Tengerbe súgni
Ha azon töprengek, az irodalmi tenger hol kezdődött a számomra, talán A kincses sziget lenne az első könyv, ami az eszembe jutna. Akkor még felhőtlenül élveztem a hullámokon játszadozó fényeket, John Silvert, a rokonszenves gazembert a falábával és a papagájával, szóval az egész hóbelevancot.
A Nemo kapitány már egy rejtelmesebb valami volt, mint az egész Verne Gyula-világ a maga kódjaival, titokzatosságával, félelmetességével. Hogy egy embernek legyen egy világa valahol a tengerek mélyén, az számomra nagyon izgató ötlet volt, s a vernegyulaság sajátos magyarsággal töltötte el.
A legyek ura már csöppet sem volt rejtelmes, inkább borzasztó vagy még inkább iszonyú. Azt hiszem, akkor kezdtem megérteni, hogy a tenger kegyetlen is, nemcsak nyaralás és bukfencezés és prüsszögés és egyebek. A Robinson Crusoe-ban még ennek a zamatát éreztem; A legyek urá-ban már a gyomorsavát.
És megnőttem a Moby Dick-re, amelyben aztán ott a tenger a maga részleteiben, bugyraiban, megszállottságában, szorongásában, rettegésében és magányában. Nem tudom, van-e iszonyúbb annál, mint amikor a fehér bálna kicsapódik a vízből, és mindenki tudja, hogy az utazásnak vége. Vagy Az öreg halász és a tenger-re, amelyben ott van szinte mindez, de jóval reménytadóbban, valahogy úgy, hogy az ember abba hal bele, amit szeret, és bár tudja, hogy bele fog halni, mégsem tudja abbahagyni. Santiagót megveri az óceán (illetve nem veri meg, azt az idézetet sokat tanultuk, csak a „valahol-otthon-legyen-benne” győzte le), az öreg halász mégis oroszlánokról álmodik, amikor hazatér gyötrelmes útjáról.
Közben azért a költészet sem pihent. Első nagy tenger-élményemet A félreértés című Camus-darab műsorfüzetében közölt A tenger jelentette: „A tenger, mondtad haldokolva, / s azóta ez az egy szavad / jelenti számomra a tengert, / s azt is talán, hogy te ki vagy.” Itt kezdett meggyűlni a tenger, sokkal többet jelenteni önmagánál, metaforizálódni, megnőni. Aztán egyik évfolyamtársam egy időben sűrűn szavalta Rubén Darió csodálatos versét: „Foncsorozott, szürke üveglap a tenger, / tükrében a fémes, horgany-szürke ég, / madárrajok könnyű, fehér foltja villan, / s feldereng a sápadt, szürke messzeség.” Rab Zsuzsa fordítása magyarul is áthozza a tenger opalizáló hatalmasságát: egy vízi Oroszországot.
„A tenger, ez a sápadt részeg, / Ezüstlávát ivott…” Adynak ez a verse már bevetett abba, hogy a költők mindig másként látnak: nekem biztosan nem jutott volna eszembe, hogy a tenger – részeg. A kép azonban él, ég, fénylik az óriási vízben is: a tenger határtalanságát kevesen tudják annyira „elmesélni”, mint Ady.
A kevesek közé tartozik Mihai Eminescu. Între nouri și-ntre mare című versében a vándormadarak repülését nézi, és azt óhajtja, bár repülhetne ő is át a tengereken, bár soha ne érné el a vágy. Ez azért megrendítő: hol nincs vágy? Ahol nincs élet, tulajdonképpeni élet. Aki él, az mind szeret, aki pedig szeret, az szenved, főleg a romantikában.
„Egyedül hallgatom tenger mormolását” – Lévay József verse inkább a magyar kulturáltság része volt a számomra, egy megverselt Mikes. Hosszú-hosszú idő kellett, hogy megérezzem a valódi szomorúságát, és megértsem, hogy csak arról lehet ilyen igazi verset írni, akivel azonosul az ember.
Sok tenger volt az utamon. Whitman, Shakespeare, Storm, Thomas Mann – elő sem lehet sorolni mindegyiket. De nemrég jártam egy könyvbemutatón, s az útinapló szerzője azt fejtegette, hogy talán a tengerparti helyekre menne vissza legszívesebben, mert ott, ha amúgy nehéz is az élet, mindig nyoma van a kedélynek, az emberek könnyebben viselik a sors csapásait, félmeztelenül horgásznak a sirályok vijjogása közepette.
