Boka László: Változatok fordításra
Könyvtárnyi irodalom és számos definíció létezik a fordításról: ezekben mindig valamiféle helyettesítésről, átalakításról, újrafogalmazásról, reprodukálásról vagy átkódolásról esik szó. A fordítás viszont elsődlegesen maga is mindig értelmezés. Interpretare – ahogyan a latin is mondja –, ami tolmácsolást és értelmezést egyaránt jelent. Magyarázást és magyarítást tehát, ahogyan ékes anyanyelvünk is (azonos szótőből kiindulva) igazít el bennünket e téren. Általános értelemben két nyelvi szöveganyag, két információtartalom, két jelrendszer, két kód, két reprezentáció köré épülő világ találkozása ez, amely szépirodalmi szövegek esetében hasonló értékű művészi szintet és minőséget feltételez.
A fordítás mindig egy hosszú közös utazás a nyelv(ek) mélyrétegeibe, gyakorlatát tekintve pedig kipróbálás és meggondolás, melyet mindaddig végeznek, amíg a forrásnyelvi szöveget minőségi célnyelvi szöveggé nem sikerül átfogalmazni. Mindez persze nem fordítási szabályok és törvények összességét jelenti elsődlegesen, nem is a hűségelvhez való ragaszkodást, hanem ezen szabályok sikeres gyakorlatba ültetését, s bár ez meglehetősen szubjektívnek is tetszhet, nagyon is professzionális keretekben kell történnie. Kardos László évtizedekkel ezelőtt már épp ezt az alkotó mozzanatot tekintette a műfordító munkája tulajdonképpeni lényegének. „A műfordítás ott kezdődik, ahol a szótár, a grammatika, a nyelvi invenció mintegy föladja irányító szerepét, s szóhoz jut a válogatás és árnyalás, a stiláris ízeket és zenei effektusokat latoló nyelvi fantázia” – írta –, vagyis ott „ahol a fordítónak valami személyes pluszt, valami egyéni ízlést, szubjektív művészi erőt is érvényesítenie kell a feladat megoldásában.” Megoldás pedig elvben annyi létezhet, ahányszor csak nekifutunk. A fordításra ezért egy végtelen folyamatként is lehet akár tekinteni. Egy idegen nyelvű versnek több tucat magyar fordítása, magyarítása létezhet, azokon belül pedig számos fordításkísérlet előz(het)i meg őket. Dsida saját bevallása szerint is mintegy bő tíz éven át küzdött Eminescu Glosszájának szép szövegével, amíg elégedett lett vele, vagyis három nekifutás, három verzió után egy számára is tetsző és elfogadható, az eredetivel egyenrangú magyar fordítást tudott letenni az asztalra.
Eközben a jó fordító, a „tradutore” – ahogyan az olasz szójátékkal többen érzékeltették – óhatatlanul „traditore”, vagyis áruló, csaló is lesz: ügyes interpretátor, aki az átültetés folyamatának labirintusában komoly, mondhatni ontológiai játékot űz, de aki belátja azt is, hogy mindig több úton is célba lehet érni. Ezért fordítása érdekében óhatatlanul és szükségszerűen ferdít is – ahogyan Kosztolányi hangoztatta. Valamit elhagy, másutt viszont többletet ad. Kardos a Nyugat nagy versfordító nemzedéke különleges ismertető jegyének épp a „szép hűtlenség”-et tartotta, amelynek árán az idegen költői szövegből hasonlóan költői, ma úgy mondanánk, esztétikailag telített magyar szöveg születik. Rába György ezek alapján írhatta jogosan népszerű monográfiájában, hogy „nálunk magyaroknál a fordítás nem pusztán »fordítás«, adott idegen szöveg értelmileg hű és pontos visszaadása nyelvünkön, hanem ennél sokkal több: rangos művészet, melyet legjobb költőink műveltek és fejlesztettek úgyszólván tökéletessé”.
Mindez számos kétséget, kínt, álmatlan éjszakát, nekibuzdulást és csalódást, áldozatot is kíván. Ahogyan Dsida írta: „csaknem szakadatlan bíbelődést”, „átvirrasztott éjszakák küzdését, a mázsányi papírt, közben elszívott sok ezer cigarettát s a sikertelenség tengernyi bosszúságát” is.
