Beszélgetés Rácz Endre színművésszel
2010-ben kezdted a színit. Ha visszagondolsz arra a periódusra, hogyan emlékszel, mi volt a színházhoz való hozzáállásod?
Elsősorban csak a kíváncsiság, hogy mi ez, mi minden létezik. Amihez erősebb volt a viszonyom, az a színházcsinálás, és azt úgy jellemezném, hogy „minden áron”. Volt bennem egy erős drive arra, hogy megtanuljam, hogyan lehet ezt csinálni, minél több mindennel akartam foglalkozni, minél több mindenben benne lenni. Tehát nem voltak elképzeléseim, hogy milyen kéne legyen a színház, vagy mit lehet színháznak nevezni. Eleve az a típus vagyok, aki ha belekezd valamibe, és az megtetszik, abba rengeteg energiát fektet. Ez nem feltétlenül marad így örökre, hanem amíg kiismertem annyira a dolgot, hogy meg tudjam mondani, továbbra is érdekel-e vagy sem. A színház maradt. Az egyetem egy folyamatos pezsgés volt. Minden órán azt kerestem, mit tudok leszűrni abból, amit csinálunk. Szerintem felelőtlenül tanítottak minket. Szinte senki nem vette figyelembe azt, hogy pszichésen mennyire nehéz ez az egész folyamat, amin színészként végigmegyünk.
Később visszatértél az egyetemre tanítani. Milyen volt a diákokkal együtt dolgozni, mit akartál átadni nekik?
Már az egyetem alatt is vonzott a tanítás gondolata, azért iratkoztam be doktori képzésre, hogy taníthassak. Előtte bementem Szilágyi-Palkó Csaba óráira, aztán megtartottam pár óráját, hogy lássam, mennyire működik, és úgy tűnt, jól sikerültek. A három év doktori alatt végig tanítottam, leszámítva az utolsó félévet. Leginkább improvizációt tanítottam, és az volt számomra a legfontosabb, hogy megtanítsam a diákoknak azt, hogy tudjanak játékban gondolkodni, ne akarjanak feltétlenül külső segítséget, információkat, támpontokat keresni ahhoz, hogy játszani tudjanak. Az egyetem követelményei miatt aztán hamar át kellett térnünk arra, hogy nézhető vizsga szülessen. Az első évfolyamommal dolgoztam a legtöbbet, velük csináltuk meg a Nálunkat. A másik évfolyamommal együtt dolgoztunk Botos Bálinttal, ott már konkrét szöveggel, ebből lett a DNS.
Kanyarodjuk picit vissza időben. Egyetem után hogy kerültél a Váróterem Projekthez?
Mesteri első évében egy adott ponton felkeresett Imecs-Magdó Levente és Csepei Zsolt, és elhívtak. Igazából ennyi volt. Korábban nem ismertem személyesen őket, de láttam tőlük előadást. Amikor láttam az Advertegót (r. Botos Bálint), onnantól kezdve már reméltem, hogy előbb-utóbb sikerül odakerüljek. Nem tettem ennek érdekében semmit (nevet), de így alakult. Két évet várótermeztem. Amikor először odakerültem, a Zéró (r. Botos Bálint) készült, minden és mindenki optimista és energikus volt, megvolt még az az erős drive. Akkor kezdtük el építeni a ZUG-ot, és minden olyan volt, mint a Nagy Bumm előtti pillanat. Aztán elhívott Bocsárdi László Szentgyörgyre. Ott voltam két és fél évet, aztán visszajöttem a Váróteremhez.
A szentgyörgyi színházról mit gondoltál, mielőtt odamentél dolgozni? Milyen volt ott játszani, és miért mentél el?
Maga a munka Szentgyörgyön nagyon jó volt. Szeretem azt a társulatot, a színészek profik. Egyszerűen jól lehet dolgozni, a szakmáról beszélgetni, feedbacket kérni. Amivel nekem problémám volt, vagy ami egy kicsit mindig is taszított, az maga a kőszínház. De be kellett lássam, hogy amíg nem tapasztalom meg, addig nem tudhatom pontosan, milyen. Főleg az volt számomra taszító, hogy azt éreztem, csak jönnek létre az előadások, és senkinek nincs igazán köze hozzájuk, sok esetben, úgy tűnt, a rendezőnek se. Nem gondolom azt, hogy mindig a magas művészetnek a krémjét kell művelni, és megváltani a világot, viszont ha szórakoztatni akarunk, akkor tudjuk, hogy ezt az egészet azért csináljuk, hogy szórakoztassunk, és akkor ne beszéljünk mindenféle magasröptű eszméről. Ez talán Szentgyörgyre jellemző a legkevésbé, de a jelenlegi kőszínházi rendszerben elkerülhetetlen. Mondjuk később rájöttem, hogy a független szféra sem tudja ezt feltétlenül kiküszöbölni. Az viszont jó volt a Váróteremmel szemben, hogy végre bekerültem egy olyan helyre, ahol folyamatos munka van, és azok be is fejeződnek belátható időn belül, és nem fél évet, évet tartanak, és van játékrend.
