Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatót, művelődésszervezőt Gálfalvi Ágnes kérdezte
„A nagy eseményekről tudunk, de nem tudunk azokba beleszólni. A magunk dolgaiba van beleszólásunk, azokban van feladatunk. Ott kell tennünk valamit, ahol valóban tehetünk. És akkor az már rég nem érdekes, hogy tetteinket számon tartja-e valaki.”[1]
Kiss Jenő (szül. 1943) a Kovászna Megyei Könyvtár igazgatója, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke, a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület titkára. Az ő kezdeményezésére 1991-ben, Sepsiszentgyörgyön alakult meg a romániai magyar könyvtárosok első szervezete mint az EMKE Könyvtári Szakosztálya, 82 erdélyi könyvtáros részvételével. 2000-től Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete néven vált önálló jogi személlyé.
Hasonlóan utódjához, az RMKE-hez, már a Könyvtári Szakosztály is a romániai magyar olvasók és könyvtárosok érdekvédelmét szolgálta. Szerepet vállalt a könyvadományok szállításában, szétosztásában, a hazai magyar könyvtárosok nyilvántartásában, szakmai öntudatának, elkötelezettségének, szakismereteinek erősítésében. Évente szervezett könyvtárosi olvasótáborokat, szakmai továbbképzések, tapasztalatcsere célzatával, éves szakmai vándorgyűléseket. A Művelődés Könyvesház című mellékletét saját lapjaként társszerkesztette, kiadását anyagilag támogatta, és a Romániában megjelenő magyar könyvek jegyzékét is összeállította. Jó néhány eredményes év után tevékenysége azonban összeszűkült: pénzügyi lehetőségei megfogyatkoztak, függetlenített munkatársat nem tudott alkalmazni, a szervezet normatív támogatást sehonnan sem kapott, pedig eredményei erre feljogosították volna – írja Kiss Jenő, akit 2014-ben az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsa (KAT) a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók közül a könyvtárügyre vonatkozó szöveg összeállítására felkért. Ez a vitaindító kitér néhány, a könyvkiadást is érintő részletre. Ezeknek eredtem a nyomába, amikor felkerestem Kiss Jenőt 2023. február 4-én.
Gálfalvi Ágnes: Vegyük fel a beszélgetés szálát onnan, ahol 2014-ben a KAT-vitaindítóban a könyvtárosszervezetek finanszírozásáról beszél. Ezek szerint az EMKE Könyvtári Szakosztálya nem kapott normatív támogatást?
Kiss Jenő: Normatív támogatás nem volt, volt viszont pályázati támogatás innen-onnan. A Soros Alapítványtól kapott, ameddig az működött, persze nemcsak erre, hanem egyéb dolgokra is: könyvtári rendezvényekre, oktatási munkára, cigány-felzárkóztatásra, amivel a könyvtár is foglalkozott, és abból lehetett ebbe az irányba is elkülöníteni pénzt. Ami a könyvtári sajtó, a Könyvesház finanszírozását is illeti: a forradalmi időkben még ment, utána viszont senkinek se volt már erre pénze, energiája. Hát ki csinálja ezt?
Gálfalvi Ágnes: Egy ideig arról volt szó, hogy a sepsiszentgyörgyi könyvtár gyűjtőkönyvtár lesz. Érdekelne ennek a története. A rendszerváltás utáni romániai magyar könyvkiadás kutatásához nagyon hiányolok egy minél teljesebb gyűjteményt.
Kiss Jenő: Csak annyi a története, hogy nyilván 1989 előtt is pontosan láttam, hogy valaki kellene ezt csinálja, és akkor a lehetőségekhez képest, amit az állami könyvüzletekben lehetett kapni, azt én megvásároltam a könyvtárnak akkor is, hogyha nem feltétlenül olyan volt, ami nagyon kellett volna. De ha magyar könyv volt, akkor az úgy jött. Tehát azoknak az éveknek a könyvtermése viszonylag jelen van a könyvtárban. Biztosan nem teljes távolról se, és már akkor is voltak azért olyan kiadványok, amelyek nem a nagy könyvkiadóknál jelentek meg, hanem alkalmasint társadalmi szervezeteknél és a Sporttanácsnál stb. Ezeket nem lehetett olyan könnyen elérni, nem is tudtunk róluk.
