Idén is folytatódik a Ketten egy páston rovat. Boka László irodalomtörténész, a budapesti Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa idei „társvívó”-nak, társgondolkodónak Reményi József Tamás kritikust, szerkesztőt kérte föl. A rovatban irodalmi évfordulók, díjak, kortárs kulturális események kapcsán minden alkalommal két véleményt olvashatnak. A rovat célja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti tudnivalók mögött rálátást biztosítson izgalmas háttérösszefüggésekre, illetve elfeledett aspektusokra is.
Kapaszkodókat kereső emlékezet
Nyugat, 1923. január 1., centenáriumi Petőfi-szám. Élén Babits verse, a Petőfi koszorúi. Kiáltvány ez megcsúfolt eszmékről, a Nemzeti dal retorikáját felidézve. Lírai röpirat a kisajátító mechanizmus ellen, amelyben „a süket Hivatal hozza koszorúit”. Krúdy Gyula is ír az ünnepi számba, egészen más regiszteren: a rajongás természetéről és a szoknyák hatalmáról értekezik. Bólogathatunk, hogy a különbség nem meglepő. Csakhogy ezek egymást kiegészítő megszólalások. Amikor Krúdy tömény iróniával a költő emlékébe beleszerelmesedő utókorról beszél – arról, hogyan lett a semmi kis ember, akit egykor a delnők komolyan nem vehettek, „a nemzet legszebb fia” –, az emlékezetpolitika civil, mondhatni antropológiai hátterét adja. Pártvezér és kispolgár együtt teremt hamis világot, amelyben mindenki a szent értékek tiszteletéről papol, miközben az új petőfik a réginek sorsát élik.
Krúdy alig néhány hónappal korábban megjelent kisregényében, az Ál-Petőfiben kemény szavakat olvashatunk: „A forradalom árulói hamisítják a honfibút”. Ezzel a Krúdy Gyulával (és Babitscsal) példálózik az újabb világháború mélyén megkezdett naplójában Márai Sándor, amikor maga is koszorúkat emleget: „Az elmúlt években meghalt Babits, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Krúdy, Móricz Zsigmond. Írók, kikkel nagy nemzetek is büszkén állottak volna a világ elé. Nálunk egyetlen koszorút nem küldött a hivatalos világ sírjukra. Nálunk az író a közösség ellenére kénytelen kifejezni magát. Ebbe, hamar és idő előtt, bele kell halni.” Néhány nappal később, 1943. december 6-án Márai megtartja székfoglalóját az Akadémián, háború utáni nagyszerű esszékötetének a címadó előadásával: Ihlet és nemzedék.
Okfejtésének kiindulópontja két Petőfi-vers, a Szeptember végén és a Nemzeti dal. Elemzésük külön-külön nem igazán mélyenszántó, s még nyomukban az ihlet mibenlétéről sem kapunk különösebben eredeti megfigyeléseket, de a harmadik lépésben kiderül: Márai a két mű együtt-tárgyalásával provokálni akarja hallgatóságát. S legfőképp önmagát: 1943 jeges magányával szemben a versek közös költői idilljére volt szüksége. Mindegy, hogy az egyik szerelmes leányok emlékkönyveinek világára rímel, a másik meg az utca emberét gyújtogatja röplapokon, „a nagy vers több, mint értelme, több, mint versmértéke, több, mint zenéje […] az élet és a halál partjai között didergő emberi lény számára ez az egyetlen lehetőség, hogy pátoszát, mely nélkül az emberi fajta létezésének nincs értelme, kifejezhesse.” S innen már nyilvánvaló az előadás legfőbb mondandója: egykor alkotó nemzedékek közös ihletének, közösségének vágya munkál benne. Egy olyan idealizált állapoté, amelyben a szellem nem veszítette el szükséges kollektív közegét, s amelyben a „csak író” szerelmi vallomása is közéleti, ha tetszik: politikai tett. Miközben egy zseniális politikai vers sem más, mint szerelmi vallomás. Ez Márai Petőfije.