És eszembe jutott A pestis, az a regény, mely mindenképpen eszembe jut mostanság. Abból is a híres jelenet, amelyben Rieux és Tarrou lemennek fürödni, hogy emlékezzenek még arra, mi az élet, és hogy megpecsételjék a barátságukat. Nem tudhatják, de a szó szoros értelmében megpecsételik, hiszen Tarrou nemsokára meghal, éppen akkor, amikor a járvány véget ér. Arra gondolok, hogy talán arra való a tenger, hogy megnyugvást merítsünk belőle: az élet akkor is megmarad, amikor mi már rég halottak leszünk. Sovány vigasz? Inkább hatalmas, mint a tenger. Hiszen amit tudunk, azt belesusoghatjuk a hullámokba, mint Midász király fodrásza a gödörbe. A tenger sokkal jobb, hiszen meg sem kell ásni.
Demény Péter
Tengernyi tenger. Motívumok és értelmezésrétegek
A tenger az irodalomban, akárcsak a hegy, a nehezen uralható, az embert alázatra késztető természetnek s nyilván az a fölöttinek, vagyis a transzcendensnek az elsődleges jelképe, illetve az irracionálisnak, a belső emberi tudatállapotoknak is erőteljes szimbóluma, allegóriája. Bennük – egyrészt a veszélyes, nyers, uralhatatlan természeti erő révén, másrészt a fizikai és földrajzi végtelenben, az újabb és újabb hullámok, hegyvonulatok láncolatában – bizonyos fokig az idő és a személyes emlékezet sodrásának az egyik legfőbb motívumhálója is kétséget kizáróan ott rejtőzik. Külső és belső végtelennek a helyszíne. Nem véletlen, hogy mindkettő, a tenger is, a hegy is alapvető bibliai archetípus, mely fölött az embernek aligha lehet hatalma, ellenben folyamatosan vágyik rá. De míg a hegy a maga magasztosságával és embertől elzárt, vagy embert próbáló magaslataival horizontálisan felfelé törekedve egy jól körülhatárolható motívumképet rajzol, addig a víz ugyanezt mélységeiben teszi, viszont éltető ereje, alapvető lételem-mivolta olyan többletet is ad mindennek, mely az élet elengedhetetlen tartozéka, forrása, s ezáltal óhatatlanul univerzálisabb is. Teremtő erején túl a víz kiterjedése, túltengése vagy hiánya, testi, lelki szüksége gyakorlati vagy szimbolikus jelentőségű, mely az irodalmi alkotásokban is megkérdőjelezhetetlen. A tenger maga nem csupán domináns tematikus elemként jelöli a poétikai végtelent, hanem képi-szimbolikus összefüggésrendszert alkotva a véget nem érő értelmezői rétegeknek is az egyik erőteljes megfelelője.
Alig van olyan költő, akit ne érdekelt volna valamilyen formában a tenger, s aki ne énekelte volna meg a valóságos vagy képletes nagy vizet. Annak képzetei az újjászületéstől a békéig, a lelki viharoktól s a megtisztulástól az idő visszafordíthatatlanságáig roppant gazdag gondolati tartalmakat hordoznak. „A tenger épp az égig ér. / S amint a végtelenbe hág, / mutatja, meddig ér a vágy. / Nem tehetek mást. Nem kivánok / kevesebbet, mint egy világot.” – írta Nemes Nagy Ágnes, aki éppen 30 éve távozott e földi létből. Aztán ott van a hozzá hasonlóan Babits-tanítvány Weöres is, aki persze legalább annyira Hamvas-tanítvány is, így egész poézise a tengerrel kapcsolatos mítoszokban és a teljesség felé törekvésben tobzódik, a „lét-mély”-et és a parttalanságot kutatja. Mestere, Hamvas írta: „A tudattalan, ha magát ki akarja fejezni, mindig óceán vagy erdő képében jelentkezik.”
