Hogyan élték meg a nyolcvanas éveket a nagyváradi kulturális intézmények vezetői? Volt-e jó és rossz cenzor? Kegyetlen volt az ellenőrzés, vagy csupán egy munkát végeztek? Milyen a nézői emlékezet? Plainer Zsuzsa kulturális antropológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa Az ideológiai éberségről. Fejezetek a nagyváradi (magyar) kulturális intézmények cenzúrájának történetéből: sajtó, filharmónia, színház című szakkönyvét július elején mutatták be a nagyváradi Léda-házban. A kutatás mibenlétéről, a cenzúra kutathatóságáról is beszélgettünk a szerzővel.
Mi irányította a szociológia, majd a kultúrantropológia felé?
Kanyargós út volt ez. Előbb bölcsésznek készültem, mert nagyon szerettem az irodalmat, valamennyire volt nyelvérzékem, kizártnak tartottam, hogy ne bölcsész legyek. Annál klasszabb dolgot, mint hogy az ember egész nap olvashat, és írhat is arról, amit olvasott, tizenévesen el sem tudtam volna képzelni. ’92-ben érettségiztem, és még abban az évben felvételiztem a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakára. De nem találtam a helyem a bölcsészkaron. Csetlettem-botlottam ott, és egy ponton felismertem, én nem ezt szeretném. Az egyik akkori lakótársnőm szociológiára járt, sokat mesélt arról, mi a szociológia és a kulturális antropológia, úgyhogy arra gondoltam, ez talán jó lesz: emberekkel foglalkozik, lehet jönni-menni, konkrétabb is, mint az irodalom. Így ’96-ban elvégeztem a magyar-angol szakot, és beiratkoztam szociológiára. Abban az évben indítottak először másoddiplomás képzést a BBTE-en. Ez azt jelentette, hogy aki ott végzett, annak másodjára nem „klasszikus” felvételije volt, hanem CV-t és mai szóval (akkor ezt még nem ismertük) motivációs levelet kellett írnunk, ezek alapján egy interjún kérdezgettek minket. Nagy merészenösszeszedtemmindenféletémát, amivelazegyetemalattfoglalkoztamvolna, maiszemmelezperszevicces, fogalmamsem volt akkor, mi a társadalomtudomány. A szociológia más volt, mint a bölcsészkar, nagyon szerettem odajárni. Például mert az egész intézmény kábé negyven diákból állt, azt hiszem, tízen egy évfolyamon, és volt öt tanárunk. Jó hangulatú, otthonos hely, az oktatók mindenkinek tudták a nevét, nem az a nagyüzem, mint a bölcsészkaron, ahol harminc-negyven-ötven ember járt ugyanarra az évre. Egyébként az otthonosság ellenére nehezen szoktam meg a társadalomtudományos gondolkodást. Világosan emlékszem rá: elsőévesként egy általános szociológia szemináriumon az ún. nemzetépítés volt a téma. Petőfi is szóba került, az, hogy ő milyen fontos a magyar nemzeti kultúra szempontjából. Én erre megszólaltam: de miért kellene nekünk Petőfivel foglalkozni, akinek annyi rossz verse van? Erre a szemináriumvezető azt válaszolta, meg kell értenem, hogy a szociológia nem dolgozik értékítéletekkel, teljesen mindegy, hogy valaki tehetséges vagy nem, az irodalom dolga ezt eldönteni, nem a társadalomtudományé. Szóval más világba kerültem, amit először nem értettem, aztán beleszoktam.
Hogyan született meg a kulturális cenzúráról szóló könyv ötlete?
A könyv a doktori témám kivonata, mondhatni párlata. 2003-ban kezdtem el a doktori képzést a Babeş-Bolyain. Mivel bölcsészdoktorandusz voltam, a hivatalos elvárások értelmében a témámnak kapcsolódnia kellett a bölcsészettudományhoz is. Ez egyébként szükségszerű volt, hiszen abban az időben nem, vagy alig volt olyan professzor, aki társadalomtudományi doktorátust irányíthatott volna. Így nekem, elsősorban intézményi kényszerűségből, össze kellett kapcsolnom a társadalom- és a bölcsészettudományt.
