Kassel pontosan akkora lakosságú város, mint Nagyvárad. Sajnos a második világháborúban szétbombázták, és az óváros faszerkezetű házai porig égtek, így csak elképzelni tudjuk, milyen bájos lehetett az ógermán Kassel. Valószínű soha nem hallottam volna róla – és talán mások sem – ha nem találja ki újra magát a művészet otthonaként.
Kassel nagy dobása az, hogy itt rendezik meg a nemzetközi művészeti megakiállítások legelitebb seregszemléjét, a Documentát. 1955-ben Arnold Bode úgy döntött, hogy visszavezeti a művészet világába a második világháború okozta traumától letarolt Németországot. A náci ideológia „degeneráltnak” tartotta és üldözte azt a modern művészetet, amit a művészettörténet azóta is a legértékesebbnek tart, így a német társadalom egy időre teljesen elszakadt az európai és amerikai művészettől. Arnold Bode be akarta hozni a lemaradást, és nemzetközi kiállítást rendezett éppen Kasselben. A kiállítás nagy sikerére való tekintettel, a Documenta további kiadásokat élt meg. Az első négyet maga Arnold Bode rendezte, és az utóbbi évtizedekben már megszokottá vált, hogy a Documenták között öt év telik el. A velencei biennálétól eltérően, amit sokan túl kompetitívnek, túl populárisnak és a műpiac igényeihez igazodónak tartanak, a Documenta az igazi connoisseurök világa, ahol sztárkurátorok mutatják meg azt, amiről a következő években beszélni fognak a művészi világban, az éppen kialakuló trendeket, a művészet jövőjét. A Documenta nem trendeket követ, hanem trendeket talál ki.
El tudom képzelni azt, hogy Kassel négy és háromnegyed évig alussza Csipkerózsika álmát, majd száz nap erejéig nagy épületei (A Fridericianum, a nemrég épült Documenta Halle, a Stadtmuseum, a Grimmwelt Kassel), elhagyatott épületei (pl. a központban lévő raktár, ami idén a ruruHousenak adott otthont, vagy a használaton kívüli uszoda, a Hallenbad Ost), a Fulda partja, a város parkjai és terei megtelnek művekkel és emberekkel, akik térképpel a kezükben lázasan keresik a Documenta különböző helyszíneit.
Az idei 15. Documenta még a szokásoshoz képest is szokatlanabb, innovatívabb volt. Ugyanis idén nem egy (fehér, nyugati, férfi) kurátort kértek fel a szervezésével, hanem a ruangrupa nevű indonéz művészi kollektívát. Valószínű eddig is érzékelhette a látogató, hogy amit eddig gondolt a művészetről, a Documenta után meg fog változni. Viszont azt sejtem, hogy a mostani Documenta talán a legnagyobb elszakadást jelenti attól, amit általában a művészetről gondolni szoktunk. Vegyük sorba.
Nem művek, hanem projektek
Amit az idei Documentán láthatunk, azt leginkább participatív művészetnek nevezik. A művészet olyan formája, ahol a művész/művészek kitalálnak egy koncepciót, ami csak más emberek hozzájárulásával kel életre. Jellemzően ezek a projektek ennél kicsit többet jelentenek: társadalmi gondokkal foglalkoznak, gyakran a bevont közösségek valamilyen problémával küszködnek – szegénység, kirekesztettség, jogok megtagadása stb. Így ami létrejön nem egy tárgy, hanem egy projekt: cselekmények sorozata, amit nem-művészekkel együtt hajtanak végre, több ideig, és ami állhat közös eseményekből, workshopokból, beszélgetésekből, vitákból, oktatásból, építkezésből stb. és aminek lehet – de nem szükségszerűen van – valamilyen tárgyi lecsapódása (egy falfestmény, plakátok, textíliák, fotók, videók, film, stb.).
Nézzünk néhány példát.
A berlini ZK/U kollektíva egyik projektje a méhek életkörülményeire fókuszál. Nyilván, a méhekkel kapcsolatos aggodalmunk az ökológiai diskurzus egy fontos aspektusa: itt nem „csak” egy állatfaj esetleges kipusztulásáról van szó, hanem egy olyan állatfajról, amelynek tevékenysége szükséges ahhoz, hogy az általunk fogyasztott növények megteremjenek. A Beeholder – Beecoin projekt 2019-ben indult, és a csoport honlapjáról megtudjuk, hogyan ötvözi a művészi alkotást, városi aktivizmust, crypto-gazdasági tervezést és a méhészetet (ZK/U é. n.). A projekt összetett és futurisztikus, egy poszthumán forgatókönyvet követ, az emberek és nem emberek együttélését tervezi. A projekt weboldalán a méheket és az embereket arra ösztönzik, hogy csatlakozzanak, vegyenek részt találkozókon, tegyenek javaslatokat a méhek életének javítására és a fajok közötti demokrácia előmozdítására. A méhcsaládokat arra biztatják, hogy keressenek méhészt, aki szenzorkészletet szerel fel a kaptárban, ezáltal adatokat küld egy adatbázisba, továbbá delegálják a méhészt a szervezet üléseire, ahol szavazatával védheti meg érdekeiket. Az emberek NFT-k megvásárlásával csatlakozhatnak a szervezethez.