Kosztolányi híressé lett kérdésére (lehet-e verset fordítani?) maga adta meg a sommás választ. „Nem lehet. Miért nem? Egyszerűen ezért: désir például azt jelenti magyarul, hogy vágy, a francia szó öt betűs és magas hangú, a magyar szó négy betűs és mély hangú. Ha pontosan fordítok, úgy, hogy egyetlen árnyalat se sikkadjon el, akkor a fordított szöveg majdnem azokat a fogalmakat kelti föl ugyan az olvasóban, mint az eredetié, de a fogalmak színe más lesz, merőben más, minthogy a szavak a versben nemcsak a fogalmak jegyei, de zenei értékek hangjegyei is.” Vagyis az olvasót a fordító, főként, ha ő maga is költő nem egyszerűen csak tartalommal, gondolattal óhajtja megragadni, de legalább ilyen mértékben hangulatokkal is, sőt, „érzékien is, hangokkal, összecsengésekkel.” „Désir helyes értelmi fordítása tehát: vágy, de zenei fordítása inkább ez lehetne, például: vezír” – összegezte Kosztolányi, hozzátéve, hogy legalább e két nehézség közt tétovázik az, ki idegen verset akar anyanyelvére átültetni. Az ő műfordításról vallott nézetei, akárcsak Walter Benjamin elvei megegyeztek abban, hogy a fordítás mindig újraírás, újraalkotás is tehát. Sokszor azért is, mert a minuciózus tartalmi hűségre törekvés éppen a mellékjelentések sokaságának kiiktatásával, az átvitt értelem elsikkadásával járhat.
Vannak olyan sikeres magyar fordításaink, amelyek mára nyelvi kultúránk szerves részeivé váltak. Goethe Über allen gipfeln-je, pontosabban a Wanderers Nachtlied második része, Poe The Raven-je, Verlaine Chanson d’automne-ja is ilyen, hogy csak pár példát említsek. Ezeket már magyar versekként (A vándor éji dala, A holló, Őszi chanson) ismerjük, tanuljuk, szavaljuk, fejből idézzük őket, minthogy kultúránk, kulturális emlékezetünk részeivé váltak. Babits bon mot-ja szerint a legszebb magyar vers ezért lehet Shelley Óda a nyugati szélhez című verse – Tóth Árpád fordításában. Tóth sokszor alkalmazta pályája során az „alkotó fordítás” gyakorlatát, ami bizonyos fokú szubjektivizálással, teremtő szabadsággal járt, akárcsak Kosztolányi fordításai. A vándor éji dala magyarítása esetében a békére intő fontos záró sorban a „ne félj”-t nem találjuk meg az eredeti német szövegben vagy a vers más magyar tolmácsolásai között. Ez olyan többlet, amit Tóth Árpád alkalmazott, tett hozzá, egészített ki, gondolt szükségesnek, ahogyan arra Poszler György is felhívta a figyelmet.
A „szép hűtlenek”-nek nevezett nyugatos nagy triászról, Babitsról, Szabó Lőrincről s Tóth Árpádról (akik 1923-ban jelentették meg az első teljes fordítását a Les Fleurs du Mal-nak), no meg a szubjektivizálásban leginkább renitens Kosztolányiról, s az ő képletes utódaikról (Weöresről, Jékelyről, Radnótiról, Dsidáról, Vas Istvánról, Somlyó Györgyről) bátran elmondható, hogy folytatták azt, amit elődeik kezdtek a 19. században. A közvetítést, a kulturális transzfert, az átalakítást, a tolmácsolást, a nyelvi gazdaggá tételt tehát, amit többek között Petőfi, Vörösmarty s főképp Arany vitt sikerre például a Shakespeare-életmű magyarra ültetésével. Nem feledhető ugyanis, hogy mindezen folyamatok mögött nyelvi, kulturális vagy éppen történelmi sajátosságok húzódnak: a magyar eleve több idegen nyelvből fordít, mint ahányra őt fordítják, s ez nem csak az úgynevezett világnyelveken született irodalmi művek hazai átültetései miatt van így, hanem a környező országok irodalmi termésének tolmácsolásai okán is, aminek szükségességét épp irodalmi legjobbjaink ismerték fel legkorábban.
