Interjú Györfi Csaba rendező-koreográfussal
Veled először az Infinite Dance Festival első kiadásán találkoztam, egy Esterházy-parafrázis előadásban és a Midnight tangó című főiskolai produkcióban. Akkor már a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakára jártál – mi vezérelt téged oda?
Akkoriban főleg táncművészként tevékenykedtem, ebben az időszakomban már erőteljesen munkált bennem az alkotói ösztön. Bármit láttam, tapasztaltam a színházban állandóan arra fordítottam át, hogy én vajon hogyan csinálnám meg ezt a témát, jelenetet, koreográfiát, bármit. Az említett Esterházy-előadás volt az első egész estés alkotásom, amely jelenlegi szakmai szemmel visszanézve egy kezdő alkotó szárnypróbálgatásaival ér fel, viszont arra nagyon jó volt, hogy olyan visszajelzéseket kapjak, ami megerősítette bennem, hogy az út, amit kitűztem célomul az nem zsákutca. Ezért döntöttem a koreográfia, majd a rendező szak mellett. Az egyetemen végzett munka meghozta a gyümölcsét, azóta nem álltam meg. Kilenc éve egymást követik – sőt néha egybeesnek a munkáim, utazom városról-városra, úgy hogy közben hét éve Nagyvárad a szakmai központja az életemnek.
A tánc világa közel áll a színházhoz, mégis adja magát a kérdés, hogy következett a táncból a színház?
Néptáncosként találkoztam először a színpad világával, gyerekként szerettem bele a színházba, természetesen következett egyik a másikból. Az évek alatt kialakult bennem egy olyan nézet, ami a táncot és a színházat nem tudja és nem is akarja külön kezelni. Azt gondolom, hogy a színházi világon belül egyre több műfajt és irányt lehet vagy lehetne külön említeni, ez az én fejemben egyszerűbben kap értelmezést. A színházi előadások egyre ritkábban nélkülözik a társművészeteket, inkább a művészeti ágak szimbiózisba hozása és együtt működtetése a jelen színházi szféra jellemzője. Bármely alkotásomra tekintek vissza, egy közös van bennük, hogy a test, mint központi elem, mint a kifejező eszközeink origója, sosem marad kiaknázatlanul a munkáimban.
Sokat dolgozol, koreográfusként és rendezőként egyaránt, rengeteg műfajban kipróbálod magad. Mi vezérel a darabválasztások esetén, és melyik az a műfaj vagy terület, ahol otthon érzed magad?
A sok műfajban való kísérletezést saját szakmai kíváncsiságom és tanulásvágyam következményeként könyvelem el. Olyan területen dolgozom, amit sosem lehet eléggé megismerni, kitanulni és sok mindent meg kell tapasztalni ahhoz, hogy az alkotó embernek kialakulhasson egy egyéni stílusa, világlátása, módszertana. Jelen pillanatban azon vagyok, hogy megfogalmazzam az elmúlt tizenöt évet, amit folyamatos színházcsinálással töltöttem. A darabválasztásaimnál sok mindent számba veszek. Van egy listám, ahová összegyűjtöm az anyagokat (regények, novellák, drámák, filmek, vagy csak kocsmai sztorik), amikről azt gondolom, egyszer színpadra akarom vinni. Egy felkérés kapcsán előveszem a listát, és az adott társulathoz passzoló témákat, műfaji lehetőségeket mérlegelem. Olyan is előfordul, hogy folyamatosan foglalkoztat egy téma, de évek telnek el, amíg megfelelő idő, tér, és csapat társul hozzá. Nem keresem a komfortos pillanatokat, jobb szeretek kísérletezni, különböző témákat más nyelvben, kulcsban megfogalmazni. Próbálok minden témát a saját világomon átengedni, hogy személyesebb és egyedibb lehessen a végeredmény.
A Szigligeti Színházban a bemutatkozó előadásod, az Elektra, egy görög tragédia újszerű feldolgozása volt. Idén novemberben az Antigonét viszed színre ugyanott. Miért ez a vonzalom az ókori témák iránt?
A görög drámák elementáris ereje, a történeteik aktualitása, letűnt korok hitbéli tisztasága olyan tényezők számomra, amelyekkel mindig szívesen foglalkozom a színházban. A görög hitvilág olyan erőt és tudást képvisel, melyre újra és újra rá tudok csodálkozni, meghat és alkotásra ösztönöz. Egyfajta csodálat ez egy olyan idősík megismerése és kutatása felé, amiben az emberek megnyilvánulásai eltérnek a napjainkban élőkétől, az istenekkel való viszonyuk erőteljes, az emberi gyarlóságnak és hibáknak végzetes következménye van. Hét éve volt az Elektra bemutatója, ami Nagyváradon az első munkám volt, időszerűnek éreztem, hogy ismét görög témában alkossak.