1990 után ijesztővé vált hirtelen, hogy jelennek meg a könyvek Szatmártól Nagybányáig mindenfelé, és nem tudunk róla, senki se követte. A lapok se követték, mert hát sok egyébről volt írnivalójuk, nem pont a kis kiadványokkal foglalkoztak. Az egyházak elkezdtek könyveket kiadni, és ezeket már beszerezni nem lehetett volna, pedig a pénzünk meg lett volna rá. És ezért gondoltam, hogy csináljunk valamit ezekkel, a könyvtáros kollégák szerezzék be, mert elvileg a megyei könyvtárakhoz mindent be kellett volna küldeni kötelespéldányként, de ahogy Dávid Gyula is elmondja az interjújában,[2] egyes kiadók nem tartották ezt be. Sőt, mikor még megerősödött valamelyest a szabályozás, és felújították a kötelespéldány-törvényt, akkor még Szentgyörgyön sem tudtuk behajtani. Volt olyan kiadó, aki azt mondta, hogy: „Mennyi a büntetés? 50? Kifizetem, nem adok egyet sem.” Mert nem volt neki fontos, hogy megjelenjen. Jó, nem volt kiadó, hanem egy magánkiadás volt, de akkor is. Nem látott fantáziát abban, hogy valahol a könyve legyen. Ez meghaladta.
Nos, akkor tehát a gyűjtőkönyvtár inkább törekvés volt, semmint igazi megvalósítható dolog lett volna, de sok mindent azért sikerült megszerezni a kiadványokból. Százalékban ezt nem is merem megsaccolni, mennyit. És hát akkor Székely István az RMDSZ részéről érdeklődni kezdett, mit is kellene a kultúra területén csinálni. Mi ketten arról vitatkoztunk, hogy hová kerüljön a székelyföldi filharmónia, hová kerüljön a gyűjtőkönyvtár, illetve a képtár. Na most, én ragaszkodtam nyilván ahhoz, hogy a gyűjtőkönyvtár Sepsiszentgyörgyön legyen, mert úgy gondoltam, hogy egyrészt nekünk van valamelyes gyakorlatunk plusz helyünk – akkor még Csíkszeredának nem volt meg ez az új épülete, nagyon szorosan voltak, nem tudtak elrakni semmit sehova. Itt meg megvolt a lehetőség rá, meg hát egyáltalán akarat. Hát ugye a képtárat azért Sepsiszentgyörgy megkapta. Akkor már világos volt, hogy a soha igaziból meg nem valósított székelyföldi filharmóniát meg megkapja Csíkszereda, Udvarhely, mint ahogy valami meg is alakult, csak hát nem tudták igaziból jogi személyiséggel ellátni, bár fungál egy ilyen itt is, ott is. Ebben az elosztásban végül hajlott Székely is arra, hogy hát akkor legyen egy gyűjtőkönyvtár Sepsiszentgyörgyön, és Szonda Szabolccsal később tárgyaltak is erről a dologról, meg is kezdtek valamit a megyei könyvtárban abba az irányba, de hát erről inkább már Szabolcs tud beszélni. Akkor én már nyugdíjas voltam, csak hát engem ismert régebbről, és velem kezdett tárgyalni Székely, és utána aztán Szabolcs volt a Kulturális Autonómia Tanácsban benne. Ami szintén igen haldokló valamivé sikerült.
Gálfalvi Ágnes: Nem tudom, van-e önnek arról valami értesülése, hogy a KAT felhívására készült széles körű szakpolitikai véleményezés, tehát Hajdú Ároné a könyvkiadásról, László Noémié az irodalomról, az öné a könyvtárügyben, utána miért maradt folytatás nélkül? És legfontosabb, hogy azóta eltelt, ugye, kilenc év szinte, és miért nem született újabb ilyen véleményezés? Miért nem kérdezték meg a szakértőket?