A Nyugat centenáriumi számába Kuncz Aladár is hosszabb esszét ír. Különös figyelmet szentel az 1846-os nagykárolyi verseknek, amelyekben Petőfi Kölcseyt idézi meg, érte perlekedik, kit „a helóta nép” nem érdemel. (Kölcseyig hátrálunk hát vissza, hisz a kapaszkodókat kereső emlékezetnek nincs, nem lehet megnyugtató végpontja.) Kuncz a himnikus Nemzeti dal közvetlen előzményeként látja a Hymnust, amelynek születéséről aztán, a Nyugat 1923. február 16-iki számában az újabb centenáriumi megemlékezés feladatát – Krúdy Gyula kapja. Krúdy még tovább kutakodik visszafelé, s kettős portrét rajzolva azt a Kölcseyt szemléli, akit Kazinczy Ferenc nyelvi-irodalmi forradalma(!) indított útjára. Azt a Hymnust ünnepli, amely a széphalmi dolgozószoba szellemi kisugárzása nélkül nem kelt volna életre. A nemzet zengő fohászát egy új szintre lépő szakma műhelymunkája előlegezi meg. Van Krúdynak egy meglehetősen kifejtetlen megjegyzése is. „A költő Kölcsey írhatott irodalmilag értékesebb verseket, de a magyar rétorok legeleje nem adhatott ki lelkéből hatalmasabb nemzeti hangot.” Ebben a mondatban ott a nyilvánvaló ellenérzés a műfajt később kompromittáló temérdek irodalmi szónoklat miatt. Ahogy Márai is elcsodálkozott, mitől lett olyan nagy vers a Nemzeti dal, egy közhelyeket halmozó „kortesbeszéd”. De hisz Petőfi modern volta éppen ebben ragadható meg, a romantika szép eszményeinek gátlástalan használatában. Ennek legizgalmasabb ars poeticáját a szokásosnál sokkal nagyobb figyelmet érdemlő Útirajzokban találjuk, amely magát a költészetet, költői készenlétet, a mesterséget utaztatja a magyar valóságban, s mindennemű kulturális tárgyak (akár parodisztikus) tükrében láttatja azt, amit látni érdemes.
A Nyugat ünnepi számai óta újabb száz év telt el. Újabb süket Hivatalok váltották egymást, évfordulók ünneplésében élenjáró kampányország lettünk. Babits, Krúdy, Kuncz Aladár, a nyomukban Márai mélységes hiányérzete ma, 2023-ban, Petőfi és a Hymnus bicentenáriumán is velünk maradt. Az irodalom, amelynek szerepét a további száz évben ugyancsak sok manipulációval gyötörte meg hatalom és publikum, ma is keresi a helyét. Kevésbé fennkölten, Krúdy humorával szólva Kölcsey mesteréről: „Ha nem lett volna oly nemes férfiú (…), száz esztendő múlva még gyanúba is vehetnénk, hogy olykor tréfás nyelvújítási kísérleteivel még a magyarok nadrágszíj-szakajtó, nevető izmaira is számított, mert hisz a megnevettetés már sikert jelent – mint manapság is megpróbálják a küzdelmes életet folytató, szegény írók, hogy bolondnak teszik magukat vagy a lábuk helyett a kezükön mennek be a könyvkiadó irodájába, mint a manézsba a bohóc.”