Manapság ezért is a művészi értékű fordítások esetén a nyelvi vendégszeretetről is szó esik. A fordítónak nincs ugyan teljeskörű értelmezői szabadsága, de saját elvei és erudíciója (nyelvi, ritmikai, hangzásbeli tapasztalatai és eszközei) révén általában az idegen lehető legpontosabb megismertetése a célja. Az egyidejűleg több kultúrában való jártasságnak, készségnek, kreativitásnak döntő szerepe van itt, ahogyan a történeti kontextusok meghatározó mivoltát is rendre kiemelhetjük, a fordítói gyakorlat során mindazonáltal az idegen és saját párbeszéd-lehetőségeit kell elsődlegesen hangsúlyoznunk! Ezekben a föltételezett egyenértékűségre törekvés mint vágyott cél nem egyszerűen az azonos és a más fogalmaival dolgozik, s nem is csupán azok kulturális antropológiai hátterét érinti. A fordító „cselekszik”, vagyis tettet hajt végre, aminek nem „csupán” esztétikai, hanem fajsúlyos etikai aspektusai is lehetnek, ahogyan a nemrég elhunyt erdélyi értekező, Jeney Éva is állította Paul Ricoeur-re hivatkozva, aki szerint a fordítói gyakorlat sohasem a szavak felől építkezik, hanem épp fordítva: tágabb összefüggésből (kultúrából), s a fordítandó nyelv világszemléletéből kiindulva jut el magukig a szavakig.
A fordító intenciói ezért is kiemelten fontosak, miközben az sem mellékes, amit Radnóti Miklós fordítóként hangsúlyozott, miszerint nem csak az egyén választ, hanem részben a mű választja (fogja, ragadja meg) a fordítóját magát. „Nem lehet »fordítani«, csak újra megírni egy idegen verset” vallotta, ezért „minden műfordítás, kísérlet.” Amihez a felkészültség és alázat mellett szerencse is kell, akárcsak az orpheusi varázslathoz, hogy az aranygyapjat őrző sárkányt elaltassuk. Fordításkötetének ezért is választotta az Orpheus nyomában címet.
A fordítás a fordító nyelvi gazdagodásának is fontos eszköze (Babits Pávatollakja, Kosztolányi Modern költőkje, Szabó Lőrinc Örök barátaink kötetei igazolták ezt), a külföldi nagyoktól tolmácsoló, nemritkán kezdő, ifjú költők egyénileg, és akár nemzedéki fellépésük szerint is „segítséget, igazolást, bátorítást” kaphattak. „Amikor a modern líra még bitang jószág volt magyar földön, fémjelzett idegen verseket sorakoztattunk fel – érvként –, hogy az utunkat egyengesse”, írta Kosztolányi 1914-ben.
A fordítás mint rangos művészet persze kitűzött, vágyott cél s megengedő modalitás leginkább, ami idegen és saját ötvözetében születik. A napi gyakorlatban ugyanakkor számos fordítás lehet bűnrossz is, vagyis félrefordítás, égbekiáltó bakikkal, de lehet akár bizonyos értelemben jobb is (több vagy más) mint az eredeti. A „leiterjakabok” esete ma már nem is annyira kirívó, mint a 19. században volt, annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanul több eszköz áll egy fordító rendelkezésére, mint akár csak egy-két évtizede. A fordító rossz, kevés vagy hiányos nyelvtudása, s leginkább a szövegkörnyezet fel nem ismerése látványos bakikat generálhat, ebből fakadóan egy-egy idegen kifejezést ma több fordítóprogram is szó szerint, tehát rosszul fordít (még) le. Más a művészi „ferdítés”, mely tudatában van az abszolút fordítás lehetetlenségének, legalábbis paradoxonának, s megint más a „jobb, mint az eredeti” ritka esete. A fordítás mint kulturális transzfer egyik legérdekesebb (és talán legritkább) válfaja az, amikor a fordító a teljes műre kiterjeszti a „teremtő áttétel” stratégiáját. Ahogyan a kérdésről több szemléletes példával élő Kappanyos András írta, Faludy György nevezetes Villon-átköltései például elkápráztatták ugyan a „kortárs rajongókat és a hűséges utókort”, akik rácsodálkoztak, hogy „a későközépkori költő mennyire az ő nyelvükön szól”, hogy „a százéves háború káoszba fordult Európája mennyire hasonlít a saját élettapasztalatukra, hogy Villon huszadik századi dilemmákkal küszködik és olykor – legalábbis a kedély szintjén – megoldást is kínál rájuk.” Ez a reveláció azonban illuzórikusnak is bizonyulhat vagy akár visszaélésnek is, ha a kor politikai aktivizmusa vagy Brecht színházi nyelve felől szemléljük a lefordított szövegeket. Egy kevéssé kanonikus példával élve, az eredetit „felülmúló”-ként szokták emlegetni a The Flintstones-t, vagyis a „két kőkorszaki szaki” amerikai rajzfilmsorozatának magyar változatát (Frédi és Béni), hiszen az eredeti prózakomédiából Romhányi József páratlan magyar verses komédiát alkotott.