Kassel környékéről több méhész is csatlakozott a projekthez, amit a kiállított interaktív térkép is bizonyít. Nagyon különböző erőforrásokat sikerült mozgósítaniuk, a méhészek csoportos munkájától a web 3-ig, beleértve a virágzását élő NFT rendszert is. A projektet a ruruHouse-ban mutatták be: a nagy képernyőkön a projektet bemutató infógrafikák a méhkasra jellemző hatszögletű séma szerint rendeződtek, színviláguk elegáns, fehér, aranysárga és fekete alapon. Noha a projekt diskurzusa kissé túlzottnak hatott (azt mondani, hogy a méhek részt vesznek a döntésekben és bizonyos projektek mellett szavaznak, enyhén szólva is furcsa), sok pozitívuma is van. Egyrészt egy nagy jelentőségű ökológiai problémát emel ki, egy globális online közösséget próbál mozgósítani, ugyanakkor lokálisan cselekszik, és igyekszik a legújabb technológiai erőforrásokat felhasználni. Az infógrafikák, amelyeket a ruruHouseban láthattunk, csak lecsapódásai a projektnek, amely korábban kezdődött és még nem fejeződött be. Nem tárgyakat látunk, hanem egy projekt nyomait (foto).
A vietnámi Nhà Sàn Collective projektje is sokrétű. 2013 óta szerveznek kiállításokat, workshopokat, vetítéseket, előadásokat és egyéb rendezvényeket, támogatási platformot hoztak létre az alkotók számára (Nha San Collective é. n.). Kasselben több helyszínen is jelen voltak, így például a Stadtmuseumban berendeztek egy teret, amely a kollektíva első közös terére emlékeztetett, egy igazán letisztult és elegáns formában (foto). A WH22 nevű éjszakai bár nyári kertjében a kollektíva „arra invitálja a látogatókat, hogy alakítsanak ki egy kertet vándorló növényekkel és történetekkel” (Ruangrupa és mtsai. 2022, 155). Ugyanakkor, a helyszínen megtudtuk, hogy a kertet a Németországba bevándorlott vietnámiak segítségével hozták létre, illetve, amennyiben vietnámi vagy, igényelhetsz a kertből magokat ingyen. Ha túltesszük magunkat az enyhe inkonzekvencián (a látogatókkal együtt, vagy csak vietnámiakkal építik a kertet? mi, erdélyi magyarok hová álljunk?), a projekt nagylelkű – bár látványban alig különbözik egy normál kerttől. Talán éppen ezért izgalmas, mert azok az esetek, ahol felmerül az „ez is művészet?” kérdés, mindig izgalmasak.
Ami viszont a legjobban tetszett, az a projekt egy meg nem valósult része, illetve amely másként valósult meg, mint tervezték. Mivel otthon is egy folyó partján tevékenykednek, a Fulda folyón szerették volna leúsztatni az otthoni tér rekonstrukciójához szükséges tárgyakat, többek között három ember méretű (pontosabban: a kollektíva három tagjával megegyező méretű), kék festékes Bat Trang óriás porcelán vázát. A vázákat hagyományos, szimbolisztikájában gazdag minta fedi. A folyón úszó vázák külön látványosak lettek volna – ha nem tör ki időközben az ukrán háború, és nem viszi fel az egekig a szállítási költségeket. Az is kiderült, hogy amúgy sem engedték volna úsztatni őket a folyón, mert szemétnek számítanak. Így vásároltak három darab, 1.20 méter magas műanyag vázát, amire ráfestették a kecses kék vázák sziluettjét és az eredeti vázák díszítését. Így született egy képregény, amely elmeséli a történetet és három gagyi váza. Ez egy nagyon megható történet arról, milyen hosszú az út az elképzeléstől a megvalósításig, az álomtól a realitásig és hogyan képes a művész a kudarcból nagyszerű munkát csinálni, talán jobbat és mélyebbet, mint az eredeti lett volna (fotó).
