Állatfarm-adaptáció a Kolozsvári Állami Magyar Színházban
Hosszú bezártság után Kolozsvárra vezetett az első kiszállásom. Boldogan és kíváncsian mentem megnézni a George Orwell nyomán készült musical/zenés dráma/rockopera, vagy ahogy akarjuk ősbemutatóját. Erős Ervin és Klemm Dávid zeneszerzők, valamint Lénárt Róbert szövegíró a Kolozsvári Állami Magyar Színház felkérésére írta az Állatfarm című előadás szövegkönyvét, illetve zenei anyagát.
Orwellt sokat emlegették az elmúlt közel másfél évben, egyike volt a konspirációs elméletek – bezzeg ő megmondta – emberének, de a világot reálisan szemlélők is felsóhajtottak a neve, a művei hallatán. Orwell, eredetileg Eric Arthur Blair műve, az Állatfarm 1945-ben jelent meg, de a szerző által tündérmesének titulált történet (Animal Farm: A Fairy Story) csak évekkel később futott be nemzetközi karriert. A kisregény a sztálini diktatúrát, személyi kultuszt mutatta meg, de ami fontosabb: az utat, amely elvezet az elnyomó rendszerhez.
A középső járáson, a terem feléig érő, a korlátokkal bekerített színpadra vezető kifutó irányába, a díszlet felső szintjére mindkét oldalról vaslépcsők vezetnek. Sötét tónusú minden, a hangulat, amit árasztanak, az sem derűs.
A sötét tónust követik a jelmezek színei a téglától a barna ingen át a feketéig. Ladenyák Andrea pompásan oldotta meg, hogy csupán a jelmezek egy-egy eleme, vagy a frizura utaljon az állatra, amelyiket a színész megszemélyesít.
A nyitószám fokozza a bezártság érzését, mintha az a korlát oda -vissza működne, s a rámpa egyszerre vezethet a vágóhídra és jelentheti a szabadulást is. Bátorság, szabadságvágy kérdése, ki indul el lefelé, a szabadulás útján és kinek az érdeke, hogy befelé rohanjon az úton.
Az előadásnak az alaphangja, a kisregényben is fellelhető mondat, amely valahogy így hangzik, mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Félelemről, kiszolgáltatottságról, árulásról, talpnyalásról, hazugságról, bizalmatlanságról, jövőtlenségről szól ez a zenére épített, nem kevés humorral fűszerzetett előadás, amelyben a valódi hit, az őszinteség, a tiszta gondolat elbukik. S mégis, az alkotók, a legvégén felcsillantanak némi reményt. Jó, elismerem, kicsit giccses az a pillanat, na de mégis…
Lénárd Róbert igazán színpadra termett szövegeiben szinte ismerős figurák jelennek meg, az ügyesen beleszőtt humor is napjainkat idézi. Nevetünk rajta, pedig sírni kellene, de már nagyon elegünk van a szomorkodásból, a méregből. Hát röhögünk. Erős Ervin és Klemm Dávid nagyon tud színpadi zenét írni. Kiegészítik, alátámasztják a szöveget, karaktereket rajzolnak. Hangosan, dübörögve, míg néha majdhogynem melankolikusan.
Puskás Zoltán rendezte az előadást, a díszleteket is ő tervezte, nagyon tudta, mit akar elmondani rólunk, a térségünkről, a világról most, a világjárvány csitulásakor. Puskás és alkotótársai, a zeneszerzők, az író, a színészek 1 óra 40 perc feszültséget teremtenek a színpadon, míg Jakab Melinda koreográfus munkája nyomán a ritmus csak fokozódik, a tempó folyamatos, a táncok színészekre szabottak. Az előadást prózai színészek játsszák meggyőzően, tiszteletre méltó fizikai felkészültséggel.
A zeneszerzők, az író, a színházi alkotók jól ismerik a színházat, pontosan tudják, hogy egy pillanatig sem lankadhat a nézők figyelme. Az enyém nem is lankad, és nem csak azért, mert profik, hanem ravaszok is: úgy csempészik bele az előadásba a többrétegűséget, a szereplők belső világát, hogy szinte arcul csapnak a nagy színpadi forgatagban. Az jut eszembe, hogy úgy működik ez, mint az élet, ahol nem mindig vesszük észre sem a mélységeket, sem a magasságokat.
