MEGOSZTOM

Keresés ez is – Interjú Botos Bálint rendezővel

Fiatal színházi alkotóként tart számon a köztudat, holott már egészen gazdag „alkotói lappal” rendelkezel. Szalontáról indulva, hogyan vázolnád fel a színház iránti érdeklődésed genealógiáját, illetve milyen hatások voltak meghatározók az eddigi szakmai pályafutásodban? 

A kérdésben szereplő „fiatal” jelző már nem annyira pontos, tekintve, hogy mindjárt betöltöm a negyvenet. Talán azért is gondolnak sokan így rám, mert viszonylag későn, harmincon túl kezdtem rendezni. Addig elvégeztem a színművészetit Marosvásárhelyen, két évet játszottam Nyíregyházán, aztán tanítottam három évig egy színészképzőben, majd beiratkoztam Kolozsváron rendező szakra, amit 2012-ben végeztem el. Azóta rendezek.

Rendezői pályám elején sokat dolgoztam függetlenekkel a Váróterem Projektnél és a Râmnicu Vâlcea-i Anton Pann színházban, ahol ugyancsak sok fiatal volt. Amikor befejeztem a rendezőit, az ottani igazgató éppen leszerződtetett sok kolozsvári végzőst, Bács Miklós osztályából. Nagy szerencse volt, hogy éppen abban az időben, amikor még mindenki a színházban lakott és a fiatalok lendülete és szabadsága miatt igazán fanatikus munka folyt. Ahogy az évek teltek, szétszéledt a csapat, kissé megkopott ez a ritkán tapasztalható fanatizmus, ami kezdetben jellemezte az egész társulatot.

Erdélyi kőszínházakban csak néhány éve dolgozom. Kezdtem Gyergyószentmiklóson, aztán jött Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely. A váradi munkákban külön öröm, hogy ez volt az a város, ahol kamaszként elkezdtem némileg komolyabban színházzal foglalkozni. Volt a kilencvenes évek végén egy tanoda, ami a színház berkein belül működött, két évig jártam oda középiskolásként. A Tempo Klubban, vagyis a jelenlegi-egykori stúdió felett zajlottak a foglalkozások, itt volt az első váradi rendezésem is. A társulatból többen is segítettek akkor a felvételire való felkészülésben, tehát a váradi munkának volt egy visszatérés jellege. Visszaérkezés a szakmai gyökerekhez.

Színházi alkotónak neveztelek, mert részt vettél színészképzésben, szövegeket írsz, rendezel, általában te magad vagy az előadásaid dramaturgja is, tanítasz, dolgoztál függetleneknél és kőszínházakban egyaránt. Ha áttekintjük az eddigi rendezéseid címét, műfaját, helyszínét eléggé széttartó, sokszínű. Ez egy keresésnek a lenyomata vagy tudatosan viszonyulsz ennyire sokféle módon a színházcsináláshoz?

Ez a sokféle működés számomra egységet alkot. Annak az útnak a különböző sávjai, amin járva szeretnék egyre többet tanulni a színházról és olyan előadásokat létrehozni, amelyek – jó esetben – sűrítik azt az időt, amit a nézők ránk szánnak.

Az első szöveget valójában kényszer hatására írtam. Egy egyetemi projektben kaptam egy olyan darabot, amivel mérhetetlenül elégedetlen voltam és azt gondoltam, a színis diákoknak tartozom azzal, hogy megpróbáljak jobb anyagot adni a kezükbe. Egyszerűen nem maradt más választás, mint elkezdeni szövegeket írni, kitalálni szereplőket. Azt az előadást látta az Anton Pann színház igazgatója, és ő már kifejezetten kérte, hogy csináljunk egy olyan előadást, amelyhez a szöveget is én írom. A Váróterem Projekt csapatával csak olyan előadások születtek, amelyek szövegeit a munkafolyamat alatt hoztuk létre. Ez a módszer amilyen izgalmas és szabad, olyan idegtépő is tud lenni, de újra és újra igényét érzem, hogy egy ilyen szabadesés jellegű próbafolyamatom is legyen.

A tanítás is felkérés miatt indult, és időközben sikerült olyan módszert találni és kis változtatásokkal alkalmazni, ami sok örömet és rengeteg kihívást jelentett nekem is, reményeim szerint a diákoknak is. Ezt most éppen abbahagytam egy időre, mert azt gondoltam, már csak ismételni tudnám magam tanárként, vagyis nagyon fontos lett, hogy akár sok éven át csak én tanuljak, és a munkán keresztül gyűjtsek össze annyi tapasztalatot, amit talán újra érdemes lesz átadni egy csapat fiatalnak.

A szövegek kiválasztásában nagy része van az intuíciónak. Vannak darabok, amelyek esetében egyértelmű, hogy dolgom van az adott szöveggel. Ez egyszerre gondolati és érzéki is. Vannak olyan darabok, amelyek mind szellemi, mind érzelmi síkon mozgatnak, megérintenek. Ha ez megvan, vagyis azt érzem, hogy őszintén és személyesen tudok viszonyulni a szöveghez, akkor már csak az a kérdés, van-e aktualitása, érinti-e a jelenünket.

