A Bihar Megyei Tanács és a nagyváradi helyi önkormányzat a kulturális intézmények újraszervezését célzó törekvései következő lépéseként, július elsejétől kezdődően a Nagyváradi Városi Múzeum megszűnik létezni, gyűjteményeit a Körösvidéki Múzeum veszi át. Az utóbbi hónapok aggasztó híreit tekintve, egyértelmű, hogy a költséghatékonyságról szóló viták mögött a kulturális erő- és színtér újrafelosztásának célja áll. A politikai hatalom által több ízben is hangoztatott érvek pedig arra engednek következtetni, hogy a fenntartó önkormányzatok a kulturális menedzserek irányába támasztott igényei a turizmusnak szolgáltatják ki ezeket a kulturális közszolgáltatásokat. Félő tehát, hogy a Csipkerózsika-álmából éppen csak felébredt nagyváradi múzeumi élet fejlődése megtorpan; vagy, az előírt saját bevételi arány megszerzéséért folytatott harcban, az értékteremtő és -mentő munka háttérbe szorul, a szórakoztatóipari jelleggel szemben.
A gyűjtemények újrafelosztásának máris sorolhatjuk a veszteseit, hiszen az Európai Uniós projektekből felújított Darvas–La Roche-ház, az Aachvas Rein zsinagóga, valamint a készülő szabadkőműves páholy mindaddig a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány kezelésébe kerülnek, amíg a pályázatok futamideje megszűnik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezek a fiókintézmények elveszítik múzeumi státuszukat – legalábbis arra a négy-öt évre, ameddig az előbbiekben vázolt helyzet fennáll. A nézőközönség számára ez nem jelent érezhető változást, hiszen a szecessziós, zsidóságtörténeti és szabadkőművességet bemutató múzeumokként pozícionált intézmények továbbra is látogathatók. Lényeges különbség, hogy közgyűjteményi státusz híján, ki és milyen elvek alapján végzi majd a gyűjtemények kezelését és gyarapítását. S ha a múzeumi sétánk előző részében (Újvárad 2021. áprilisi szám) arra a megállapításra is jutottunk, hogy a kurátori munka sok esetben megkérdőjelezhető, mégis, azt kell mondanunk, hogy a múzeumi működés adott némi garanciát arra, hogy a város XX. századi történetével kapcsolatos, fontos helytörténeti kutatások intézményesített formában, összehangolva történhessenek.
Az ugyanis kétségtelen, hogy a fent említett műemlékekben létrehozott kiállítások a városi közösségi élet egy-egy fontos aspektusát visszaemelték a köztudatba. Ennek egyik jelentős lépése volt az Aachvas Rein ortodox zsinagóga zsidóságtörténeti múzeumként való megnyitása.
A zsidóságtörténeti és szecessziós múzeumok „kitalált” állományairól korábban a ME.dok folyóirat 2019-es második számában értekeztem. Ha a szecessziós látogatóközpont a gyűjteménygyarapítás korábban felmerülő szükségességét többé-kevésbé sikerrel abszolválta, addig a zsidóságtörténeti múzeum esetében továbbra is fennáll a kérdés, hogy mit tekintünk saját gyűjteménynek. Az Aachvas Rein zsinagógában szervezett kiállítás nem bővelkedik műtárgyakban. A kiállítás koncepciója, szerencsés módon, nem is a műtárgyak által megragadható valóságra épít, hanem saját világot hoz létre, amelyet egyfajta színházi „kellékrendszer” hív életre.
Ilyen módon, az Aachvas Rein zsinagóga csak részben idézi meg a város zsidó polgárságának életét. A földszinten található pannókon a város legjelentősebb bérházait építtető és legfontosabb vállalkozásait működtető zsidó családokról találunk információkat (legutóbbi látogatásom óta javították a szövegben található elírásokat).
A hangsúly ehhez képest a Holokauszt traumájának bemutatásán van – amelyet meglehetős teatralitással jelenít meg a kiállítás. A múzeum emeleti része olyan, mint egy színpad, amelyet sebtében hagytak ott a színészek és a közönség: a díszletet a városból száműzött zsidó család faliképe, a haláltáborokban meghalt egykori társak falra felfestett névsora, a semmibe vezető vonatsín jelenti. A kellékek között megtaláljuk a nagyváradi Anne Frankként emlegetett Heyman Éva elkobzott piros biciklijét, a hátrahagyott bőröndöket, a vészkorszakot megidéző tárgyi környezetet – többek között katonai ruházatot, Holokauszt-túlélők személyes tárgyait, illetve a haláltáborok kvázi-szamizdat kiadásait. A kiállítás ezen része erős érzékszervi benyomásokra épít, a szinte monokróm látványt a Schindler listája című film betétdala egészíti ki.
A Holokauszt a nagyváradi polgárság gyökeres megváltozását eredményezte, hiszen a város, lakosságának jelentős részét veszítette el ebben a tragédiában, a túlélők többsége pedig rövid időn belül más országba költözött. Ez a strukturális változás azonban már nem képezi a múzeumi diskurzus részét, mint ahogy az sem, hogy tágabb – gazdasági, társadalmi, politikai – kontextusban mit jelentett a város zsidó polgárságának háború előtti szerepvállalása. A szélesebb összefüggésrendszerek utalásszerűen vannak jelen az információs pannókon, ezeket szépen kiegészíthetnék a túlélőkkel készített oralhistory-anyagok is, amelyek helyett azonban egy, nem a múzeum által készíttetett videóanyag tekinthető meg az emeleti részen.
Az Aachvas Rein zsinagóga revitalizációja a város zsidó hagyatékáról történő diskurzust nyitotta újra, és rengeteg kutatási lehetőséget teremt, kezdve a már említett oralhistory-gyűjtéstől egész a zsidóság hit- és társadalmi életére vonatkozó gyűjteményezési stratégiáig. Fontos volna, hogy a múzeumi erőforrások újrafelosztásában ne vesszenek szem elől ezek a szempontok, amelyek alapvetően határozhatják meg e jelentősnek szánt kiállítás jövőjét.
Az épületről
A zsinagóga helyén 1870-től zsidó imaház állt. Ebben az időszakban alapították meg a váradi zsidó közösség tagjai első önsegélyező és jótékonysági szervezeteiket. Ezek között van a „Chebra Ahabat Reim” (Ortodox Zsidó Kölcsönös Segélyző Egylet) is, amely szociális és anyagi segítséget nyújtott a rászorulóknak. Az Aachvas Rein elnevezés, amellyel a zsinagógát illették, ennek az egyletnek a nevéből származik.
A közösség lélekszámának növekedése nyomán az imaház szűkössé vált, így 1912-ben megkezdődött annak bővítése.Miután az épület 1926-ra igen rossz állapotba került, új zsinagógát építettek Pintér István építész tervei alapján, Weimann Béla vezetésével.
Fotó: visitoradea.com