A tenger sokáig az emberi lét (az ismert világ) határa volt. Ahonnét az óriások földje vagy a tündérsziget kezdődik, mint a János vitézben, ahová halandó nem léphet. Ha mégis, célját nem éri el, s a víz ura örök bolyongásra kényszeríti, ahonnét Ithaka meleg partjai csupán fájó emlékekként, emésztő sóvárgással derenghetnek már fel. Kezdő olvasókként, fiatalon legtöbben csak a tenger fizikai valójára figyelünk, hogy úgy mondjam, azzal is eltelünk, valószínűleg nem érzékeljük még a tengermotívum és a lelki dimenziók „felnőttes” összefüggéseit, később megtapasztalt párhuzamait.
Gyermekként szerencsésnek mondhattam magam, hiszen 10 esztendős koromig minden nyáron láthattam a tengert. Tudtam, milyen. El tudtam képzelni a „nagy kékséget”, ha olvastam valamit róla, nem úgy, mint Móricz híres falusi alakjai, akik a tengert vágyva, annak kék vizét hírből ismerve, áhítva legföljebb a gátat szakító, földeket elöntő árvízben látják meg pusztító, félelmetes erejét, mint a Pipacsok a tengeren szereplői. Egyszóval úgy nőttem fel, hogy természetes volt a tenger látványa, legalábbis a Fekete-tengeré, mely nevéhez méltóan valóban sötét és vad is tudott lenni egy-egy vihar után, még a partról szemlélve is. Lényeg az, hogy nem a Grant kapitány gyermekeiből meg a Robinson Crusoe-ból kellett elképzelnem, milyen lehet a hullámzó tenger, ha magukat a megtépázott hajókat s a pálmafák övezte szigeteket nyilván oda is kellett rajzolnia képzeletemnek. Később már a tenger kimeríthetetlen forrásait, titkait, például víz alatti világát, vagy a vele való küzdelmeket kedveltem inkább, valahol meghódítani vágytam, mint Némo kapitány vagy a Moby Dick-et megszállottan üldöző Ahab, netán csöndesen, mint Hemingway Öreg halásza.
Kamaszként érdeklődve olvastam aztán, hogy nemzetem büszkén, de nyilvánvalóan túlzón hirdeti, hogy tágabb hazája partjait egykoron három tenger is mosta… A dicső, de meglehetősen ködös múltból gyúrt romantikus képzelgések után aztán ott voltak Kossuth valóságos, de helytelenül idézett sorai a reformkorból, mely „tengerre, magyar” formában vált szállóigévé. Hisz mégiscsak volt egy valós Fiuménk, mely egy kedves bon mot szerint az a magyar város, ahol a horvátok is olaszul beszélnek. Az Adria így mindmáig kicsit „a mi tengerünk” is maradt. Jó Zrínyink meg is írta az Adriai tengernek syrenaya kötetét, a hősi eposzt s lírai szerelmes verseket is tartalmazó gyűjteményét, a szirénekkel, a fátummal s a dicső magyar múlttal való viaskodását is egybe foglalva.
Az igazi „magyar tenger” persze a Balaton maradt, melyet oly sokan megénekeltek, Kazinczy Ferenctől Jókaiig, Eötvös Károlytól Krúdyig. Mindmáig lenyűgöz az a harmónia, amivel az őt övező kies tájjal együttesen adni képes, valahol nekem mégis a Fekete-tenger nyújtotta tenger-élmény, a nyílt víz, az igazi hullámok és a végtelen horizont a hajnalban felkelő nappal maradt a tenger, s nem a láthatárt kopár szigeteivel szaggató Adria, vagy a túlpartot csak ritkán elrejteni tudó Balaton. Mindez, feltételezem azért is, mert a tenger többnyire terra incognitának számító területet jelez. Ne feledje senki, hogy mi, magyar olvasók valós tenger hiányában is, vagy épp ezért, az óperenciás tenger képzetén, összetett motívumán növünk fel…
A tenger vagy óceán konkrét látványa így – földrajzi sajátosságok révén – a magyar irodalom nagyjai számára éppen, hogy nem jelentett mindennapos élményanyagot, a tenger a „távolinak” és az „egzotikusnak” volt leginkább a megfelelője még a 19-20. századok fordulóján is, folyamatos úticélt, vágyott ideát testesített meg. Az volt az „új vizeken” járó Adynak, aki számos versébe írta bele a tengert, hiszen őt is – mint oly sokunkat – rabul ejtette. Csakhogy ő már a modern ember szubjektumának összetettségét, a külső, társadalmi szerepkörök és elvárások mögött a belső vívódásokat, az egyén rétegezett arculatait is megfogalmazta a baudelaire-i hagyatékból is építkező csakazértis akarnoksággal, a tenger s a nagybetűs Sors „ákombákomjaival” szemben. „Fehér habok, betü-milliók, / Idegesek és nyugtalanok, / Tengerre írva írják most meg,/ Hogy ki vagyok, hogy mi vagyok” – írta San Remoban, de közel tucatnyi más tenger-versét is idézhetném példaképp, az Egyedül a tengerrel soraitól A megőszült tengerig.