Ösztönözte valaki arra, hogy a kulturális intézmények cenzúráját válassza témaként?
A hivatalos elvárás a két diszciplína összekapcsolására vonatkozott, a témaválasztásra nem, abban szabadon dönthettem. Az ötletet D. Lőrincz József egyik könyve adta, Az átmenet közéleti értékei a mindennapi életben, amiben volt egy fejezet a sepsiszentgyörgyi színház cenzúrájáról a nyolcvanas években. Amikor elolvastam, azt mondtam: rendben, akkor a színház ellenőrzése lesz az a keresztmetszet, ahol a társadalomtudomány és a bölcsészet találkozik majd a doktori dolgozatomban. Adódott, hogy a helyszín Várad legyen, és a nyolcvanas évekkel foglalkozzam, mert antropológiai munkát szerettem volna írni, és ehhez szükségem volt a saját emlékeimre is. A Ceaușescu -rendszer utolsó éveiben már rendszeresen jártam színházba, emlékeztem a darabokra, és az emlékeimre támaszkodva könnyebb volt beszélgetni az egykori színházi emberekkel vagy a nézőkkel. A cenzúrakutatáshoz fontos ismerni az adott korszak „kódjait” is, azt a kettős beszédet, ami egyszerre volt a hatalom nyelve, és egyszerre jelentett valami teljesen mást egy közösség számára, ehhez pedig ún. „helyi tudás” kell. Meg persze Váradon könnyebb volt elérni a színházi embereket, vagy éppen a cenzorokat, hiszen ismertem őket, vagy ismertem olyanokat, akik ismerték őket, nem kellett mindent az alapoktól kezdeni.
Milyen kategóriákba sorolható emberekkel készített interjút?
Három csoporttal készítettem interjút. Az egyik az egykori színházvezetők, a váradi színház román és magyar tagozatában meghatározó szerepet játszó emberek csoportja (igazgató, tagozatvezető, irodalmi titkár). A másik kategóriába az egykori cenzorok tartoznak, vagy a városi, illetve megyei pártbizottság emberei, a harmadik csoportot a színház egykori magyar nézői jelentik. MirceaBradu, a színház akkori igazgatója nagyon nagy segítségemre volt. Sajnálom, hogy nem érte meg a könyv bemutatóját, de eljutott hozzá a kötet, olvasta, és úgy érzékeltem a visszajelzéseiből, hogy szerette és egyetértett vele. Rajta kívül Kiss Törék Ildikó egykori tagozatvezető, valamint Vetuța Pop és Nagy Bélaegykori irodalmi titkárok segítették a munkámat. Mindannyian készségesek voltak, ismereteik pedig nélkülözhetetlenek. A Nagyváradi Állami Filharmónia esetében az akkori művészeti vezetővel találkoztam, Sándor Dénessel, őhosszú éveken át dolgozott az intézménynél, ugyancsak fontos, hihetetlenül értékes dolgokat mesélt. Nyilván próbáltam a cenzorokkal is interjúkat készíteni, több-kevesebb sikerrel.
Az egykori nézőket nemritkán a szüleim egykori környezetéből választottam, de sokat segítettek a barátaim is, akik összehoztak a saját családjukkal, szüleikkel, akiket korábban nem ismertem.
Mi volt a helyzet az egykori cenzorokkal?
