Az utóbbi évek jelentős múzeumi infrastrukturális fejlesztéseit követően, sorra nyílnak Nagyváradon a különböző kiállítások, amelyek egymástól eltérő szellemiségben, eltérő gyűjteményezési és történetmesélési stratégiákkal idézik meg a város és a régió múltjának egy-egy szeletét. Az újonnan létrejövő, vagy éppen megújuló intézmények között egyedülálló missziót képvisel a Római Katolikus Püspökség egyházművészeti kiállítása, amely idén kora nyáron nyílt meg a látogatók előtt a példásan felújított Püspöki Palota termeiben.
A jelenleg látogatható gyűjtemény egy rendkívül biztató kezdet: a következő időszakban újabb és újabb termeket és kiállításokat adnak majd át a látogatóknak a közösségi-kulturális térként elképzelt püspökségi székhelyen.
Tavaly egy nyáresti baráti találkozó alkalmával a Római Katolikus Püspöki Palota akkor frissen felújított parkjában sétáltunk, amikor az egyik virágágyásnál egy kertészkedő férfi köszönt ránk készségesen. Csak néhány lépés után jöttünk rá, hogy Böcskei László püspök volt az. Ez az eset, és a palotában tett mostani látogatásom egyaránt megerősítettek abban: jó gazdája van az impozáns birtoknak.
Az egyházművészeti gyűjtemény, meglátásomban, nem is vizsgálható anélkül, hogy figyelembe vennénk a teljes barokk épületegyüttes – Székesegyház, Palota, Kanonok sor, valamint a közelben lévő zarándokház – revitalizációjára irányuló törekvések összességét. Ebben az esetben ugyanis – szemben a város építészeti-örökségvédelmi politikájával – többről van szó, mint a homlokzatok helyreállítása: a szemünk előtt jön (újra) létre egy olyan városnegyed, amelyben az épületeket, szakrális funkcióikon túl, a város szellemi körforgásának élő részeként, sőt alakítójaként képzelik el.
Ennek első lépése a palotakert közösségi célú hasznosítása volt. A kert franciaországi, magyarországi és erdélyi szakemberek, táj- és kertépítészek munkájával újult meg, illeszkedve egy egyházi tulajdonú, ám a közösség számára nyitott park szellemiségéhez. Az ide betérők a természeti környezet adta kikapcsolódási lehetőségek mellett, a Follmann Géza bibliai kertben az Ó- és Újszövetség növényeivel, a sétányokon pedig a nagyváradi egyházmegyéhez köthető személyiségekkel ismerkedhetnek meg.
A házigazda, jól meghatározott, világos szándék szerint, láthatatlanul is vezeti a látogatót – a világi létezés felől így fokozatosan közelítünk a vallásos elmélyülés fogalmának megértéséhez. Az egyházművészeti gyűjtemény ilyen értelemben (is) szemléletformáló, amely által egyrészt megismerhetjük Nagyvárad katolikus örökségét, másrészt képet kaphatunk arról, hogy az egyházi élet milyen hatást gyakorolt a világi közösségre, és nem utolsó sorban a város fejlődésére.
Ez részint a logikusan építkező kiállítástervezésnek, részint annak köszönhető, hogy kiállításon az egyik kurátor – Lakatos-Balla Attila – maga vezet végig.
A látogatás, szemléletes módon, a palota építtetői által vállalt misszió felidézésével kezdődik. Patachich Ádám nem csupán püspöki rezidenciát álmodott meg magának, hanem az egyházi felvilágosodás jegyében, egy olyan közösségi teret, amelyben zenei és képzőművészeti akadémia, illetve operaház is helyet kap. Ez rögtön kontextust teremt az épületkomplexum egységes szervezőelvének értelmezéséhez, illetve kapcsolatot a múlt és a jelen között – a palota és annak környezete ma, a XXI. században mintegy visszatér az eredeti, Patachich-féle koncepcióhoz.
Az egyházművészeti kiállítás a Schatzkammer-modellt követi, azaz egyfajta kincstárként szemlézi az egyházmegye elmúlt, körülbelül háromszáz évében felhalmozott mű- és kegytárgyait.
A kurátorok egy pillanatig sem tévesztik szem elől a látogatói elvárásokat, köztük azt, hogy a betérők jelentős része valószínűleg nem otthonos a római katolikus liturgiában. Jó arányérzékkel világítanak rá a gyűjteményi tárgyak egyházi és világi jelentőségeire, ezzel mintegy új perspektívába helyezik egyház és történelem, egyház és város, egyház és művelődési élet viszonyait.
Az emeleti részen a palota császári küldöttségeknek fenntartott termeivel kezdődik. A palota első magasrangú látogatói Ferenc József és Erzsébet királyné voltak, később is több Habsburg császár és magyar király is vendégeskedett itt. A három helyiségből álló lakosztályt térinstalláció segítségével idézi meg a kiállítás, ez a palota eddigi egyetlen olyan szobája, amelyben ezt a kiállítási technikát használták.
A helyiségek különlegessége, hogy a felújítások során az ajtók feletti falrészen, Erdélyben egyedülálló és Európa-szerte ritkaságnak számító, árkádikus tájakat ábrázoló szekkók kerültek elő. Hasonló, egész falat betöltő szekkók díszítik a palota ebédlőjét is, amelyet feltételezhetően Patachich kalocsai érsekké való kinevezése miatt, már nem tudta befejezni a belső tereket díszítő udvari művész.