Sokszor szükség mutatkozik újrafordításra is. Szembe jön a mindig élénknek, elevennek mutatkozó, olvasataiban megújulni kész eredeti, s a sokszor magyar nyelvezetét tekintve már idejét múlt, zárt, avíttas korábbi fordítás. E ponton a rögzültségekről is lehetne nyitni egy külön fejezetet: az Arany-fordította Shakespeare ikonikussá, már-már kultikussá is vált, sokáig ezért nem is mertek hozzányúlni a túlzottan „bearanyozott” Shakespeare-drámákhoz, ami azonban a színházi működés alap-létmódjába ütközött. A hetvenes évek úgynevezett rendezői színháza felismerte, hogy száz éves magyar szövegek mellett lehetetlen új kontextusokba állítani régebbi korok idegen nyelven született szövegeit, a hermeneutikai párbeszédhez új szövegfordításokra is szükség mutatkozik. Eörsi, Mészöly, Nádasdy, Varró s mások ezt a szükségszerűséget követve kezdtek új fordításokba. A fordítás tehát jó értelemben vett aktualizálás is, vagy akár sikeres adaptációként is felfogható, a jelen időnek megfeleltetendő nyelvi „kor-szerűsítés” egyik formájának. Ami sértheti is egy pontig a konvencionálisan rögzült műveket, sorokat, az egyes értelmezésekhez kötött (generációs vagy történeti értékű) olvasatokat, elvárásokat. Pár éve kisebb botrányt okozott, amiért a Zabhegyező (The Catcher in the Rye) újrafordításakor az eredetihez sokkal közelebb álló címet (Rozsban a fogó) sikerült találni az ikonikus Salinger-műnek.
A legfontosabb mégis talán az, hogy a fordítás mindig közvetítés: újraalkotás és értelmezés egyszerre, képletesen egy olyan folyó, amelynek a medre ugyan látszólag kikövezett, az áramlatok, a hullámok és az örvények benne viszont gyakorta változhatnak, s amely mindig világokat köt össze. Nem szavakat, hanem világokat fordít ugyanis minden hiteles fordító, aki nyelvek és kultúrák, korok és eszmék, formák és rímek, elmélet és gyakorlat, próza és líra között mozog, ugyanakkor kényszerű nyelvi-földrajzi határok fölött is jár, s sohasem egyes darabokkal, hanem egész világokkal, kultúrákkal, életterekkel ismerteti meg, szembesíti olvasóit. E feladat szépségén túl annak kínjairól, terheiről és felelősségéről is elfeledkezni látszanak azok, akik manapság a fordítók munkáját oly kevéssé becsülik, vagy akik azt gondolják, a mesterséges fordítóprogramok majd elhozzák a Kánaánt, gyorsabbá és olcsóbbá teszik e műveletsort, vagy legalább feloldják a babeli átkot…
Vallasek Júlia: Aprópénz vagy mogyoró?
Nemrég egy polcrendezés közben jöttem rá, hogy immár több mint 30 éve foglalkozom műfordítással. Középiskolás diáklányként publikáltam a legelső fordítást, hol máshol, mint az iskola évkönyvében. A magyar származású francia író, Christine Arnothy debütregényéből (J’ai quinze ans et je ne veux pas mourir / Tizenöt éves vagyok, és nem akarok meghalni, 1955) fordítottam le egy nyúlfarknyi részletet, bizonyára tanári felkérésre.
E fordítói debüthöz egyetlen segédeszköz állt rendelkezésemre, Eckhardt Sándor még az ötvenes évekből származó Francia-magyar kéziszótára, amit (az amúgy Jules Verne-fordító) nagyapámtól kaptam. Egyetemi éveim végére érve aztán román és angol nyelvből kezdtem fordítani, és ehhez a munkához már komoly eszközöket sikerült beszereznem: a DEX (Dicționar Explicativ al Limbii Române) egy velem éppen egyidős kiadását, illetve Országh László–Magay Tamás 1998-as Angol-Magyar Nagyszótárát. Ha valamilyen kifejezésre nem adott megnyugtató megoldást a szótár, keresgélni kellett, szakkönyvekben utánaolvasni, kérdezősködni.