Mi a legfontosabb üzenete Szophoklész drámájának a ma embere számára? Hogyan lehet táncban újrafogalmazni ezt?
Antigoné vitathatatlan hős a történetben. Erejének zsenialitása abból adódik, hogy önszántából vállalja a halált, mert kitart a saját eszméi mellett. Tettének és kitartásának oka nem egyéni érdek, inkább egy rendszer megdöntésének szándéka, egy jobb és szebb jövő vágya, amiben ő már nem vehet részt. Ez számomra olyan emberi erőt sugall, amivel nem sűrűn találkozunk. A test kifejező ereje mindent el tud mesélni az emberi lélekről. Mint általában az előadásaimban, a test konfliktushelyzeteivel, viszonyrendszerek újrafogalmazásával foglalkozom. Az Antigoné esetében is a konfliktusokból adódó energia és érzet viszi és fogalmazza újra a történetet.
Koreográfusi világodat gyakran a meghökkentő elemek, képzettársítások jellemzik. Miért?
Mindig izgattak az extrém terek és helyzetek, inspirálónak hat egy olyan tér kialakítása és használata, amely önmagában erőteljes dinamikát képvisel. Az előadás helyszíne (Kreón palotája) egy olyan már-már absztraktnak ható tér, melyben tiszta vonalak és formák érvényesülnek. Ebben a szikár, letisztult világban fog a mozdulat kifejező ereje felerősödni és reményeim szerint hatni a néző lelkére. Jelen esetben a kar fiatal lányok csapatából áll, ez a fiatalos és csupasz jelenlét és jelenség nagyban befolyásolja az előadás dramaturgiáját. A kar érvénysülése a történetben mindig más-más előjelű, fontos dramaturgiai pontokon lépnek közbe és segítik a királyi család történetének megfogalmazását.
Ha a magyarországi színházrendezői szakmát nézzük, sok a fiatal tehetség. Itthon azonban elég kevés a fiatal hang, mintha a színházak félnének komolyabb feladatokat pályakezdőkre bízni. Mi az oka ennek?
A hazai egyetemek berkein kívül sok ideig nem volt látható azoknak a tehetséges alkotóknak a munkája, akik egyetem elvégzése után keresik a helyüket a hazai szférában. Egy ideje ez másként van, azokra a tehetséges színházcsinálókra, akik megmutathatták magukat különböző színházi fórumokon, szerintem felfigyelt a szakma és lehetőséget is kaptak. Ez szerencse kérdése is, jókor lenni jó helyen. Az én utam azért volt egyszerűbb, mert minden munkám hozott egy következőt vagy még kettőt. Ez az út a marosvásárhelyi egyetem berkeiből indult. Nagyon fontos, hogy kik és milyen formában támogatják a fiatalok munkáját. Mivel nálunk, Magyarországhoz képest kevesebb a független társulat, jó látni, hogy egyre több kőszínház ad lehetőséget és teret a fiatal alkotók útkeresésének. A színházi intézmények nem csak a saját nézőiket kell – jó értelemben – kiszolgálják és neveljék, hanem kötelességük és felelősségük, hogy a jövő nemzedék színházcsinálói milyen minőséget és tudást képviselnek. Lássuk be, a négy fal között nem lehet ezt a szakmát gyakorolni.
Hogy látod a Nagyvárad Táncegyüttes elmúlt néhány évét? És hogy látod a színház, egyáltalán a kultúra helyzetét Nagyváradon és Bihar megyében?
Rengeteg változáson ment keresztül abban a néhány évben, amit én is itt töltöttem. Letisztulni látszik az a kétféle formanyelv, mely az együttes arculatát képviseli, a néptáncé és kortárstáncé. Mindkét irányban egyre professzionálisabb produkciók születnek, történik ez egy olyan időszakban, amikor a kultúra kezd a perifériára szorulni. Büszke vagyok arra, hogy ebben a közegben képviselhetem azt, amiben hiszek, tehetem ezt egy olyan városban, amelyben nyitott és kíváncsi emberek vesznek körül.
Fotók: Vigh László Miklós
