Harmonikus rendezői vonalvezetésű marosvásárhelyi előadást láthattam online minap, s bár igaz, hogy a Tompa Miklós Társulat négy évvel korábbi bemutatójáról szólok emitt, nyugtáznom kell: bizonyára enélkül a színházi élmény nélkül maradtam volna, ha nem üt be a világjárvány, hiszen lakhelyemtől több mint száz kilométerre lévő művészeti intézmény produkciója a Theodor-Cristian Popescu által rendezett Nézd, ki van itt! című szatíra, és nem nézhetem meg lakásom kényelméből, egy laptop képernyőjén, laza házi cuccban és papucsban ízlelgetve a live streaming-et. Hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak ez a „járványügyi” előadásközvetítős megoldása a lehető legközelebbi alternatívát nyújtja a szélesebb körű teátrumfogyasztásnak, a befogadói „hic et nunc”-nak egyfajta szükséges hangulatát és feltételeit nyújtva a virtuális térben is. Bár, nyilván, ezzel a megállapítással sokan vitatkoznának azok közül, akik szerint színpad és nézőtér közelségélményét semmivel sem lehet pótolni…
És akkor ezzel meg is érkeztem a kortárs német szerző, Timur Vermes által – 2011-ben – eredetileg regény formában megírt sikerkönyvéből színpadi szöveggé gyúrt marosvásárhelyi alkotás egyik objektív mínuszához, ami ebből, az egyébként nagyon szépen tálalt közvetettségből adódik. Magyarul: nagyon szerettem volna inkább a nézőtéren ülni, hiszen online változatában a Bíró József által letisztult visszafogottsággal alakított főszereplő, Adolf Hitler története némiképp halványodott a laptopom képernyőjén. Ott szerettem volna ülni egy marosvásárhelyi széken, ahol közvetlenül végigkövethetem arcának rándulásait, rezdüléseit, és azokat a hangzásbeli finomságokat, amelyeket a technológia legjava sem képes úgy visszaadni, hogy az eredeti, színpadi hatás ne sérüljön. Teljesen egyértelmű ilyen tekintetben, hogy az online előadás nézője számára ez a „hendikep” teljesen áthelyezi a rendezés hangsúlyait: az ízlésesen minimalista, többnyire fények gazdagította díszlet virtuális látványként az eleve adott hatását kelti, amit igazából nem is kell felfedezni, a germán világot szépen megformázó, megidéző, lényegre csupaszított színészi játék a kelleténél visszafogottabbként hat, meg aztán – nem utolsósorban – a szöveg gondolati tartalmai és az ezek kifejtette hatás jobbára eluralkodik az összhatáson.
Azért is bocsátottam mindezt előre, ne legyen fura az, hogy egy színházi előadásról szóló gondolatsorban olyan sokat bíbelődőm a szöveggel, amikor egyértelmű, hogy a többi alkotóelemmel együtt hozza létre a színházi hatást. Innen nézvést azonban őszintétlen lenne nem oda helyeznem a hangsúlyt, ahová az került a befogadás során (íme, még egy érv arra, hogy a teátrum vágyja a nézőközelséget, enélkül elszabadul, némiképp egysíkú lesz a fogyasztás).
Azzal indítottam tehát, hogy a produkció harmonikus rendezői vonalvezetésű, és ez valóban átsejlik a közvetettség esetében is, ahogy nem kevés élményt nyújt a szerepek megformálásának letisztultsága, kimagaslóan Adolf Hitler megformálója, Bíró József kifinomult alakítása.
A drámai alaphelyzet – miszerint 57 évesen a Führer a 21. századi Németországra ébred, ahol semmi nem ismerős már számára és próbálja feltalálni magát ebben, a „történeleme utáni” idegenségben – érdekes és csiklandozza kíváncsiságunk ízlelőbimbóit. Lélegzetünket visszafogva követjük végig, ahogy a jelenkor különböző helyzetein – nemzetek keveredése, technológiai kihívások, liberalizált közízlés, szenzációcentrikusság – áthaladva mindenikről megalkotja a saját értelmezését, mintha a 20. század közepe nézne rá a 21. század közel első negyedére. És Timur Vermesnek igaza van – mint ahogy a történetét kiválasztó Theodor-Cristian Popescunak is –, hogy ez a szüzsé nagyszerű történelmi, társadalmi (ön)reflexióra ad lehetőséget, rengeteg olyan ideológiai vadhajtásra és időzített bombaként ketyegő emberi fonákságra világít rá, amely közel nyolc évtized távlatában sem teszi veszélytelen hellyé azt, ahol mi most élünk. Ez a görbe tükör kell is, szükséges is ahhoz, hogy az „ugyanazokat a hibákat ne kövessük el” ne egy közhelyes rigmus legyen, hanem empirikus vizsgálat kísérte folyamatos ébrenlét vezényszava. Nos, itt volt az a pillanat, amikor szinte belém fagyott a szufla, aminek apropóját igyekszem úgy megfogalmazni, hogy körültekintően átfogó legyen. Ebben az alaphelyzetben és ezáltal az előadásban is ott van a késélen táncolás képzete: Adolf Hitler itt nem egy túlrajzolt rajzfilmfigura, nem egy zárt osztályról érkezett elmebeteg, hanem – ebben az értelmezésben – egy ember, aki magával hozza azt a tapasztalat- és ideológiatömkeleget, amit felgyűjtött genocídiumszervezői és kivitelezői „karrierje” alatt. Az a gond csupán, hogy mi itt a szolgálatos főideológussal találkozunk, a maga pőre és határozott világlátásába öltözöttel. Vele szemben áll egy kvázi felhígult, kvázi fogódzók nélküli, kvázi összevissza (de persze: mindenféle szabadságjokon alapuló) világrend. És akkor kénytelen vagyok e kettő egymásmellettiségétől hirtelen megszédülni, mert amit Timur Vermes mondd itt, az nem más, mint az, hogy a diktatúrában, az emberfelszámoló szélsőségekben mindig több lesz a tetszetős fogódzó és megnyerő alaposság, amibe bele lehet kapaszkodni, mint az elemeire széthullottnak mutatkozó, alapértelmezés szerint kitárulkozó és mindenképp az egészséggel társítható liberalizmusban (most leírtam egy „szitokszót”), amely meggyőződésből teret ad a szélsőségeknek. És már látom is, amint a nézőtéren bólogatnak erre az enyhén nyilas, kicsit Árpád-sávosabb nézeteket valló nézők, akik nem bólogatás-szinten szoktak adózni ezeknek az elveknek a közösségi háló kommentszektorában.
Éppen az imént felvázoltak miatt nem tudom megállapítani pontosan, hogy a szatíra itt megmutatkozó műfaji sajátosságai eléggé markánsan kirajzolják-e, megmutatják-e, hogy társadalmilag melyik a járható út. Kicsit bizalmatlan vagyok ezt illetően, azt hiszem. Mindenesetre nagyon ihletettnek tartom annak az gondolatnak a beemelését az előadásba, miszerint a hitleri nézeteknek a hatmillió ember halálába torkolásához egy egész világ beleegyezésére és hozzájárulására volt szükség, és ugyanígy oszlik meg a felelősség is. Bízom abban, hogy ezt a nézőtéren mindenki (meg)értette, kivétel nélkül. Mert a Tompa Miklós Társulat művészei, Theodor-Cristian Popescu rendező – a színpadi adaptációt készítő Mihai Ignat, és a fordító Demény Péter nélkülözhetetlen hozzájárulásával – viszont tisztességgel elvégezték a rájuk eső alkotói feladatokat.