A közhiedelemmel ellentétben a személyük sosem volt titok, így felkutatni, beazonosítani nem kellett őket. Sokan már nem élnek közülük, illetve 2006-ban sem éltek, amikor elkezdtem a terepmunkát. Azért még voltak néhányan, ők viszont, egyetlen kivétellel, nem vállalták a személyes találkozást. Azzal utasították el a felkérést, hogy nem emlékeznek. Volt Váradon egy nagyon rosszemlékű cenzor, akit próbáltam megkörnyékezni, ő azt üzente,nincs mondandója a nyolcvanas évekről, nem történt akkor semmi említésre méltó, ne beszéljünk róla, zárjuk le. Egyvalaki mégis vállalta a beszélgetést. Nem rögzíthettem a vele készített interjúkat, csak jegyzeteltem, de sok mindenre felhívta a figyelmemet, amit később jól tudtam használni. A cenzorok visszautasítása nem törvényszerű. Egyik kolléganőm, Kiss Ágnes, aki szintén erről a témáról írt egy nagyon jó doktorit, ismeretlenül keresett meg ilyen pártbürokratákat, igaz, nem Bihar megyeieket, mert Biharban senkit nem talált, aki vállalta volna a beszélgetést, de az Arad és Temes megyei cenzorok igen. Szóval nem aranyszabály az elzárkózás.
Egyébként a cenzúra nem volt annyira titkos, mint amennyire a kommunizmus emlékezete megőrizte. A mindennapi ember valóban nem látott bele egy intézmény vezetésébe, nem volt honnan tudnia, mi a háttere annak, ami a színházban előadásként megjelenik. Megkockáztatom, még a színházi emberek közül is csak kevesen ismerték a pártbürokratákkal való alkudozásokat. Erről azok tudtak igazán, akik vezető pozícióban voltak, nekik volt rendszeres kapcsolatuk a cenzorokkal. Tehát nem volt ez széles körben ismert dolog, de titkosnaksem nevezhető. 1977-ig a cenzúra külön intézmény volt, ismerni lehetett a szerkezetét, a személyi összetételét. ’77 után beolvasztották a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsába, az ott dolgozók közül került ki a cenzorok egy része. Szóval ezek az emberek nem titokban dolgoztak, mint a Securitate.
A cenzorok esetében nemcsak az az érdekes, miért vállalnak egy-egy interjút, hanem az is, hogyan beszélnek a munkájukról. Természetes, hogy a szerepüket minimalizálni próbálják: ők csak a dolgukat végezték, ez volt a munkájuk. És ez igaz, hiszen a cenzúra intézménye végrehajtó szerv volt. Ezért az csak részben igaz, hogy „szigorodott a cenzúra”, valójában az ideológiai elvárások lettek egyre abszurdabbak. A direktívákat a párt találta ki, a cenzorok ellenőrizték a betartásukat. A szakirodalom is azt mondja, és ezt erősítik meg az én kutatásaim is, hogy kétféle cenzor létezett, a „jó” és a „rossz”. A rossz az volt, aki valóban kötekedett, ártott, gátolta a kulturális intézmények munkáját, a jó pedig az, aki segített. Volt rá példa, hogy a cenzorok maguk javasoltak olyan technikákat, amelyek révén egy-egy könyvet, színdarabot meg lehetett jelentetni, be lehetett mutatni. Olyan is volt, hogy az értelmiség és a cenzúra kompromisszumot kötött, megegyeztek, mi maradhat és mi nem láthat napvilágot. Mondok egy példát. A váradi színház 1987-ben meg szerette volna ünnepelni Sütő András hatvanadik születésnapját. Úgy tervezték, bemutatják az író egyik ismertebb darabját, de a cenzorok elutasítottak minden javaslatot. „Cserébe” ők ajánlottak egy művet, így került a váradi színpadra a Vidám sirató egy bolyongó porszemért.
A kutatásban hogyan lehetett használni a nézői emlékezetet?