Kiss Jenő: Ezek az RMDSZ belső játékai, azok az erőviszonyok. Én pontosan nem látom, hogy Székely Istvánnak, bár van neki bizonyos hatalom a kezében, hogy mekkora, és mennyire tudta ezt… Az RMDSZ tökéletlensége az, hogy a művelődési alelnök beosztásban Szép Gyula volt, akinek se inge, se a gatyája nem volt a dolog. Ő az operához, amit értett, kitaposta magának az operát, gyakorlatilag azon a területen mozgott, a többin nem.
Sajnos, hogy Dávid Gyula itt azt mondja, hogy „mikor lejárt az EMKE-ben a megbízás”. Ez nem egészen így volt, hanem ő nagyon tiltakozott, hogy tovább csinálja az EMKE-t. És átadta Kötőnek, aki egy ambiciózus ember volt, de egyrészt már nem volt meg benne a Dávid Gyula nagystílűbb és nagyobban gondolkodó rálátása a dolgokra, hanem ő inkább egy ilyen lehetőségeket gyorsan megoldó és látszateredményekre ment, koncepciója kevesebb volt. Dávid Gyula pedig valamiért sajnos nem vitte tovább az EMKE-t, az tulajdonképpen ezen rokkant meg. Nem voltak olyan személyiségek az EMKE-ben, akik Erdély-szinten tudták volna tartani, mert inkább az EME volt az, amiben többet láttak, és úgy néz ki, hogy még a magyar támogatásokból is azért az EME-t komolyabban vették, mert az Akadémia nem hagyta ezt.
Gálfalvi Ágnes: Ez látszik is különben. Amikor én könyvkiadással kezdtem foglalkozni 2007 körül, az EME még kevesebb könyvet adott ki. Azóta megnőtt a kiadványszámuk, és forgalmaznak Magyarországon is. Nagyon fontos, hogy nem tűnnek el ezek a kiadványok. Ezelőtt pár nappal az Akadémia termében mutatták be a frissebb kiadványokat, tehát szépen felfejlődtek.
Igen, az EME-től indultunk ki, hogy abba fektették az erejüket.
Kiss Jenő: Igen. A többi pedig a kiadásra van. Persze az a millió egy könyv, ami megjelenik vidéken. A kiadók lassan felfejlődnek, hát tanulnak ők is, az évek során alakulnak. Nem tudom pontosan ezt felmérni.
Gálfalvi Ágnes: Voltak még próbálkozások 1998 után, illetve miután lezárta Szigethy Rudolf a bibliográfiáját,[3] hogy valaki jegyzéket állítson össze az új megjelenésekről? Tud-e ilyenekről?
Kiss Jenő: Nem hiszem, hogy lettek volna.
Gálfalvi Ágnes: A Könyvtárosok Egyesületének voltak olvasótáborai, könyvtáros-vándorgyűlései, hasonlók. Ezeken voltak-e olyan szakmai viták, kerekasztalok, amelyek a szűkebb könyvtárosi munkán túlmerészkedtek a könyvkiadás területére?
Kiss Jenő: Nem, nem volt jellemző, ugyanis elsősorban a könyvterjesztés-közbeszerzés. praktikus célok, amik a könyvtárakat égették. Így hát lehet, hogy a téma érintőlegesen előfordult, de kimondottan erre vonatkozóan még előadásra sem emlékszem.
Gálfalvi Ágnes: Az EMKE Könyvtári Szakosztálya kiadóként is működött: könyvtári témákkal és könyvekkel kapcsolatos kiadványok jelentek meg itt, elsőként az Örökség és feladat (tanulmányok a romániai magyar könyvekről és könyvtárakról). A tanulmányok mellett tartalmazza Erdély valamennyi magyar könyvtárosának névsorát és elérhetőségi adatait, emellett különféle jegyzékeket is közölnek, itt látom például Szellemi értékeink cím alatt az intézmények, múzeumok listáját. Úgy tudom, a könyvek megjelenése nem egy esetben kapcsolódott a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesülethez, amelynek ön a titkára.