Ma a munkaeszközök jelentős része online elérhető, bonyolult kifejezéseknek lehet utánajárni néhány kattintással, azt hihetnénk, a munkafolyamat jelentősen egyszerűsödött. Különféle fordítóprogramok, ha nem is profi műfordítói színvonalon, de többnyire érthető, értékelhető szövegváltozatokat produkálva másodpercek alatt végzik el azt a munkát, amire korábban rengeteg idő elment. Persze a tévedéseik, a melléfogásaik is látványosak, de ehhez „belül kell lenni a szövegen”, ismerni kell az adott kontextust, hogy az ember temperamentumától függően derüljön, kétségbeessen vagy felháborodjon a fordítóprogram által kidobott szöveg hibáin. Felületes olvasónak lehet, hogy fel sem tűnik. És felületes olvasók sokan vannak.
A fentiek alapján bárki joggal hiheti, hogy a műfordítás könnyed, kellemes és szórakoztató munka lett az elmúlt évek technikai haladásának köszönhetően. Afféle nyári hobbi. És valóban egyre inkább hobbitevékenység, csakhogy ennek sem műfordítóként, sem olvasóként nem tudok örülni.
A könnyen létrehozható szövegvariánsok elterelik ugyanis a figyelmet arról, ami a műfordításban a legfontosabb: hogy itt nem csupán egy szöveg szemantikai értelme fordítódik át egyik nyelvről a másikra, hanem gyakorlatilag egy szöveg újraíródik egy másik nyelven. Egy műfordító, amikor egy adott kifejezés lehetséges szinonimái közt válogat, nem mindig arra figyel, hogy a jelentésben a kontextusba leginkább találót válassza ki, hanem arra is, hogy az hogyan fog illeszkedni az adott mondatba, szövegrészbe, és ennek függvényében élesít vagy tompít a hangnemen, itt elvesz valamit, amott hozzátesz. Megteremti egy adott szereplő jellegzetes nyelvét, szófordulatait egy másik nyelven, rímhelyzetbe emel olyan szavakat, amelyek az eredetiben nem csengtek össze. A műfordítói munka akkor lesz igazán sikeres, ha mondhatni atomi szintről kiindulva építi újra az eredeti szöveget.
Nem tudom nem alkotói munkának látni a műfordítást. Miközben ennek az alkotásnak ma szinte semmilyen művészi-társadalmi presztízse nincs. Magyar kiadói gyakorlatban ritkaságszámba megy a fordító nevének kiemelése a könyv borítójára, és azért azt sem állíthatjuk, hogy ebben a magyar gyakorlat a nemzetközi trendek mögött kullogna. Egyelőre inkább csak azt lehet mondani: vannak kiadók, akik nagyobb figyelmet biztosítanak a műfordító munkájának, és ezt a borítón is jelzik.
Bár a szerző neve mellé kiemelt fordítói név a munka láthatósága szempontjából fontos, mégiscsak szimbolikus gesztus, amely önmagában még nem tudja megteremteni egy szakma társadalmi presztízsét. Vagy inkább újrateremteni.
Periférikus, kevesek által beszélt nyelv kultúrájaként ugyanis a magyar kultúrában hagyományosan jelentős szerepe volt a fordításnak és így a fordítóknak is, gondoljunk csak a felvilágosodás, nyelvújítás, romantika korának irodalmára. A huszadik századra a fordítás már háttérbe szorult az eredeti alkotás mögött, de azért a legismertebb szerzők egyúttal ismert műfordítók is voltak, elég, ha ezzel kapcsolatban arra gondolunk, hogy a modern költészet jelentős része a Nyugat költőinek (az eredeti verziótól gyakran jelentősen elszakadó) fordításain keresztül ismert a magyar olvasó számára. A kommunista korszak szerzőbetiltásai idején a fordítás a gyerekirodalomhoz hasonlóan mentsvár lehetett éppen indexen levő alkotók számára, ennek köszönhetünk számos remek fordítást, jelentős szerzők tollából. Bár a hatalom megválogatta a fordításra kerülő műveket, a rendszerváltásig a műfordítás tisztességgel megfizetett munkának számított, a fordított művek pedig jellemzően alapos professzionális szöveggondozási folyamaton estek át. A fordító után nemcsak kiadói szerkesztő nézte át őket, hanem gyakran kontrollfordító is, ezáltal biztosítva, hogy komoly művészi értékű és az eredetihez illő szöveg kerül az olvasó kezébe.