Azt sem látjuk meg, hogy miközben a járványügyi intézkedések ellen küzdünk, és alig várjuk, hogy ledobjuk a rongymaszkot, körülöttünk sokkal veszélyesebb maszkokat ölt a hatalom.
Az előadás a leigázott, testileg-lelkileg meggyötört, kiéheztetett állatok lázadásával kezdődik. Elűzik a kegyetlen gazdát (Fogarasi Alpár hiteles alakítsa), legyőzik a vele visszatérő embereket is. Akár jó vége is lehetne az egésznek, győzött a nép, elkergette a zsarnokot, lesz móka és kacagás, élelem és sokkal kevesebb munka. Farmmá alakul a major, egyenlő „óltársakká” a lakói, megíratik az „olkotmány”, amibe belevésik, hogy mindenki egyenlő. Csakhogy idővel, alig észrevehetően minden megváltozik, az „olkotmány” módosul s az egyenlőknél lesznek még egyenlőbbek.
A disznók egyengetik az óltársak életét, szabják az egyelőre csak néhol kirekesztő szabályokat. A két vezető disznó közül Hógolyó (Farkas Lóránd) ismeri fel a veszélyt, ami ebben a mindent a közösségért, csak a négylábúak a jók, a semmit sem teszünk, csak beszélünk veszélyét, társának, Napoleonnak uralomra törekvését, a személyi kultuszának kezdeteit, és átlátja a következményeket. Elmenekül. Menti az életét. Farkas Lóránd szemében, mozdulataiban, játékában benne van minden, amit a felismerés, az igazságvágy, csalódottság, a menekülés, az elhagyás fájdalma jelent. Úgy megy el, amint aki mázsás súlyokat cipel. Néztem volna még Farkas – Hógolyót, úgy ahogy a másik ólelhagyó, Vindis Andrea lovacskáját is.
A Vindis alakította Mollie is szabadulni akar az óltól, az előírásoktól. Olyan helyre vágyik, ahol szabadon élhet, szalagokkal díszítheti sörényét. Színekre, ízekre, illatokra, fényre vágyik. Kíváncsi, de fél is az ismeretlentől. Talán tudja, hogy álmai nem válnak valóra, de szabadságvágya legyőzi a kételyeit. Vindis dalában, tekintetében, mozdulataiban van benne mindez és még több is valamivel: a női tetszeni vágyás, a szeretet utáni sóvárgás.
Az ólban a disznók veszik át a hatalmat, épül a személyi kultusz. Előbb a tejet, aztán minden mást elvesznek az állatnéptől, mert az nekik jár. Napoleon (Viola Gábor) a legfőbb vezető, egyre többet tárgyal, üzletel, az addig ellenségnek kikiáltott emberrel. Építteti a Hógolyó kitalálta szélmalmot, és egykori társát kiáltja ki főellenségnek, a veszélyek biztos forrásának, minden sikertelenség okozójának. Hol negédes, hol parancsoló, kemény és kegyetlen, fiatal disznókkal veszi körül magát, kineveli a fogdmegjeit, beköltözik az ember házába, iszik, ahogy a korábbi gazda. Kis diktátor, aki a nagyoktól tanul. Viola hatalmas mesterségbeli tudással alakítja a csak saját és kis társasága érdekeit szem előtt tartó fődisznót. Néha még rokonszenves is, és ez a félelmetes.
A kinevelt kutyákkal tartja kordában a major lakóit, akik már rég nem óltársak, hanem kiszolgáltatott alattvalók. Gedő Zsolt és Kiss Tamás felnőtt kutyusok, akik szempillantás alatt változnak vérebekké, ebben találják meg magukat, az amúgy tengődő izompacsirták. Mindketten hitelesen játszanak.
A szóvivőjét, végrehajtóját, a talpnyaló, hatalmát zokszó nélkül kiszolgáló Süvit, Buzási András játssza remekül.
A farm népe közül a tyúkok akkor kezdik érteni, mi történik, amikor ellopják a tojásaikat. Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa, Román Eszter, Imre Éva remek humorral, pontos játékossággal repdesnek, összebújnak, szétrebbennek, folyton félnek. Úgy tűnik, megszokták. Négy nagyszerű színész kvartettje.