Kiss Jenő: Ezek a könyvek könyvtári kiadványok voltak, nem a Mikesnél jelentek meg. Mindig kötöttük a megjelenésüket valamihez. Több szobor is készült például. Nekem már akkor elegem volt abból, hogy a szoborállítással vége is van a dolognak. Legyen egy kiadvány, ami fennmaradjon, és kiderüljön belőle, hogy mégis miért áll ott a szobra annak az embernek, ahol éppen áll. A jegyzékek közlése pedig egy kísérlet volt valamiféle áttekintésre.
Többnyire könyvtáros kollégák csinálták, és a cél részemről az is volt, hogy bevigyem őket a köztudatba, hogy legyen sikerélményük, lássák, hogy ezt csinálni jó. Legtöbben addig nem írogattak meg nem kutattak. És akkor a háromszéki oktatás történetének meg egy csomó mindennek utána kellett nézni. Volt, aki aztán folytatta jobbakkal, mint ami megjelent.
Gálfalvi Ágnes: Ezekből a könyvekből sorozatot terveztek?
Kiss Jenő: Az lett volna a kezdő kötet, és igaziból nem lehetett összekaparni több anyagot. Olyan kevés könyvtáros volt, aki egyáltalán vette a fáradtságot, hogy valamit leírjon, hogy nem jött össze. Egyszerűen nem lehetett összeszedni egy kötetre való tanulmányt. Ez megint a könyvtár sajátos története: 1990 volt egy korkedvezményes törvény, hogy hirtelen el lehetett menni 2-3 évvel korábban nyugdíjba, és nagyon sokan elmentek. Ugyanabban az időszakban a tanügyben nagyon megnőtt az állások száma, tehát diplomás embert könyvtárban alkalmazni szinte reménytelen volt, mert a tanügy valamivel többet fizetett: mindig több volt a tanárok fizetése, nem olyan borzasztóan, de azért nem jelentéktelen különbséggel ő javukra. Tehát oda mentek elsősorban. Került néhány egyetemet végzett ember is a könyvtárba, de nem ez volt a jellemző. Úgyhogy azért volt annyi kínlódás a továbbképzésekkel, a felzárkózásokkal, elküldeni őket tanulni Magyarországra (itt-ott voltak ilyen képzések), és ezekből amíg kitermelődött az a réteg, aki képes megírni egy tanulmányt, meg egyáltalán izgatják ezek a dolgok…
A kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársaira (például Poráczky Rozáliára meg Kovács Emesére) viszont szakmailag lehet támaszkodni bizonyos ügyekben.
Gálfalvi Ágnes: Ide kapcsolódik a könyvtárosképzés ügye. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen most könyvtár- és információtudományi szak van.
Kiss Jenő: Így lehet eladni inkább.
Gálfalvi Ágnes: Lehetséges, hogy ez a standard oktatási forma most, mindenhol ezt látom, de a kurzusok tematikáját megnézve, keveslem a könyvkiadásra vonatkozó tananyagot.
Kiss Jenő: A könyvtárszakkal kapcsolatban a másik szomorú dolog az, hogy biztos hasznos, hogy a végzettek megtanulják a fent említett dolgokat, de minimális, aki közülük könyvtárban köt ki. Mert a román törvények szerint nem feltétel, hogy könyvtáros szakismerete legyen az ilyen állásra jelentkezőnek, elég, hogy ha olyan állás, akkor bármilyen főiskolai végzettsége legyen, mondván, hogy egy könyvtár profilja elég széles, és bárki jó, sőt, érettségivel is lehet, mert van a Nemzeti Könyvtárnak (azt hiszem, az szervezi még mindig) egy továbbképzője, amivel meg lehet szerezni egy könyvtárosi szakképesítést.