Nem egyedi alkotók, hanem kollektívák
Ha látunk egy festményt, az első kérdésünk az, vajon ki festette, ki a szerző? A művészet megszokott felfogása (még mindig) a szerző körül forog. A mű koherenciája, helye az életműben, felismerhető stílusa – mind a szerző zsenialitásának következményei.
A Documentában nehéz dolga van annak, aki szeretne választ arra a kérdésre, hogy ki a szerző. A kurátor-csapat hitet tesz amellett, hogy a nyugati (északi? európai?) művészetfelfogás kizsákmányoló és extraktív, és ez a magántulajdonnak köszönhető: annak, hogy a műalkotást megveszik, így valakié lesz, de annak is, hogy a szerző a magáénak gondolja művét. Így a művészet új módját, újfajta alkotásokat igyekeznek létrehozni: „olyan műalkotásokat, amelyek a való életben, a maguk kontextusában funkcionálnak, már nem pusztán egyéni kifejezésre törekszenek, többé nem kell őket önálló tárgyként kiállítani, vagy egyéni gyűjtőknek és hegemón államilag finanszírozott múzeumoknak eladni” (Ruangrupa et al. 2022, 17).
Így főleg kollektívákkal találkozunk a Documentán, egyéni szerzőkkel csak elvétve. Romániából érkezett az egyik kivétel: Dan Perjovschi. Az ő szatirikus, reflexív rajzai, amelyek azonnal reagálnak a legforróbb kérdésekre, központi helyet kaptak a Documentán: egyrészt a Fridericianum klasszicista oszlopait „díszítik”, másrészt a főpályaudvar előtti teret töltik ki. Perjovschi meghívását bizonyára az indokolta, hogy a művész rengeteg közösségi projektben részt vett, művészete nem is lehetne jobban beágyazva a mindennapi, közös problémáinkba, vagy a napi hírek aktualitásába. Magyarországról viszont egy kollektívát hívtak meg, az Off Biennale Budapest csoportot, amely 2014 óta működik, szervez önerőből és civil támogatások segítségével művészeti biennálét Magyarországon.
A kurátorok 67 művészt és művészi kollektívát hívtak meg, ezek további művészeket, így több mint 1500 művész járult hozzá az idei Documentához. Az első Documenta 148 művészt mutatott be, és 130.000 látogatott vonzott be, eddig a legtöbb művészt a 1977-es Documenta mutatta be: 623-at. A látogatók száma alkalomról alkalomra nőtt, így a 13. Documenta 900.000, a 14. összesen több mint 1.200.000 látogatóval zárt. Az átlag 200-300 bemutatott művészhez képest, az idei 1500 igazán látványos ugrás – még akkor is, ha nem tudjuk meg a helyszínen, név szerint kik ezek a művészek, legfeljebb azt, hogy mely kollektíva tagjai, vagy mely kollektíva meghívására érkeztek Kasselbe. Így például a kubai Instituto de Artvisimo Hannah Arendt, amelynek lelke Tania Burguera művész, Kasselbe nem csupán előadássorozatot, beszélgetéseket hozott, hanem 10 naponként más-más kiállítást rendeztek a Halleban, így rengeteg művészt mutattak be, akiket máskülönben a kubai rezsim korlátoz és cenzúráz. Az Off Biennálé egyik projektje a RomaMoMA, egy klasszikus kiállítótér, ahová roma művészek munkáit állították ki (Tamás Péli, Ceija Stojka, Małgorzata Mirga-Tas, Mara Omara Oláh).
Az egyik leglátványosabb kollektíva a Taring Padi, amely egy teljes épületet – az üresen álló Hallenbad Ost Bauhaus stílusban épített egykori fedett uszodát vette birtokba, és a körülötte lévő parkot. A Bauhaus eleganciájával és egyszerűségével totálisan szembehelyezkedő alkotások bősége teljesen lebontotta a Bauhaus szigorú vonalait. Taring Padi munkáinak stílusa zajos, rikító, nehezen emészthető formák és színek kavalkádja, nem túl könnyen követhető narratívával, bár a falfestmények felületén megjelennek szövegek, plakátok, festmények, néhány angol, néhány indonéz (valószínűleg). A csoport energiája túláradó, a kritikai hozzáállás bátor és határozott. Nem tudjuk, kik a csoport tagjai: a Documenta kézikönyvében a csoport bemutatását kísérő fotón több mint 20 embert és néhány hatalmas kartonbabát számolhatunk meg. A nyilatkozatok mindig a csoport nevében történnek, egyéni nevek nem jelennek meg. (foto)
Végképp nem tudjuk megmondani, kik a Wakaliga Uganda művészei, akik Nabwana IGG rendezése alatt megcsinálták a Football Kommando című filmet. A film pár száz dolláros költségvetéssel egy nyomornegyedben készült, a lakók részvételével. A nyomornegyed lakosai hoznak létre mindent a filmben: ők játszanak, ők készítették a filmben használt díszleteket, részt vesznek a film párbeszédeinek, jeleneteinek kidolgozásában. A filmben minden szakszerűtlen és rosszul van kivitelezve – annyira rossz, hogy már jó. A nem profi forgatócsoport a szó eredeti értelmében amatőrökből áll: pékek, pincérek, háziasszonyok, munkanélküli fiatalok, akik szabadidejükben színészek, forgatókönyvírók, operatőrök lesznek stb. Jól látszik a filmkészítés túláradó öröme, a szabályoktól nem terhelt alkotás felszabadító hatása. A film a hollywoodi akciófilmek paródiája – de mindenekelőtt a szabad, közös, kollektív alkotás örömének fesztiválja.