„Ez a kékség, amiben úszunk, / eget és földet összefog / és lent a hullámzó magasság, / fent a szárnyrakelt víz suhog”. Szabó Lőrinc sorai víz és ég összefonódó lebegésében az örömmámort, annak szabadságot és lelket feltöltő erejét emeli ki, Babits több sora viszont a tenger konkrét látványa, érzékisége (víz és fény, árny és csönd, halk morajlás) után „különös, csaknem eszelős” könyvében (Karinthy jelzői ezek a Sziget és tengerről) már a belső sziget fontosságát emelte ki inkább.
„Aki siratni akarja hazáját, / utazzék tőle mennél távolabb”, írta Jékely a „morgó tengerparton”, Itáliában, valóban távol hazájától. De ő azt is tudni vélte, hogy a „roppant víz” „világok hordozója” is, melynek „nagyságos” vizét „az emberi nemzet zokogta sósra”. A romantika magyar s európai tengere már eleve a népek tengerét is jelképezte, mely sokszor szilaj hullámokat vet, akárcsak Petőfi „feltámadott” tengere. A könnyek és a tenger sójának analógiája pedig nem kíván különösebb magyarázatot. A sort hosszasan folytathatnám, miszerint ember és természet egysége, lelki harmónia, önismeret vagy sors-jelkép, népek hánykódásának, szenvedéseinek kollektív szimbolikája minő kiterjedt helyet foglal el a magyar irodalomban, ha csupán az utóbbi évszázadokat tekintjük. Helyette a vágyott tengerkép (és világirodalom) amolyan inverzére térek még ki zárásképp. Hiszen mi, akik egy viszonylag „kis nyelv” birtokosai és azon megszólaló irodalom szerelmesei vagyunk, e sóvárgásban mondhatni természetesen a világirodalomba mint „szent oceánba” való remélt beérkezést vizionáljuk folyton.
„Vannak emberek, akik a fürdőkádban is a tengerre emlékeznek” – figyelmeztetett Márai. Aztán ott volt a sarkosabban fogalmazó Jékely, aki szintén hasonlóra intett 1946-ban. A másodszor is kisebbségbe kerülő erdélyi magyar irodalom jövőjével kapcsolatosan egy körkérdésre válaszul írta, hogy egyesek „a libaúsztató-patak sodrát” összetévesztik a „Duna vagy a Tenger áramával.” Figyelmeztetése sokáig aktuális maradt, 1978-ban az ún. Csipkerózsika-vitában Sütő András meglehetősen rugalmatlanul huhogta le a fiatalabb nemzedéket, akik a helyi sajátosságok erőltetett felsorolása helyett az egyetemes látókörre – a patak helyett a tengerre – kívánták inkább tekintetüket emelni. A kor s a viszonyok mások voltak persze, Sütő nekiiramodása is érthető volt, az már kevéssé, hogy egyesek majdhogynem blaszfémiával vádolták ekkor az ifjú Panek Zoltánt, aki az egyoldalú vitában (melyben az ifjúság gyakorlatilag egyazon fórumon labdába sem rúghatott a „sajátosság méltósága” tételt megfogalmazókkal) azt merte írni, hogy a genius loci erőltetett keresése így jobbára csak genius lóca marad…
Mindez persze már irodalomtörténet. A víz ősi és egyetemes szimbólumtárán, mesevilágunk alapjain, erőteljes biblikus jelképeken vagy a klasszicista európai művészeti hagyomány értelmezéshálóin túl a tenger és a sziget, a part és a hullámok, az egymásba érő ég és a víztükör, illetve az óceán és az abba futni kívánó ér szimbolikája viszont örök, kimeríthetetlen, akárcsak a tenger maga.
Boka László