Kali Andrea és Marosán Csaba a birka archetípusai. Sodródnak, amerre a hatalom irányítja őket. Nem gondolkodnak, örülnek, ha mutatják nekik az utat. A nyájszellem megtestesítőit játsszák hibátlanul.
A két igásló házaspár, Rózsi és Bandi, Kicsid Gizella és Szűcs Ervin története szívszorító. Rózsi az aggódó feleség, a szerelmes asszony. Félti a társát, aki újra és újra elindul, hogy újjáépítse a szélmalmot, ahányszor csak összedől. Mert ő a munkában, az igazságban, a közös célban hisz. Mert nem lehet, hogy minden hazugság. Mert munkával lehet építkezni, a munka az igaz. Kettősük drámai. Két nagyszerű színész alakítása.
A mindig derűs Tehén is akkor döbben rá, hogy mi történik a majorban, amikor ellopják a tejét. Már enni sem kap. Varga Csilla figyelemre méltó játéka az ellenállhatatlan humortól a drámáig ível.
A Macska az ellenzék. Noha ő is az ember házában élt, tejet kapott, megvédi pozícióját. Nem dolgozik, ügyesen beilleszkedik a major népe közé. Pető Anikó személyesíti meg briliánsan, rap-szólója elbűvölő.
Mózes, a holló a valóságot a hatalom elvárása szerint hamisan tálaló, a manipulált és manipuláló médiát jelképezi. Albert Csilla bravúros alakításában néhány rövid jelenetben végig járja a hivatástudatától a rákényszerített hazugságokba belerokkant médiamunkás kálváriáját.
Mr. Nyaffyval tér vissza az ember a majorba. A diktátor barátkozik a lóhússal is kereskedő kétlábúval. Aki ellenségből lett barát, mert a fődisznó érdeke így kívánja. Laczkó Vass Róbert hitelesen játssza a minden hájjal megkent kereskedőt.
Az egyszerre buta és bölcs szamár, Benjamin a tanú, aki azért marad, hogy az utókornak elmesélhesse a történetet. Ezt és a többit, ami következik. Balla Szabolcs megrázó, ahogy a hiábavalóságról énekel.
Puskás Zoltán a totalitárius rendszerekről és azok kialakulásáról, a hazugságról, a korrupcióról, a jogfosztásról és a mindezek eszközéül szolgáló félelemről komponált bravúros előadást. Könnyeden mozgatja a szereplőket, zsonglőri ügyességgel a tömeget, mesterien bánik a fényekkel, mindig akkor és arra figyelünk, amikor és amit ő akar a középpontba helyezni.
A végén elénk hozza a fehérbe öltözött fiút (Ferencz Ádám), aki zenei akkordokra leveszi a maszkját. Megható, de ebben is, legalábbis számomra, felvillan az egész előadást kisérő szarkazmus. Nagy kópé ez a Puskás Zoltán.
Kolozsvári Állami Magyar Színház
George Orwell nyomán Erős Ervin – Klemm Dávid – Lénárd Róbert:
Állatfarm
Rendeztő: Puskás Zoltán
Koreográfia: Jakab Melinda
Jelmez: Ledenyák Andrea
Díszlet: Puskás Zoltán
Fényterv: Majoros Róbert
Szereplők: Fogarasi Alpár (A gazda), Viola Gábor (Napoleon, fődisznó), Farkas Loránd (Hógolyó, disznó), Buzási András (Süvi, disznó), Albert Csilla (Mózes, holló), Szűcs Ervin (Bandi, ló), Kicsid Gizella (Rózsi, ló), Vindis Andrea (Mollie, ló), Balla Szabolcs (Benjámin, szamár), Pethő Anikó (Macska), Gedő Zsolt, Kiss Tamás (Kutyák), Laczkó Vass Róbert (Mr. Nyaffy), Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa, Román Eszter, Imre Éva (Tyúkok), Varga Csilla (Tehén), Marosán Csaba, Kali Andrea (Birkák), Balázs Ádám, Ferencz Ádám, Gáspár Barra Szilárd, Kerekes Ákos, Sárosi Áron (Disznók), ifj. Csiszér József, Dubovan Viktor, Nagy János, Szallos Norbert, Szőcs Szilárd (Emberek) Lőrincz-Szabó Venczel, Magyari Gusztáv Tivadar (Kiskutyák)