Nem nézők, hanem résztvevők
A művészet szól valakihez – a műalkotásnak van befogadója, nézője, hallgatója. A befogadó kontemplálja a művet, és érdekmentes élvezetben van része. Legalábbis eddig így gondoltuk. Ugyanis kiderült, hogy a Documenta kurátorai nem így gondolják: „Megkísérlünk egy új esztétikai és etikai paradigmát, amelyben a néző elavult” – állítják, illetve úgy gondolják, hogy a látogatók „nem azért kellene itt legyenek, hogy megfigyeljenek, hanem azért, hogy részei legyenek a folyamatnak” (Ruangrupa és mtsai. 2022, 29)
Nos, elutaztunk Kasselbe, a Documentára, hogy megismerjük a participatív művészetet. Izgalmas volt, új volt, idegen volt, szokatlan, sok kérdést vetett fel bennünk – ami mindig értékes szempont. Sajnos, „participálni” nem igazán tudtunk. Nem futottunk bele olyan műhelyekbe, ahol éppen történt volna valami. Láttuk, hogy korábban történt, mivel ott voltak még a kellékek. Olvastuk, hogy később történni fognak dolgok (workshopok, előadások, közös tevékenységek, koncertek, vetítések, performanszok stb.) – de amíg ott voltunk, ilyenek nem történtek. Gondoltuk, legalább a magyar és román résztvevőkkel tudunk találkozni, beszélni. Amilyen balszerencsénk volt, épp akkor ők sem voltak ott. Így kimaradtunk a participációból. Be kell látnunk, nehéz 100 napig csinálni a fesztivált.
Ez a vegyes élmény viszont rávilágított egy fontos és megoldatlan kérdésre. A participatív művészet lényege, hogy nem-művészek hozzájárulásával jön létre. Ez a „nem-művész” csoport általában egy nagyon is behatárolt közösség, mivel a participatív művészet lokálisan gondolkodik, és lokálisan akar nem-művészi hatást elkérni. A kérdés az, vajon hogyan viszonyul a művészet ezen formája azon nem-művészekhez, akik eddig a „befogadó”, „néző”, „kiállítás-látogató” név alatt kontemplálták a műalkotásokat? Azt értjük, hogy nem megfigyelnünk kell, hanem részeseivé kell válnunk a folyamatnak – de vajon ezt maga a participatív művészeti projekt lehetővé teszi? Számol a participatív művészet a „befogadóval”, aki nem része a célzott csoportjának, vagy annyira lokálisan gondolkodik, hogy nem igazán lehet kívülről megtapasztalni a részvételt? Mert ha nem, akkor véleményem szerint ez egy nagy probléma. Maradnak a szövegek (programok, nyilatkozatok, tervek, beszámolók stb.), amelyeket el tudnunk olvasni, de nem fogjuk azt érezni, hogy megtapasztaltunk a művészetet, nem alakul ki a művészi élmény. Ami nekünk, nem-művészeknek, mégiscsak fontos.
Bibliográfia
Nha San Collective. é. n. „Nha San Collective – Introduce Nha San”. Elérés 2022. augusztus 20. https://nhasan.org/introduces.
Ruangrupa, A. K. Kaiza, Alvin Li, Andrew Maerkle, Ann Mbuti, Annie Jael Kwan, Ashraf Jamal, és mtsai. 2022. Documenta Fifteen Handbook. Szerkesztette Ruangrupa. Berlin: Hatje Cantz.
ZK/U. é. n. „Beeholder – Beecoin – ZK/U Berlin”. Elérés 2022. augusztus 20. https://www.zku-berlin.org/projects/beeholder-beecoin/.
