Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan a magvakhoz való vonzódásban. Rég nem szorulunk rá, hogy a paleolit táplálkozás alapján olajos magvakat és bogyósgyümölcsöket nyammogjunk, mert éppen nem sikerült a vadászat, de a paleó étkezés most kétségkívül reneszánszát éli – már ami a reformtáplálkozó aspiránsokat illeti. Nem mintha ez most releváns lenne annak irányában, amiről írni szeretnék. Az viszont tök fontos, hogy a magvak, például napraforgó vagy épp tökmag rágcsálása kifejezetten közösségi tevékenység lehet – gondoljunk csak letűnt gyerekkorunkra, amikor csapatban magoztunk a blokk előtt, vagy gondoljunk a focimeccsek és a szotyi kapcsolatára. És micsoda szimfónia a magocskák feltörésének harmóniája, akárha sörösdobozok ciccenése visszhangzana a térben végtelenítve. A szotyizás/tökmagozás addiktív orális fixáció lehet az egész családnak… vagy közösségnek, vagy egyénnek egyaránt. Az ember csak rág, rág és rág, belefeledkezve az életbe; csak nyelni kell és köpni kell. Utóbbit a tisztes polgár nem teszi, mert köpködni parasztság. Pedig néha bizony köpni kell, megénekelte már ezt az A.E. Bizottság is anno.
Nézem ezt az installációt Kolozsvár központjában, amiről írok most. Benedek Levente vizuális művész Deus Ex Saliva hívócímmel látta el ezt a nemkiállítást, amit nem csak nézni lehet, hanem részt venni benne, mert nem (csak) installáció, hanem egy térben történő közösségi cselekvés a White Cuib nevű független kiállítótérben. Igazából majdhogynem az utcán, mert a művet egy átlátszó bejárati ajtó választja el a kültértől. Aki bekukkant az aprócska, fehérfalú helyiségbe, egy falméretű Orbán Viktorral találja szemben magát, aki a messzeségbe révedbe rág, és rág, és rág, kezében pungazacskó, amely valószínűleg megannyi magvacskát rejt – de ez a jókora printen nem látszik. Magán a printen sem látszik, hogy print, mert az alkotó igen valósághűen festette meg digitálisan a miniszterelnök kezesportréját. A portré alanya aranyszín háttérből emelkedik ki – ez az arany valóban festve vagyon ecsettel. Orbán Viktor vadzöld ingben rágcsál, és az őt ábrázoló vászon alatt elfogyasztott szotyik kupaca tornyosul, és mert a művészeti eseményre ellátogatók lehetőséget kapnak egy pakk szotyi helyszíni elfogyasztására és annak rendje és módja szerint dúsíthatják a meglévő kupacot, a kupac eképpen tehát nőttőn nő, és az emberek rágnak, és rágnak és rágnak, Orbán Viktor alatt pedig egyre csak nő és nő és nő a szétrágott héjak tömege. Az előbb említett szotyi-pakk amúgy szép tárgyi kellék: jó minőségű textúrás vastagpapír kettéhajtva, oldalt leragasztva, hogy a belé öntött magvak ne potyogjanak ki. A papírpakkon két nyelven olvasható a Deus Ex Saliva koncepciója. Kétféle árnyalatú textúrás papír van amúgy, én a világosabbikat választom, csontfehéret. Azon töprengek, milyen furcsa, hogy a két árnyalattal sárgább papír nem ösztönöz fogyasztásra; a csontfehér eleganciája azonban rendesen levesz a lábamról.
Szóval jönnek a megnyitóra az emberek (március 31., azaz csütörtök, este 19 óra), de megnyitó tulajdonképpen nincs; hallom is egy-két jelenlévőtől, hogy vajon lekésték-e a beszédet. Nem késték le, nem volt beszéd, semmilyen kommentár. Benedek Levente, a művész azonban serényen beszélget az emberekkel, akik nem csak magyarok, hanem románok is vegyesen. Rendkívül mókás nézni, ahogy a kishelyiség elnyeli a látogatókat, akik állnak a nagy kép és a nagy kupac előtt, békésen rágcsálnak, nézik a művet, beszélgetnek, aztán az ajtón kívül folytatják a kommunikációt és az olajos magvak feltörését, hogy helyet cseréljenek a többi emberrel, akik ugyanezt a műveletsort hajtják végre. Én bevallom, nem rágok eleget, mert nem akarom, hogy a két maréknyi olajos magtól az arcomon rút pattanások jelenjenek meg, de azért jól szórakozom. Az jut eszembe, hogy életemben nem néztem ilyen sokáig Orbán Viktort. Próbálom kitalálni, mire gondolhat a képen, miközben a helyiség világítása becsillantja a vásznat valahol a kép tetején, a homloka fölött. A Deus Ex Saliva egyébként egy ideig még folyamatosan látogatható alkotás, be lehet menni, szotyizni, elszórni a magvakat, gyarapítani a kupacot, ezáltal az alkotást magát. Barátságos esemény ez a márciusvégi megnyitó, hiszen nemtől, kortól, nemzetiségtől, bőrszíntől stb függetlenül, jó hangulatban történik a műélvezés. Rágunk, köpünk. Én nem köpök, mert domesztikált nőszemély vagyok, és hát senki se köp, hanem szépen összegyűjtjük a kezünkbe a szemetet, és rádobjuk a héjhalomra, mert nem szemetelünk. Csak a Bizottság jut folyton eszembe, mea culpa.
Körülbelül másfél órát fixálódunk orálisan az utcában, elfogynak a magvak, de a szavak nem, azok a kiállítótér után áthelyeződnek másféle terekbe. Úgy tudom, a Deus Ex Saliva anyaga is át fog helyeződni másik térbe, sőt, másik országba, ugyanis Magyarországon is látható lesz Benedek Levente munkája – egy kis plusz csavarral, de erről most nem mondhatok semmit.
Fotók: Benedek Levente