Reményi József Tamás
Költészeteszmények, kisajátítások, himnikus szólamok
Aligha szorul bizonyításra, hogy az irodalom maga is történeti, változó fogalom. Mást és mást értettek rajta az idők során, súlya, tekintélye is korról korra változott, ezért más-más elvárásokkal is közelítettek hozzá különböző időszakokban. Voltak idők, amikor az irodalom nyíltan feladatelvű, máskor csupán „tendencziás” maradt (pl. más fórum nem lévén, vagy a körülmények a társadalmi-politikai megszólalásokra eleve erőteljesen cenzúrázottnak bizonyultak), így elsődlegesen az irodalom vált/kényszerült azzá a médiummá, melynek ezt a „terhet” is fel kellett vállalnia. 20. századi kollektív ideológiák súlyos évtizedeit éppúgy lehetne erre példaként felhozni, mint száz évvel ezelőtt a kisebbségi körülmények közt formálódó magyar irodalomszegmensek első éveit, az intézményhiányos és kényszerű állapotokat az egykori „utódállamok” területén. Volt, aki ezt szükségszerű gyermekbetegségként kezelte, amit jó esetben kinőhet az adott literatúra, volt, aki szent feladatként és küldetésként. A kettő erőszakos egymásnak feszítése alighanem ma is tévút. Az állítólag „mindenkoron népben és nemzetben” gondolkodó magyar irodalom, valamint a „csupán” és elsődlegesen „alanyban és állítmányban” gondolkodó írók sarkított képei a valóságban komplementerek s nem kizárólagosak, egymást kiegészítők, nem pedig kioltók. Márai sokszor elferdített soraival (melyeket Esterházy Péter sem csupán úgy idézett fel, hogy lemondott volna az előbbi fogalompárról, sőt!) nem az irodalom „magánügy”-jellegét akarta hangsúlyozni, hanem annak minőségelvét. A közvetlen célelvűség helyett az elsődleges mesterségét, a techné ismeretét és alázatát például. Merthogy a jó közéleti/politikai költészet is olyan, mint a hazaszeretet: minőség kérdése. Nem az ilyen vagy olyan (világnézeti) iránnyal és/vagy célokkal, sokkalta inkább a mélységgel van gond, ha gond van. A rendszerváltáskor, a politikai változások közepette az irodalom (egész Kelet-Közép-Európában) általánosan veszített abból a szerepéből, amelyet a szocializmus teljes időszaka alatt kivívott magának. Sem a közösségi hang vállalása, sem annak visszautasítása nem volt már adekvát irodalmi kérdés, ahogyan a politikai hatalommal szemben álló oppozíciós irodalomkép is értelmét veszítette, s az irodalomtól ezt a funkciót elváró (korábban erőteljes) olvasói érdeklődés is megcsappant. Nem jelentett kézzelfogható ellentétet, hogy a hatalmi cenzúrát (netán egy nacionalista diktatúra kisebbségellenes gépezetét) kijátszva a valóság ábrázolását és a közösségi szólamokat, avagy a nyelv belső logikáját és teremtő erejét helyezi valaki előtérbe.
Különböző korokban tehát érdemes az említett minőségelvek mellett is a legtermészetesebb módon együtt élő és szinkronitásában is eltérő irodalomszemléleteket meglátni, hogy az egyetlen (és kizárólagos, elvárt stb.) központi olvasatok helyébe olvasatok pluralizmusa léphessen jó esetben – főképp demokratikusabb időkben. A 19. század sok tekintetben nem ilyen volt. Petőfink, ha túlélte volna a segesvári csatát, egyértelműen bitófára kerül. 1854-ben Gyulai Pál egy olyan írásban emelte őt először naggyá, amit alig mertek leközölni, annak ellenére, hogy óvatosan és deklaráltan a poétikai életút 1847-ig terjedő időszakáról kívánt csupán értékítéltet mondani. De a magyar romanticizmus nemzeti irodalmat óhajtott megteremteni, olyat, amilyet a régebbi magyar irodalomban nem vélt elegendőképpen megvalósítottnak, s amit a bécsi cenzúra sokáig érthetően nem nézett jó szemmel, hisz nehezen lett volna függetleníthető a társadalmi-közéleti viszonyoktól és a levert forradalomtól. E nemzeti irodalom bölcseleti alapvetését maga Kölcsey fogalmazta meg Nemzeti hagyományok című, még 1826-ban megjelent tanulmányában, nemzeti imádságunkká lett híres verse után három esztendővel. A nyelvújítás és az anyanyelvi ébredés korában, amikor a nemzetideológia és a politika szempontjai kezdtek erőteljesen összefonódni, a nemzeti függetlenség reménye pedig felcsillant.