A nézői emlékezet kutatása nem az én ötletem volt, kezdetben nem is hittem abban, hogy ez a szempont működni fog. Ez Horváth Istvánnak, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatójának volt az ötlete, aki a doktori dolgozatom egyik opponense volt. Ő azt mondta, ha az a célom, hogy végigkövessem, hogyan jut el egy színdarab a bemutatás ötletétől a cenzúrával való egyezkedésen vagy konfrontáción át a színpadra állításig, akkor rögzítsem az egykori nézők előadásokkal kapcsolatos emlékeit is. Így is tettem. És meglepődve láttam, mennyire erősen él az emberekben egy-egy előadás emléke, egyáltalán a színházba járás, és az egész időszak. Ahogy mondtam, a szüleim vagy a barátaim kapcsolati hálóját „használtam” arra, hogy kiválasszam az egykori nézők közül interjúalanyaimat. Az iskolai végzettség is kritérium lett volna, de sajnos nem működött, nem beszélgettem például munkásokkal, pedig sokan jártak közülük színházba. Az interjúim másik „torzulása”, hogy nem, vagy alig figyeltem azokra, aki szerették a színházat, de nem érdekelte őket a romániai magyar kisebbség helyzete. Illetve lehet, hogy érdekelte, de nem ezt várták el a színháztól. A kötetben három esettanulmány szerepel: az egyik Sütő András Vidám siratója, a másik Tamási Áron Ősvigasztalása, a harmadik pedig Zilahy Lajos Fatornyok című darabja. Mindhárom a kisebbségi identitásról igyekezett valamit elmondani, arról, miként próbált megmaradni egy kisebbségi társadalom, ez a nyolcvanas évek nagy témája volt. És én leginkább olyan emberekkel készítettem interjút, akik azt mondták, nekik fontos volt, hogy a színház erről beszéljen.
Milyen saját színházi emlékei, élményei vannak a nyolcvanas évekből?
Az első találkozásom a színházzal rendhagyóra sikeredett. Talán ötéves lehettem, amikor anyám engem és egy gyermekkori barátomat először vitt el egy gyerekdarabra. Hárman indultunk el az óvodából megnézni a Trón alatt a király című mesejátékot, amit amúgy nemrég újított fel a Lilliput Társulat. A színházhoz érve azt láttam, hogy az ajtók zárva vannak, az egyikre kitettek egy cetlit, amin azt írta: betegség miatt elmarad az előadás. Emiatt nem akartam többet színházba menni, mert úgy gondoltam, ott nem jó dolgok történnek, a színház és a betegség fogalma összefonódott. Később hajlandó voltam megnézni az előadást, ami nagyon tetszett. Annyira, hogy ezzel a gyerekkori barátommal részleteket adtunk elő a darabból. Főleg a gitározó macskákat utánoztuk, bár a mi verziónkban a hangszert műanyag teniszütők helyettesítették. Ha jól emlékszem, hatéves koromtól felnőttbérlettel jártam színházba. Ez azért volt lehetséges, mert rengeteg zenés darab volt, vagy más, egy kisebb gyerek számára is érthető vígjáték. Persze volt, amit nem értettem, a Csurka-előadásokat például. Később, ötödikesként-hatodikosként már az osztállyal láttam a Szentivánéji álmot. Érdekes, hogy a Sütő- meg a Tamási-darabokról mindenki beszélt akkoriban, a magyartanárnő ajánlgatta, míg a Szentivánéji álom nem volt téma. És ez sok mindent elmond arról, milyen volt az akkori kánon: Sütő András és Tamási Áron volt a sztár, meg a többi kisebbségi magyar „celeb”,pedig jól emlékszem arra, hogy Kőrösi Csaba Puckként nagyon meggyőző és érdekes volt.
Miféle nehézségek adódtak a kutatás során?