A kiállítás első részében az egyházművészeti gyűjtemény festménykollekciójának legértékesebb darabjait láthatjuk. Közülük az egyik legrégebbi alkotás a XVI. század első feléből származik és a Szűzanyát ábrázolja, ölében a gyermek Jézussal. A festményt a kommunizmus idején a belényesi katolikus templomba menekítették, így azt nem tudták államosítani. A műtárgyak egy része egyébként, az államosítást követő hosszú évtizedek után került vissza tulajdonosához, bukaresti és nagyváradi közgyűjteményekből.
Impozáns méretét és a megvalósítás magas művészi értékét tekintve, a kiállított festmények közül kiemelkedik Benczúr Gyula Schlauch Lőrinc bíborosról, nagyváradi püspökről készített egészalakos képe, amely az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet nyert.
A tárlat a váradi püspökök és kanonokok portréival folytatódik. Itt értesülünk arról is, hogy az egyházi tisztségviselők milyen jelentős szerepet játszottak számos társadalmi intézmény, köztük a Magyar Tudományos Akadémia vagy a különböző magyar kulturális intézetek megszervezésében.
A tárlat második része az egyházi életre, a liturgiában résztvevő szakrális tárgyakra irányítja a figyelmünket. Ez nem egyszerűen csak egy kincstár, ahol élettelen tárgyakat tesznek közszemlére. A kegytárgyak – pásztorbotok, úrmutatók, kelyhek, illetve papi öltözékek – egy jelentős része ma is használatban van, ez biztosítja szakralitásukat. Itt képet kapunk az egyház gyűjteménygyarapítási stratégiáiról is, ugyanis a tárlókban, a többszáz éves tárgyak mellett, kortárs egyházművészeti alkotásokat is találhatunk – ebben az esetben egy 2017-ben készített pásztorbotot. Az egyik leglátványosabb terem a papi öltözékek jelentőségét tárgyalja. Itt az egyházmegye textilgyűjteményének (amely a térségben az egyik leggazdagabb) egy kis részét láthatjuk, a látogatásvezető ezek szimbolikájáról, a színek és motívumok jelentőségéről számol be.
A fényűző belső tereket, pompás tárgyakat látva, a látogatóban biztosan megfogalmazódik az egyház és alázatosság viszonyának kérdése – a kurátorok erre egészen frappánsan, a kiállítás legvégén válaszolnak, Aranyszájú Szent Jánost idézve: „Te is, világi ember, midőn látod a papi áldozatot bemutatni, ne gondold, hogy ő, a pap cselekszi ezt, hanem Krisztus láthatatlanul kiterjesztett keze” – azaz a gazdag díszítés nem a kor divatjának, vagy személyeknek szól, hanem az Istennek.
A kiállítás egyik fontos erénye, hogy emberi léptéket kap a barokk monumentalitás, mit több: arcot kap az egyház. A kiállítás a más vallású látogatók számára is érthető összefüggésekben, hozzáférhető viszonyítási pontok mentén, könnyen hozzáférhetően beszél az egyház különböző szerepfelfogásairól – a kurátorok munkáját dicséri, hogy felismerték az érzékenyítés fontosságát. Ezt a szellemiséget az az egyházi hozzáállás alapozza meg, amelynek jegyében a püspök maga is tevékenyen részt vesz az épületegyüttes mindennapos gondozásában.
A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség barokk épületegyüttesének revitalizációja a város egyik legizgalmasabb örökségvédelmi kezdeményezése. Átgondoltságában, komplexitásában és mindenekelőtt önazonosságában felülmúlja Nagyvárad arculatát és turisztikai potenciálját a közelmúltban megalapozó térrendezési és városimázs-stratégiát. A revitalizáció következetességére jellemző, hogy a püspökség figyelt a munkálatok átláthatóságának és láthatóságának növelésére, így rendszeresen tartottak sajtótájékoztatókat egy-egy épületrész felújításával kapcsolatban. Nem utolsó sorban, a palota restaurálási munkálataiban olyan innovatív megoldásokat alkalmaztak, amelyek az eredeti funkciójában már használhatatlan örökséget ruháztak fel új funkcióval. Így a borospince óriási tölgyfahordóinak faanyagát padlóburkolatok létrehozásában hasznosították újra.
Nem túlzás azt állítani, hogy a jelenleg is folyó munkálatok nyomán egy „katolikus negyed” kiépülésére lehet számítani, amely autentikus módon nyújt betekintést a modern egyház működésébe.
Az épületről
Az osztrák barokk stílusjegyeit viselő püspöki palota építését Patachich Ádám püspök rendelte el. Az épület megtervezésével Franz Anton Hillebrandt-ot bízta meg, aki 1761-ben látott munkához. Az építési munkálatok 1777-re zárultak le, az előző évre a püspöki palota kápolnájának Johann Nepomuk Schöpf által festett freskói és oltárképe már elkészültek. A palota dísztermének Szent Lászlót életét ábrázoló falfestményeit Storno Ferenc 1879-re készítette el.
Az Erdély legnagyobb barokk világi épületeként számon tartott palotának a helyi hagyomány szerint 365 ablaka van. Tervezője, Franz Anton Hillebrandt, korának egyik legnevesebb építésze volt. A munkálatok kezdetekor még „csak” a magyar királyi kamarának dolgozott, de alig tíz évvel később már a bécsi császári udvar főépítésze lett. Nevéhez fűződik a budavári királyi palota, a pozsonyi vár, valamint a bécsi Hofburg átépítése is.
(Forrás: a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye Vallásturisztikai Irodájának honlapja)
A fotó a szerző felvétele