Egy többes bicentenárium esetén (2023 egyszerre Petőfi-év és Madách-év, s Kölcsey Hymnusának 200. évfordulója) érdemes ugyanakkor tudatosítanunk, hogy az olyan irodalomszemlélet képviselői, akik szorosabban közköltészetinek nevezhető literatúrát is létrehoztak, nemzeti, netán konkrét politikai síkon is jobban kitettek (vagy eleve politikai konstellációk is használták az adott lírai corpust), az emlékezés terei mellett a kultusz tereit is nagyobb hatásfokkal mozgósítják, mint holmi elefántcsonttoronyba zárkózó magánírók. Önmagában már a kollektív szólamok okán is, s persze a kulturális emlékezetben meghonosodott, hatványozott szerepköreik miatt is. De nem csupán emiatt. Nagyszabású, ikonikus alkotók esetén a (kalandos, regényes) életút óhatatlanul elválik az írott korpusztól, életműtől. Petőfi ikonná vált a kiegyezés utáni állampolitika idején, amikor az irodalmat az egyik legfontosabb tényezővé tették, amikor a nemzeti nagyságot, magyar szupremáciát akarták (nyilvánvaló politikai célokból) általa hangsúlyozni. Ráadásul Petőfi maga is részt vett az 1848/49-es eseményekben, részben iniciátora is volt ezeknek, eltűnése utáni hiánya a Bach-korszakban fájó űrt hagyott maga után, emlékét ezért – Margócsy István szavaival – az „apoteózis retorikája” övezte halála után, de legfőképp a millennium idején, amikor a kultuszt már az egykori kortársak emlékezete, így például a Jókaié is táplálta. E kultusz Petőfi életútját, politikai céljait s tragikusan korai halálát, a szabadságért és a haza függetlenségéért vállalt áldozatát emelte magasba, költői teljesítményét pedig csupán ezek fényében tárgyalta, vagy legalábbis nem függetlenítette az életpálya ilyen jellegű stációitól. Babits – aki a költők körüli túlzó lármát a saját korában is károsnak ítélte, s nem egy ízben (például mestere, Arany János védelmében) szólalt föl – 1910-ben írta: a „regényes életpálya és a politikai dicsőség”, akárcsak a publikum előtt élt magánélet, mind olyan tényezők, amelyek erősíthetik azt a fals elgondolást, miszerint az esztétika „bizonyos fokig vérmérséklet kérdése” is. Babits épp ezért sokáig a higgadt, józan bölcselőt láttatta Aranyban, ellentétben a „szalmatűz” magyarság képviselőivel, kimondatlanul is a Petőfi-félékkel, történeti kontextusban ezért helyezte Aranyt a bölcs Deák mellé, Petőfit pedig a lánglelkű, de több szempontból felelőtlennek mondott Kossuth mellé. Kosztolányi hozzá hasonlóan azt taglalta 1923-ban is, a centenárium kapcsán, hogy bár külföldön is „évtizedek alatt nem írtak annyit az egész magyarságról, mint pár nap alatt erről az egyetlen magyarról”, az ő „jellemes volta, regényes élete is hathatott a milliók képzeletére. A harctéri halála, az, hogy a szenvedők igazságáért, a szabadságért halt meg”, majd hozzátette: „Byron is meghalt a görög szabadságért, de a Byron-legenda kisebb, mint a Petőfi-legenda.” Petőfi „delejes nagysága”, mely áttört idősíkokat és nyelvi határokat, a Nyugat alkotói közül korábban Adynál jelent meg erőteljesen, aki bevallottan a forradalmár férfiúért is rajongott (A forradalmár Petőfi címen botrányba fulladt kötetet is szerkesztett 1909-ben), s aki nyilvánvaló elődképet is formált magának a 26 esztendős költőcsodából, ahogyan ő nevezte, Ady azonban már nem élt ekkor.