Ez nehezen kutatható téma, hiányzó mozaikdarabokból kellett összeállítani egy nagyobb képet. A legnagyobb probléma az volt, hogy hiányoztak bizonyos dokumentumok. Heteket töltöttem azzal, hogy keressem a váradi színház cenzori jegyzőkönyvét, amiről azóta sem tudja senki, hol lelhető fel. Ez egy nagy repertoárfüzet, amelybe kézzel írták be azoknak a beszélgetéseknek a jegyzőkönyvét, amelyek az ún. vizionálás, a cenzorok által látott utolsó előadás nyomán a színház vezetősége és a cenzorok között zajlottak. Ám ebből a hivatalos dokumentumból csak lapok kerültek elő. A sepsiszentgyörgyi színházé szinte érintetlenül megmaradt, lehet, azért, mert a szentgyörgyieknek fontos volt, hogy ezek a folyamatok dokumentálva legyenek. A pártdokumentumokat is hiányosan archiválták, és az ún. referátumokból is kevés maradt meg. Ez utóbbiakat az irodalmi titkárok írták, a hivatalos ideológia nyelvén fogalmazva meg a darab cselekményét. De a referátum igazi célja az volt, hogy ideológiailag megtámogassanak egy darabot, és így a színház megszerezze az engedélyt arra, hogy az a repertoárban maradjon. Egy ilyen szöveg pontosan megmutatja, hogyan működött a kettős beszéd. A szuzai menyegző témája a referátum szerint a Ceaușescu által annyira szorgalmazott nemzeti függetlenség, miközben egy kisebbségi magyar közösség számára ez a mű az erőszakos asszimiláció elleni lázadás.
Szintén probléma volt, hogy a kétezres évek elején még nem készültek el azok az alapkutatások, amelyek megkönnyítették volna a munkámat, hiszen a levéltári anyagok egy része is zárolva volt még.
Aztán ott volt a téma interdiszciplináris jellege, ami Romániában általában nem azt jelenti, hogy „ez is – az is”, hanem hogy „ez sem – az sem”. A történészek számára az nem volt rendben, hogy a dolgozatban nem használtam dokumentumokat, az antropológusok azt kifogásolták, hogy ez nem egy „komoly” téma, mint például a romakérdés, a nőkérdés vagy a migráció. A bölcsészeknek az volt a kritikájuk, hogy Sütő és Tamási nincs benne a számukra érvényes irodalmi kánonban, a színházi emberek azt vetették a szememre, hogy miért nem foglalkozom a korszakos előadásokkal, mondjuk, Harag György rendezéseivel. Az sem könnyítette meg a helyzetemet, hogy Erdélyben nem igazán erős a társadalomtörténeti szemlélet. Kevés olyan szakszerűen dokumentált, de olvasmányos kötet született, ami arról szól, hogy élt egy-egy társadalmi csoport harminc-negyven évvel ezelőtt. Pedig lenne erre igény, és az ilyen művek az én munkámat is segítették volna.
Talán emiatt is alakult úgy, hogy a doktori dolgozatomat többszöri nekilendülés és megtorpanás után, 2011-ben fejeztem be, illetve védtem meg. Utána azt mondtam, ezt becsülettel végigcsináltam, de ennyi volt, nem foglalkozom többet a témával. 2017-2018-ban mégis elővettem újra. Akkor már más volt a világ. Az antropológusok egy része elkezdte feldolgozni a kelet-európai közelmúltat, az irodalom és a színház nyitottá vált a társadalmi jelenségek iránt. A könyvet is viszonylag nagy érdeklődéssel fogadták. Sokan kritizálták is, szigorú, de igazságos és értő bírálatokat kaptam, ami egy szakkönyv esetében jó dolog. Szóval szerencsés döntés volt, hogy félretettem a témát, és hagytam pihenni, mint a kelt tésztát.
Várható-e a könyv magyar nyelvű megjelenése?
A könyv azért jelent meg románul, mert román nyelven írtam a doktori dolgozatomat. Időhiányban szenvedtem a publikált változat átdolgozásakor, minél hamarabb be kellett fejezni a kötetet, nem volt mód még a fordítással is bajlódni. Szakkönyvről lévén szó, nem számít igazán, milyen nyelven írták. Tervben van a magyar kiadás is, az átdolgozott formában jelenik majd meg, figyelembe veszem a kritikusaim észrevételeit is, úgyhogy az a kötet nem ez a kötet lesz.