Szabadúszó rendezőként dolgoztál a legtöbb erdélyi színházban, román színházakban, független társulatoknál. Mi az, ami jól működik az erdélyi színházakban és mi az, amin szerinted változtatni kellene, esetleg elavultnak, nehézkesnek gondolsz? Ha, és amennyiben a helyzet megérett egy átalakulásra-újragondolásra, látsz-e kialakulni olyan generációt, amely felkészült és képes ezt a munkát elvégezni?

Nem hiszem, hogy az erdélyi színházak működése könnyen szétválasztható jó és rossz tulajdonságokra. A társulatok összetett közösségek és a vezetésük is nagyon összetett feladat. A társulatok múltja, összetétele, szakmai önbizalma, a nézők értékrendje, a város hagyományai, jelene és még számtalan faktor szerepet játszik abban, ahogy egy adott színház hogyan működik. Az a benyomásom, hogy bizonyos erősségek, vagy jó dolgok úgy jönnek létre, hogy más kérdésekben hiányosságok keletkeznek.  Kívülállóként könnyű lenne „jobban tudni”, de a társulatvezetés olyan felelősségek sokasága, amit az ember akkor tapasztal meg, ha vállal egy ilyen helyzetet.

Persze vannak generációs eltérések, de a kérdésedben szereplő felkészültség és képességek egyéni kérdések. Ezek, mint mindig, most is, változó mértékben vannak jelen az újabb generációban. Vannak most is olyan emberek, akik fiatalon vállalták színházak, társulatok vezetését, azt hiszem, megvan hozzá a felkészültségük és felelős gondolkodásuk is.

Nem hiszem, hogy egy adott generáció feladata volna, hogy újragondolja a színházat. Ez nem annyira feladat, mint némileg organikus igény. Természetes, hogy az ember leginkább szeretne a saját kortársaival beszélni, és ez magától értetődően előidézi azt a helyzetet, hogy a színházban megjelennek olyan szempontok, kérdések, formanyelvek, alkotói módszerek, amelyek már jobban jellemzőek egy generáció gondolkodására, életmódjára.

A saját feladatomat abban látom most, hogy rendezőként törekedjek a frissebb, bátrabb, érvényesebb megszólalásra.

Az utóbbi években a váradi közönség megtanulta a neved. Egy kolozsvári előadásod, a Liget, meghívást kapott a HolnapUtán Fesztiválra, majd három, teljesen különböző, de a maga műfajában igen sikeres előadás rendezését jegyezted a Szigligeti Színházban. Mit jelent számodra ez a közeg, mondjuk a város társadalmi-kulturális dinamikájától a szűk alkotó közösségig haladva?

A kamaszkori emlékek miatt van kötődésem, ahhoz azonban nem töltöttem elég időt Váradon, hogy igazán pontos képem legyen a városról.Mindig úgy érzem, van a városban egy sajátos melankólia. Talán a múlt, amely leginkább az építészeti örökségben érhető tetten, és a jelen különbségei adják ezt a hangulatot. A városban most is tapintható annak a mozgalmas kulturális és szellemi életnek az emléke, ami ma már kevésbé meghatározó. A váradi értelmiségnek azt hiszem kevesebb közösségi fóruma, találkozóhelye és meghatározó ereje van ma, miközben a városnak van egy határozottan urbánus hangulata. Ezért is volt elkeserítő és dühítő nézni, ahogy az aktuális politikai vezetés egyre inkább sokadrangú kérdésnek tekinti, hogy milyen tartalommal tölti fel a város felújított infrastruktúráját.
Ugyanakkor éppen ez a lap is, ahová a válaszokat fogalmazom, azt mutatják, több emberben is van erő és akarat, hogy tegyenek azért, hogy a kultúra továbbra is teremtse meg a maga helyeit, és nem nyugszanak bele abba, hogy az aktuális hatalom megnehezíti a dolgukat.

A színháznak kiemelt szerepe van, hiszen a város legnagyobb kulturális intézményeként fontos kérdés, mennyire képes a helyi kultúra egyik központjává lenni. Tapasztalataim szerint a társulat egyre jobb formában van. Amikor munka közben megjelenik egy olyan minőség, ami mindenkinek ígéretes és izgalmas, sokan teljes erővel vetik bele magukat a munkába, és egyre inkább közös üggyé válik minden pillanata az előadásnak.

Mi az előadásaid kiindulópontja? Valami foglalkoztat és formát, szöveget keresel hozzá, vagy előbb van a szöveg, esetleg konkrét felkérés, amihez megtalálod a magad (rendezői) kulcsát?

Változó. Az is megtörténik, hogy szöveget keresek és az is, hogy elsősorban egy téma foglalkoztat. A legszebb, amikor szinte véletlenül jön szembe egy olyan szöveg, amiben egyértelműen fontos téma az, ami a jelenben engem foglalkoztat. Azok a találkozások olyanok, mint egy jól sikerült kamaszkori randi, ahonnan az ember az öröm és a teljes meglepettség energiájával tér haza.