Egyértelművé vált azonban a centenáriumra, hogy „a hódoló-alkalmak sokasága nem éppen a legdúsabb termő-alkalma a Petőfihez méltó megnyilatkozásoknak” – amint azt a fiatal Rédey Tivadar is feljegyezte a Napkelet 1923-as egyik első lapszámában, egy olyan cikkben, amiben amúgy örvendetes kivételről adott számot, amikor az akkori Petőfi-kiállításról szólt, melyet a Nemzeti Múzeumban rendeztek, s amely a korabeli ünnepségek sorában végre „magát a költőt” mutatta fel. Ugyanebben a lapszámban értekezett Horváth János a Hymnus kapcsán, komoran kérdezve: szabad-e még egyáltalán azt ünnepelnünk? Trianon után vagyunk. Horváth hozzá is teszi: „Cseke, hol Himnuszát írta, s melynek temetőjében pihen Kölcsey Ferenc, ma már a megcsonkított ország határszélén fekszik.” Kölcsey „a remélni többé nem tudó, megfáradt nagy ember” hat éve pihent már a csekei temetőben „mikor Himnusza az ének szárnyain szerte a hazában közajakra szállt. Nem adatott meg neki hallania, mint zendül fel éneke százezrek ajakán, ugyanazon töredelemmel, meghatott múltszemlélettel és Istenbe vetett bizodalommal, minővel egy ihletett napon megírta volt.” Horváth szükségesnek érzi hozzátenni, Kölcsey valójában Zrínyi második énekét vitte magával a sírba: „egy remélni kifáradt, tulajdon bűnös fajával meghasonlott szívet, keserű fásultságot”, s az utókor értelmisége, „akik az övéhez hasonló, az övéit meghaladó csalódásokkal és kételyekkel vívódva virradtunk költeménye századik évfordulójára” így megdöbbenve kérdezheti önmagától: „vajon nem Zrínyi második éneke lett-e immár a mi nemzeti énekünk?”
Érdemes arra is emlékeztetni, ahogyan Horváth is tette, hogy Petőfi 1846-ban Szatmárcsekén is járt, s ott több ízben meglátogatta az akkor még jeltelen Kölcsey-sírt, melyben „a legnemesebb szívek egyike” pihent. „Csendes e táj – írta Petőfi meghatottsággal – „a városok, a nagyvilág zaja nem hangzik idáig. A nagy költő sírja körül csak a szellő rezgeti a tövisbokrokat, a tövisbokrok virágain vadméhek donganak, s távol az andalgó Tisza halkan mormolja dalát, hogy a koporsónak álmát meg ne zavarja.” A koporsók álmát nem egy ízben éppen az ünneplésben akaratlanul vagy szándékosan félreértelmező szólamok, később hivatalos ideológiai olvasatok zavarták meg, melyek Kölcseyt és Petőfit (de mellettük akár Madáchot is) „esztétikán túli” érdemeik (nemzeti elkötelezettségük vagy éppen vélt osztályharcos forradalmiságuk) mentén kívánták emlegetni. Mindhárom alkotó egyetemes értékű és örök érvényű életművet hagyott az utókorra. Mindhárom alkotó nemzete sorsáért aggódott, ugyanakkor több nyelven beszélt, s a magyar irodalom mellett saját kora európai művelődését is behatóan ismerte. Az egykori társadalmi kontextus, tehát az adott kor szabadságfoka és az abban a koordinátarendszerben alkotó művész árnyalt szerepkörei, valamint vallott irodalomeszménye és az egyéni életút esetleges kalandossága, harmadik szempontként pedig az utókor esztétikumot felülíró olvasatai minden ünnepség, képletes és valós koszorúzás esetén együttesen veendő figyelembe. Persze a himnikus szólamok ritkán járnak együtt árnyalt szakmai elemzésekkel: a „hódoló-alkalmak” száz éve is, ma is, többnyire nem az önemésztő egyéneket s az önkritika szükségességére is felhívó soraikat hangsúlyozzák, hanem kultuszba révednek, s ami még rosszabb, aktuálpolitikai üzeneteket csempésznek egy-egy ilyen eseménybe is, felhasználva, óhatatlanul kiszakítva, sarkítva és csonkítva a lírai Egészet. Babits ezért kérdezhette már száz évvel ezelőtt is Petőfit idéző nagy versében kora hivatalosságaitól: „Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?”
Boka László