A járványidőszakban a Főnixtervvel, bár már felállásban, de kicsit visszatértél a kőszínházhoz.
Volt bennem félelem, hogy elfelejtettem-e játszani. Azt hittem, rozsdásnak fogom érezni magam, de nem volt igazából furcsa. Az is izgalmas volt, hogy új emberek, új partnerek voltak, akikkel még soha nem játszottam. Az is jó volt, hogy azon a ponton már két éve tanítottam imprót, és már másképp foglalkoztam vele. Érdekes volt megnézni, hogy jó, beszéltem ezekről a dolgokról két évig, lássuk, mi van, ha végig is kell csinálnom.
A Váróteremnek igazából szerencséje volt a pandémiával, mert egyre mélyebbre kezdett kerülni már a járvány előtt. Több bukott projektünk volt, átmentünk végső soron mi is, kevesebb pénzből és gyengébb logisztikával, egy gyárszerűségbe, ahol nem tudtuk utolérni már magunkat a pályázatokkal. A kiégés szélén vagy már kiégésben volt a társulat, úgyhogy emiatt nem volt rossz, hogy le kellett állni. Én akkor casting tréninggel foglalkoztam a StageMilk platformon, meg Zsolttal csináltunk pár jógás videót, amit beneveztünk egy versenyre, ahol nyertünk. Szóval nem volt az az érzésem, hogy stagnál minden. Valami ilyesmiből kerültem bele a Főnixtervbe, aminek nyilván nagyon örültem, mert azért ennyiből nem lehet ellenni hosszú időn keresztül. Pont jókor jött a felkérés.
Ha most visszagondolsz az eddigi pályádra, melyik a kedvenc szereped?
Talán a Nyúl az Alice-ból (r. Bocsárdi László) vagy a Boncmester a Zéróból.
Mit jelent számodra a siker? Mikor érzed sikeresnek magad?
Amikor látom, hogy a játékom eljutott a közönséghez, megérintette, és én is látom a játékom értelmét, illetve őszintén képviselek valamit abban, amit csinálok. Azt hiszem, nem lehet annyira rossz előadást rendezni, hogy ne tetsszen az embereknek. Valaki mindig meg fog hatódni (nevet), de azt önmagában még nem élem meg sikernek. Például az Alice-ben; az egyik előadás után egy távoli ismerősöm odajött és megölelt, már nem is emlékszem, mit mondott, de határozottan az volt az érzésem, hogy igen, sikerült. Azok az emberi dolgok, amiket én a Nyúlba át akartam vinni, átjöttek valakinek, és az a valaki örült annak, hogy ezt így, ilyen formában láthatta. Ez határozottan sikerélmény volt. Most a Varjú Karcsi legújabb verzióját mutattuk be a Gézenzug keretén belül, és utána voltak közönségbeszélgetések. Miután megvolt az első, az egyik kisgyerek odament az édesanyjához, mert külön csoportban voltak, és mondta neki, hogy nagyon jó volt ez a beszélgetés. Ennek külön örültem, mert mégiscsak egy hatéves kisfiú mondta.
Te milyen típusú színésznek tartod magad? Le tudod tenni a színházat?
Most már le tudom tenni egészen jól, meg könnyen felismerem azt is, amikor valójában nem sikerült letenni. De ez azért van így, mert egyetem alatt egyáltalán nem tudtam, nem is akartam; egybemosódott számomra minden, szóval muszáj volt megtanuljam. Én nem vagyok az a színész, aki színészként éli az életét is, aki egy életművész. Nekem a barátaim nyolcvan százaléka nem színházi ember. Nem is szeretek színházról beszélni sokat, megunom egy idő után. Nem tudom, hogy mások kényszeredetten csinálják-e, de sokan szeretnek folyton a színházról beszélni, lényegében mindig ugyanazt: hogy benne vagyunk a színházcsinálás folyamatában, és ez milyen nehéz. Ez az, amit sokszor kimondottan kerülök.
