A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának hatodik része.
A fesztivál Csíkszeredán folytatódott, és talán ezt az állomást vártam a legjobban, mert nagyon érdekesnek ígérkeztek az előadások. Első nap Radu Afrim Napraforgó című előadását láttuk, amit Pass Andrea drámája alapján állított színpadra a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatával.
Afrim jellegzetes rendezői stílusa a Napraforgót is meghatározza: a visszatérő karakterek, a forma- és látványvilág szürrealitása, a jellegzetes színészvezetés. Mégis azt hiszem, hogy az általam eddig látott előadásokhoz képest ez lírai maradt, talán a Nyugalom költőiségét közelíti meg ez a produkció. Szerintem, egyértelműen elkülöníthetők a rendező megírt irodalmi, vagy színházi szöveg alapján készült előadásai, továbbá azok, amelyeket Afrim az adott társulat improvizációi alapján, illetve saját ötletből kiindulva alkot. Úgy gondolom, a Napraforgó esetében jót tett, hogy a történetvezetés lineáris és viszonylag koherens maradt, azonban a dramaturgiai sűrítés nem sikerült tökéletesen. Így az előadás néhány pillanatában nem tudtam eldönteni, merre tart a történet, sokszor inkább vontatottnak éreztem az előadás dramaturgiáját, Egyértelműen egy erőteljesebb húzást igényelt volna a darab. Nem tudom, Dálnoky Réka rendezőasszisztens mennyit dolgozott a rendezővel a szövegen, de azt gondolom, munkája hozzájárulhatott ahhoz, hogy a történetiség medrében maradjon az előadás. S még ennek ellenére is rengeteg olyan elem került a produkcióba, amelyet már kevésbé tartottam érdekesnek (pl. a vámpír gondnok, a medve-jelenet, a hajléktalan). A komikus karakterek voltak jobban a szövegbe ágyazva (például a Kónya-Ütő Bence és Korodi Janka által játszott Erik és Dzsennifer karaktere), akik oldották a feszültséget. Összességében egy megindító, hatásos és jól megszerkesztett előadásnak tartom a sepsiszentgyörgyiek produkcióját, amelyben több kiváló alakítást is láthattunk. Számomra a legkiemelkedőbb színészi játékok Erdei Gábor (Apa) és Varsányi Szabolcs (Janka) nevéhez köthetők. Szépen kidolgozott, nem túlzó, de megindító alakítások voltak ezek, amelyek éreztették a drámai konfliktus feloldhatatlanságát.
Másnap a Bukaresti Állami Zsidó Színház teljesen más stílusú előadása minden várakozásomat alulmúlta. A Rúth könyve egy művészileg nem túl igényes, a holokauszt témáját csak nagyon felszínesen és hiteltelenül érintő előadás, amely ráadásul mérhetetlenül vontatott is. A látottakat ellehetetlenítette a rendezői koncepció zavarossága: teljesen véletlenszerűnek tűnő dátumozásokkal ellátott időutazások, a szereposztások esetlegessége, a történet- és a színészvezetés hibái. Elméletileg különböző életkorú karakterek jelentek meg a színpadon, azonban közelről jól látszott, hogy a színészek nem a koruknak megfelelő karaktert játsszák. Ez azért volt zavaró, mert hiányzott a formai kerete. A színészek közül egyesek teljesen amatőr módon voltak elmaszkírozva fiatalabb, vagy idősebb életkort mímelve. Mindez talán nem lett volna annyira zavaró, ha nem ugráltak volna össze-vissza az időben, vagy ha a színészi alakítások rendben lettek volna. Alapvetően az irodalmi alapanyaggal – Mario Diament regénye – nem lehetett probléma, mert érzékenyen és emberi léptékkel kapunk jeleneteket a háború borzalmaiból, de azt hiszem, Eugen Gyemant rendező következetlensége és a botrányosan rossz színészi alakítások arra késztették a nézőt, hogy teljesen eltartsa magától a történelmi tényeket.
Erre jó példa a mindent felvállaló zsidó jelenete, akit a piros ételfestékkel bekent hentes (állítólag Mengele) arra kényszerít, hogy (látványos mímeléssel) szöget egyen. Én nem igazán szeretem, ha a saját nemzetemet érintő tragédiákat olcsó színházi eszközökkel szemléltetik, mert számos nézőben éppen az ellenkező hatást érheti el. Alapvetően nagyon nehéz egy elbeszélhetetlen tragédiáról beszélni, de akármi is legyen ennek a helyes formája, nem gondolom, hogy annak köze van ahhoz, amit Csíkszeredán láttam. És szeretném hangsúlyozni, hogy az előadás hiteltelensége a borzasztó színházi felszínességben gyökerezik, és nem abban, ahogyan a drámai alapanyagként szolgáló regény kezeli az elmagányosodás témáját, vagy az emigránsként megélt háborút, mert azt teljesen relevánsnak tartottam. Talán, ha a főszereplő, a mindig színpadon lévő Rúth jelenléte rendben lett volna, most más lenne a véleményem valamennyivel, de Katia Pascariu teátrális sóhajtozásai és civil jelenléte maximálisan elidegenítettek a történettől, a legkevésbé sem tudtam befogadni azt.
Összességében mindkét előadást nagyon hosszúnak és szellemileg megterhelőnek éreztem. Nagyon sajnálom, hogy a Rúth könyve ennyire kiábrándítóan hatott rám. Mivel nagyon érdekesnek tartom a zsidó kultúrát, különösen rosszul érintett, hogy ez az előadás ennyire rosszul sikerült. Reménykedve várom a fesztivál folytatását.
Fotó: Bartalis Előd felvétele a Napraforgó című előadásról