Amikor írok, többnyire témák mentén indulok és a téma köré próbálom kitalálni a karaktereket és a történeti szálakat. Ez munka közben sokat alakul, de a téma soha nem tűnik el teljesen a munkából, számomra mindig ott van, mint tájékozódási pont.

Nagyváradi munkáid idején részt vettem néhány próbádon, és az volt az általános benyomásom, hogy egyszerre vagy nagyon reflektált és intuitív, empatikus és konfliktusos, abban az értelemben, hogy nem kerülöd el, hanem inkább kiélezed, végigviszed az alkotói munka feszültségeit. Egyet tudsz érteni ezzel? Hogyan pozícionálod magad rendezőként egy előadás létrehozásában, mik azok a legfőbb szempontok, amit szem előtt tartasz?

Igen, azt hiszem ez helytálló az eddigi működésemre nézve. Eléggé ellentmondásos ember vagyok. A paradoxon, az ellentmondás olyan energia, ami nélkül nekem nagyon nehéz megmozdulni, vagy bármit megmozdítani. Ezek az ellentmondások nagyon vonzanak a szövegekben is, és szeretném, hogy egyre tisztábban tudjam kidomborítani őket az előadásokban.

Nagyon sok szempont találkozik a rendezői munkában. Sok felelősség. Azt hiszem, ezeknek a felelősségeknek az egyensúlya határozza meg, hogy egy adott próbafolyamatban hogyan tudom pozícionálni magam. Minél tisztábban tudok egyensúlyt teremteni, annál gördülékenyebb és könnyedebb az együttműködés az alkotótársakkal. Ennek az egyensúlynak a keresése konstans folyamat. Szeretnék egyre őszintébb lenni magammal és az alkotótársakkal is, ugyanakkor úgy vállalni, akár kiélezni konfliktusokat, hogy az mindig megmaradjon a szakmaiság keretei között. Nagyon fontos, hogy értelmezzem pontosan a szöveget, és érthetően fogalmazzak, mindeközben szeretném egyre inkább rábízni magam az intuícióra. Keresés ez is.

Az utóbbi években több komoly sikered volt az előadásaiddal – a váradi Lila ákác elhozta a kisvárdai fesztivál fődíját, A társadalom támaszai c. sepsiszentgyörgyi előadásodat beválogatták a POSZT versenyprogramjába. Hogyan élted meg ezek a szakmai elismeréseket? Milyen fórumokról, személyektől kapsz a magad számára releváns visszajelzéseket, esetleg kritikákat a munkáidról?

Természetesen örültem ezeknek a sikereknek, jól esett, hogy olyan emberek nyilatkoztak pozitívan ezekről a munkákról, akiknek a véleménye számomra fontos és érvényes. Ugyanakkor határozottan igény tartok a kritikára. Persze nem jó érzés, de nagyon sokszor keresem azokat a hangokat, amelyek kritikusan lépnek fel a munkámmal szemben. Ha olyan pontokban kritikusok, amelyekben én is érzek hiányosságot, esetleg nem tudtam, vagy nem akartam eléggényilvánvalóvá tenni magamnak az okokat, akkor a kritika megfogalmazásával fontos segítséget kapok. Keserű gyógyszer, van úgy, hogy nyöszörgök is, miközben lenyelem, de mindig hat, gyógyít. Leginkább a személyességben hiszek. S ez akkor a leghasznosabb nekem, amikor beszélgetésen belül sikerül találni kritikai attitűdöt. Ilyenkor van lehetőség kibontani, mélyebben megérteni a másik ember szavait.

Az utóbbi egy évben megváltoztak körülményei a színházi alkotásnak és az előadásoknak, létükben-működésükben kiszolgáltattak az intézmények is. Főnixterv előadásod ennek a helyzetnek a „következménye”, de úgy tudom, jelenlegi rendezésed is a bezártságot tematizálja. Milyen feladatot, gondolkodnivalót ad neked alkotóként ez a válságos állapot?

Ilyen szempontból büszkén beálltam a sorba és válságosan érzem magam, ugyanakkor minden rossz szokásom mellett, nem mondhatom, hogy a válságokat csak negatívumként látom. Remélem, hogy társadalmilag, egyénileg is, sikerül úgy kilépni majd ebből, hogy fontos tanulságokat hozunk, hozok magammal.

Alkotóként még hasznosabb a válság. Ez így kissé leegyszerűsítő, de most így érzem. Mostanában, a munkák között elvonultan élek, időt szánok arra, hogy megvizsgáljam az eddigi hibákat, hiányosságokat és olyan utakat keressek, amelyekben remélhetőleg nem ismétlem ezeket.Szükség van erre az időre ahhoz, hogy megkeressem, megtaláljam azokat a történeteket, amelyeket most valóban érdemes elmondani. Most a következő évad munkáit készítem elő. Egyelőre úgy tűnik, elég sok munka lesz és ezt örömmel élem meg. Szeretnék mindenhová olyan szöveget találni, amely így vagy úgy, de reflektál erre a komplex és szorongó helyzetre, amelyben találtuk magunkat. Remélem ez a vágy is teljesül.

Fotó: Vigh László Miklós

Fazakas Márta