Milyen út vezetett a Valanhoz?
A casting csapat több erdélyi színháznál járt, Szentgyörgyön is. Elmentem, és visszahívtak. Nem tudom, hogy mindenhol ezt csinálták-e, de eleve konkrét szerepekre castingolták a színészeket, úgyhogy engem is egyből Norbira hívtak be. Forgatókönyvet nem kaptam, csak a jelenetet, az esemény előtt egy nappal. Nyilván örültem, hogy megkaptam a szerepet. Aztán felmerültek a kételyek, hogy nem vagyok-e túlságosan ismeretlenben, megvannak-e a képességeim, hogy helytálljak, de tudtam ezeket mellőzni, és tényleg csak azzal foglalkozni, hogy játsszak. Hat-hét napot forgattam, szerencsére a töltelékjelenetekkel kezdtük, például amikor lapátolom a havat, vagy szaladok. Ezek lefaragtak a lámpalázból, és közben tudtam nézni a többieket, beszélgettem Hatházi Andrással, Mátray Lászlóval. Mire a fontos jelentekhez kerültünk, már picit nyugodtabb voltam, megismertem az embereket. A fojtogató jelenetem utolsó felkészülésében egy methodhoz hasonló dolgot szerettem volna kipróbálni. A diszpó szerint 11-kor kellett volna kezdjük a forgatást, de másfél-két órás késéssel számoltam. Úgy is osztottam be az előkészületeimet az egész napra nézve, hogy akkor legyek a csúcsponton, és úgy tűnt, sikerült, mert egy idő után már mindenki kérdezte, hogy jól vagyok-e, mert borzasztóan nézek ki. Viszont végül felcserélték a jelenetek sorrendjét, még távolabbra került az én jelenetem, közben beékelődött a kajaszünet is, és valamikor éjjel háromkor vagy négykor kezdtünk el forgatni. Ekkor már teljesen KO voltam, ezért egy igen fura élmény volt ezt a jelenetet forgatni. A vágás szerintem segít rajtam. A haláljelenetre már egy kicsit összeszedtem magam. Sokat sétáltam Balánbányán, van egy erős hangulata a városnak. Abból próbáltam minél többet visszaadni Norbin keresztül.
Most min dolgozol?
Forgatjuk majd Aradon Visky Samu vizsgafilmjét, aki Kölnben végez most. Egy zaklatott csávót játszom, most arra készülök. Izgalmas szerep. Ami a színházat illeti, a Váróteremnél szeretnénk dolgozni egy imprón, csak egyelőre nem találunk időt rá. Ott most a turnészervezés a prioritás. Illetve nemrég játszottam egy filmben, Adonis Tanța teljesen független nagyjátékfilmjében. Írt egy forgatókönyvet, igaziból már két éve készül erre a projektre, és most összejött. Ebben játszom egy sellőt, aki nem tud énekelni. Egy csodálatos, két és fél méteres farkat készített nekem Denisa Berceanu jelmeztervező dróthálóból és szilikonból. Ez is egy kiváló munka volt, és remélem, Adonis-szal fogunk még együtt dolgozni, mert ő is örült ennek a találkozásnak, akárcsak én.
Ki az, akiről azt érzed, hogy kíváncsi vagy rá, a munkamódszerére, hogy jól tudnátok együtt dolgozni?
A szentgyörgyi társulatból, remélem, sok mindenkivel lesz még alkalmam dolgozni. Kónya-Ütő Bencével például nagyon jó volt találkozni, sajátos jelenléte van színpadon. Tarantinóval szívesen dolgoznék, vagy Cristi Puiuval. De Tarantino kiemelten érdekelne, mert szerintem pontosan tudja, hogy mit szeretne a filmjeitől, és hogy melyik szereplő mit képvisel. Úgy érzem, remek lehet a kommunikáció közte és a színészek között. Szeretem azt, amikor azt látom, hogy a színészek pontosan tudják, mit keresnek abban a munkában, amiben vannak. Ez egy fontos extra réteget ad az egészhez, és mindig érezhető, ha ez a nüansz ott van vagy nincs. Optimista vagyok, nem gondolom azt, hogy nem szabad arra gondolnom, egyszer egy Tarantino-filmben játszom, ha úgy alakul az élet.