Gálfalvi Ágnes: Most hirdettek könyvtárosképzési tanfolyamot az Országos Kulturális Továbbképző Intézetnél (Institutul Național pentru Cercetare și Formare Culturală). Ez az intézet egyébként a járvány elején a könyvkiadók ügyével is elkezdett foglalkozni. Felhívás érkezett a kiadókhoz, hogy az állam segélyezni kíván bennünket, és mindenki regisztráljon ennél az intézetnél, mert rajtuk keresztül folyik majd az ügyintézés. Sajnos, aztán annyiban maradt.
Kiss Jenő: Igen, többek között fordítói vizsgát is szerveznek. A régi rendszerben is ugyanez a továbbképző központ szervezett tanfolyamokat: tandíj ellenében meg lehet szerezni ott az oklevelet.
Gálfalvi Ágnes: Beszéljünk a rendszerváltás utáni sepsiszentgyörgyi könyvkiadásról! Én úgy látom, hogy itt egyszerűen nem sikerült kialakulnia egy meghatározó, nagyobb könyvkiadónak, mint amilyen Marosvásárhelyen annak idején a Mentor Kiadó volt, meg hát Csíkszeredában több is. A Dávid Gyula-interjúban elmondottakból kiderül, hogy milyen erők mozgatták a könyvkiadást a rendszerváltás utáni évtizedekben, vagy akár most. Nagyváradon is ott volt előbb a Riport, aztán most a Holnap Kulturális Egyesület, ami gyakorlatilag ugyanaz a szerkesztői csapat. Sepsiszentgyörgyön viszont azt látom, hogy több kis kiadó van, nagyobb nincs. Mi lehet az oka ennek?
Kiss Jenő: Szerintem végül is ez a Domokos Géza döntése volt, hogy Csíkszeredába került a központ, és ez visszamegy a Kriterion Könyvkiadó – Domokos Géza közötti kis szembenállásra. Létrehozták a Kriterion Alapítványt Csíkszeredában, az kapta meg a magyarországi könyvsegélyt, amit aztán Tőzsér József kezelt, amint ezt Dávid Gyula részletesen elmondja az interjúban.
Sepsiszentgyörgyön az történt, hogy Gajzágó Márton 1990-ben szerzett Amerikában egy nyomdagépet. Akkoriban legalább tizenöt lapot nyomtak itt, mert a románoknak se volt nyomdájuk, és ide hozták a lapokat. Aztán mások is elkezdtek kis nyomdákat szerezni, így lassan elfogyott a levegő körülötte. De egy adott pillanatban a kilencvenes évek elején 100 emberrel dolgozott, nagy nyomda volt: kötött, mindent csinált. Könyvet is adott ki, például mezőgazdasági segédkönyveket növénytermesztésről, műtrágyákról stb. Ezekre akkor még nem volt szükség; jóval később lett, amikor már a parasztok megkapták a földet, meg elkezdtek termelgetni is rajta. Akkor volt egy időszak, amikor ezekre valóban inkább szükség volt, addigra viszont a magyar import már meghaladta jóformán az erdélyi kiadók termését. Ez volt a Trisedes Press, amelynek nagy érdeme még a magyar oktatást segítő antológiák megjelentetése és Cimbora folyóirat kiadása, fenntartása. Aztán a kilencvenes évek végére meg is bukott, úgyhogy ott leállt a könyvkiadás. És akkor volt a Charta Kiadó Kisgyörgy Tamás vezetésével. Kopacz Attila is foglalkozik könyvkiadással, az ARTprint Kiadó szép könyvei becsületére válnak Sepsiszentgyörgynek az összerdélyi könyvkínálatban. Baróton pedig ott a Tortoma Kiadó.
[1] A mottóul szolgáló gondolatokat Kiss Jenő fogalmazta meg a Könyvesház című könyves folyóirat 2000-es számának vezércikkében (Fordul az esztendő. Könyvesház, 2000/1-2, 1.)
[2] „A könyvcsinálás egy szakma.” Dávid Gyulát Gálfalvi Ágnes kérdezte 2021. július 8-án, majd 2022. április 4-én. Újvárad, 2022. december.
[3] Romániai magyar könyvkiadás 1990-1998. Szerk Szigethy Rudolf EME Kolozsvár 2003 (Romániai magyar bibliográfiák 3)