Mindez a rendszerváltás után gyökerestől megváltozott. A könyvpiaci szabályok, folyamatok a műfordítások megjelentetésére is hatottak, és ezek nagy része nem kedvez az időigényes, „szöszölős” minőségi műfordításnak. Vannak népszerű és kevésbé ismert nyelvek, kultúrák, alkotások, egy közismert, netán megfilmesített művet nagy eséllyel könnyebben adnak ki, mint egy kis, kevésbé ismert nyelven író szerző akár zseniális alkotását. Vannak sikersorozatok, netán valamilyen közösségi hálón (Instagram vagy újabban a Tik-tok) felkapott könyvek, amelyeket szinte futószalagon érdemes megjelentetni, ameddig nem csökken irántuk az érdeklődés. A határidők által diktált felgyorsult munkatempó mellett a szöveggondozás folyamatából lassan teljesen kikopott a kontrollfordító, esetenként maga a szerkesztés is lerövidült. Nem csoda tehát, hogy ha belepillantunk olyan közösségi oldalak, mint a Goodreads vagy a Moly.hu értékeléseibe, gyakran találkozunk elégedetlen olvasói véleményekkel, amelyek egy-egy fordítás minőségét kifogásolják. És ha hinni lehet a megadott példáknak, előfordul, hogy nem valamilyen ízlésbeli eltérésről van szó, hanem vaskos félrefordítást jelez a cseppet sem nyájas, hanem jogosan felháborodott olvasó.
Mi az oka annak, hogy miközben a fordítások száma nő, és immár nincs korlátozva az, hogy mi jelenhet meg magyar nyelven, a fordítások minősége csökken? (Nyilván jelennek meg komoly művészi színvonalú fordítások is, de itt most nem ezekről van szó.) Sohár Anikó 2023-as, Parallèles-ben megjelent angol nyelvű tanulmányában (Working for Peanuts. The Economic Situation of Hungarian Literary Translators) többek közt erre is keresi a választ. A 2008-ban, 2012-ben és 2020-ban műfordítókkal végzett három kérdőíves kutatás betekintést enged mind a műfordítói munka körülményeibe, mind ennek anyagi vonzataiba. Amint a cím is jelzi, ma a műfordító, legyen bár akármilyen jól képzett, aprópénzért dolgozik. (A „working for peanuts” kifejezést egyébként mind a Deepl, mind a Google Translate úgy magyarítja, hogy (földi)mogyoróért dolgozik. Ennyit arról, hogy nincs is már szükség fordítókra.)
Egyszerűen összefoglalva: a műfordítás nem a műfordítók választása okán, hanem gazdasági kényszerből manapság egyre inkább hobbi, amiből megélni nem lehet, csupán élvezetből, szellemi önkiteljesedés okán végzi az ember. Ami azt is jelenti, hogy valami másból él meg, tart el családot, fizet villanyszámlát, így várhatóan azon a másik területen igyekszik majd kiteljesedni, tovább tanulni, egyre jobbá válni. Az, hogy a műfordítók többsége voltaképpen hobbiból dolgozik, még nem jelenti azt, hogy szükségszerűen gyeng(ébb) minőségű szövegek kerülnek ki a kezük alól. Hobbit is lehet nagy szakértelemmel, odaadással, mesteri szinten művelni. Tudjuk, a lelkesedés csodákra képes. De nem kellene erre alapozni.
„Mivel a műfordítás meglehetősen nagy kihívással járó foglalkozás, amely rengeteg időt és erőfeszítést igényel a művelőitől, nyilvánvaló, hogy ha a társadalmi-gazdasági körülmények nem javulnak, a közeljövőben kevés főállású műfordító marad Magyarországon.” – hangzik a fentebb említett tanulmány végkövetkeztetése. Hogy ez ellen lehet-e tenni? Ha lehet, akkor leginkább azzal, ha megpróbáljuk láthatóvá tenni a közönség számára azt, hogy konkrétan mit is jelent a műfordítói munka, hiszen erről a legtöbb olvasó mit se sejt. Talán így az is körvonalazódik majd számára, hogy mit veszít(het) azzal, ha újra és újra azt tapasztalja, hogy nem egy újraalkotott, atomi szintről felépített szöveget olvas. Ha csupán korrekt (vagy akár hajmeresztő) változatokkal találkozik. Ha olvasás közben gyakran motoszkál benne az érzés: az eredetiben ez biztos jobb volt. Elárulom: az élményt. Azt, amiért érdemes lett volna elolvasni azt a könyvet. Vagyis mindent…
