, a hangadó tetszik is neki, szeretné, ha észrevenné a 17 éves srác. A többi fiú is nagyjából ennyi idős, vélhetően osztálytársak, vagy csak barátok. Egyikük sem akar kilógni a csapatból. Szokásos kamasz-történet. Csakhogy ezek a gyerekek (a fiúk hátteréről nem sokat tudunk) agresszív társadalomban, köreikben keményen bántalmazó közösségi médiában léteznek. Senki nem akar megbélyegezett, kiszolgáltatott lenni. Ha valakinek megneszelik a gyengéit, azonnal támadnak. A farkas és a bárány esete.
A lány kiszolgáltatott, kihasználják. Hárman megerőszakolják, a negyedik, akiben bízik, a felbujtó, a lány megbecstelenítésének a megszervezője. Ő szóban bántalmazza, alázza a történtek után. Később felmentik, hiszen nem nyúlt a lányhoz.
A színészek átöltöznek, a férfiak a bírók, a lány az ügyész. Ebben a jelmezben tárgyalják az ügyet és hangzik el talán az előadás kulcsmondata: a törvény érvényesül, nem az igazság.
Az előadás nem ítélkezik, de oktat, és nem szolgál megoldással. Sorozatosan teszi fel a kérdéseket. A produkció ereje a rendezői megfogalmazáson túl, a lányt játszó színésznőből ered. Érzékeny, finom, szuggesztív alakítása teszi hitelessé az előadást, amiben a rendező több szálat is elindít, de nem sikerül mindegyik végigvinni „elvarrni”.
A hibák ellenére a Játékok a hátsó udvarban fontos, érzékenyítő előadás. Meglátásom szerint sokkal többszőr, sokkal figyelmesebben kellene megnézni, mi történik a „hátsó udvaron”, mi történik az iskolákban, még akkor is, ha ezek megjelenítése akár színházban, filmen, riportokban kizökkent a komfortzónánkból.
Kevésbé hatott rám a párizsi Odéon-Théâtre de l’Europe előadása. A norvég Anne Lygre darabja, Az öröm napjai családi, szomszédi viszonyokat, emberi kapcsolatokat, a félelmet a haláltól, az eltávolodástól boncolgatja. A rendező, Stéphane Braunschweignál a szöveg nyert elsőbbséget. Szép, steril, mégis érzelmeket is sugalló terekben, eltartott, eléggé statikus előadást állított színpadra. A kevés mozgás, az érzelmekre, nem a cselekvésre helyezett hangsúlyt megnehezítette a befogadást a francia nyelvet nem, vagy kevésbé ismerők számára. Utóbbiak közé tartozom, nem könnyű – és bocsánat, túl izgalmas sem – folytonosan a fordítást olvasni, és közben figyelni, mi is történik a színpadon, már ha éppen történik, és nem csak ülnek és beszélgetnek a szereplők. Az előadás végére került magyarázat az addig elhangzottakra, történetekre, de számomra ez már későn érkezett.
Nem szakmai megállapítás, de bevallom, nem sok örömömet leletem Az öröm napjaiban. Biztos volt, akinek felemelő élményt jelentett, azt sem zárom ki, hogy a párizsiak előadása nagyon jó, csak engem nem tudott megszólítani. Hát kérem, ilyen a színház: szubjektív.
