Pengő Zoltán interjúja Mihai Buzea íróval
A maga korában magyar körökben Vulkánu Józsefként ismert nagyváradi irodalmárról, irodalomszervezőről és népművelőről, Iosif Vulcanról írt regényes életrajzot Mihai Buzea, Vulcan – Napnyugatról jön a fény címmel. A Polirom kiadónál megjelent kötetnek hangsúlyos magyar vonatkozásai vannak: egyik központi figurája Irinyi János, a biztonsági gyufa feltalálója, Vulcan unokatestvére, s megjelenik benne Ady is, akiben rövid fogházbüntetése idején gyengéd érzelmek ébrednek a nála idősebb Aurelia, Vulcan neje iránt. A merész, sőt provokatív műről, mely legalább anyira szól a magyarokról, mint a románokról, a szerzővel beszélgettünk.
Honnan jött az ötlet, hogy Iosif Vulcan regényes életrajzában főleg magyar személyiségeken, Ady Endrén és Irinyi Jánoson keresztül mutasd meg a címszereplőt? A koncepciót még merészebbé teszi a tény, hogy román gyökerei ellenére, vagy talán éppen azért, Irinyi lelkes magyar hazafi volt, legalábbis a regényben annak láttatod.
Természetesen nem a saját ötletem volt. Vulcannal első ízben 1995-ben találkoztam, amikor dokumentálódtam az államvizsga dolgozatomhoz, melyben Eminescut és Edgar Allan Poe-t, a XIX. század két utolsó komoly romantikusát hasonlítottam össze. Akkor tudtam meg, éppoly megrökönyödéssel, mint bármelyik román, hogy Eminescut nem Eminescunak, hanem Eminovici-nak hívták (a Familia folyóirathoz beküldött első verseit Eminoviciuként írta alá), a főszerkesztő pedig, egy bizonyos Iosif Vulcan, önhatalmúlag megrománosította a nevét. Ez meglepett. A nagyapám mesélte, hogy a mi családunkat sem hívták mindig Buzea-nak, hanem amikor az ő nagyapja, erdélyi telepesek tízezreivel egyetemben átkelt a Dunán, a határőrök Burjánról Buzeára változtatták a nevét, ami nagyon gyakori volt Brăila környékén, ahol 1879-ben, útban Dobrudzsa felé, komppal átkelt a Dunán. Arrafelé a Burjánnak nem volt valami hazafias hangzása. Tehát, amikor nagyban dolgoztam az államvizsga dolgozatomon, nem volt időm erre a titokzatos Keresztelő Józsefre, de valahol mélyen elraktározódott bennem. Amikor a Polirom kiadótól megkaptam az esélyt, hogy írjak egy regényes életrajzot, pillanatig sem haboztam: Vulcan, punktum! Arra számítottam, hogy egy megveszekedett román hazafit fedezek fel, helyette azonban egy nagyon ügyes magyar állampolgárra leltem. Íme, egy sokatmondó apróság: Józsefet 1891-ben választották a Román Akadémia tagjává, a Kisfaludy Társaságba azonban 20 évvel korábban választották be. Hogy visszatérjek a kérdés lényegéhez: a XIX. század végének Nagyvárad, a maga magyar többségével, roppant mód különbözött a XXI. század eleji, román többségű Nagyváradtól. Úgy ítéltem meg, ahhoz, hogy megérthessük Józsefet, az embert, nem Józsefet, a hazafit, fontosabb a kortársai körében ábrázolnom őt, mintsem a történelemkönyvek stílusában. S mit tehettem, ha az ő váradi társadalmi köreiben magyarok voltak, nem pedig románok.
Ady, s még inkább Irinyi, a román olvasók által kevéssé ismert személyiségek. A szöveg tobzódik a románok számára még kevésbé ismert személyiségekre és eseményekre történő utalásokban, ami miatt a könyvnek van egy hangsúlyos kódolt jellege. Előre megfontolt szándékkal provokáltad az olvasóidat?
Határozottan így van, kockázatot vállaltam. Azt, hogy megérte-e, majd az idő dönti el. Lehet, hogy ez a kódolt jelleg, ahogy nevezted, távol tartja a hagyománytisztelő közönség egy részét. Azonban a fiatalokat talán vonzani fogja a szövegnek ez a titokzatossága, egyesek esetleg késztetést éreznek, hogy megfejtsék, hogy többet tudjanak meg, hogy túllépjenek a történelem túlzott leegyszerűsítésén. Számomra, személy szerint érdekesnek tűnik, hogy új dolgokat tudjak meg, hogy megnézzem, mi van a tükör túloldalán. Szeretném azt hinni, hogy vannak még hozzám hasonlóak, hogy a fiatalok, elsősorban a gimnazisták, megőriztek magukban érintetlenül egy adag kíváncsiságot, felfedező ösztönt. Természetesen a magyar olvasók számára a szöveg nem jelent nehézséget, csakhogy a romániai magyarok elsöprő többségének nem szokása román irodalmat olvasni. Ez teljes mértékben érthető, ugyanakkor kár, a románok ugyanis már nem azok, akik 1989-ben voltak.
Vulcanról nem festesz túlságosan hízelgő képet, a javíthatatlan középszerűség megtestesítőjeként ábrázolod, akiben sokkal több volt a jószándék, mint a tehetség. Tudatosan mentél szembe a kánonnal vagy az életműve alapján ilyennek látod?
A könyv megírása négy hónapot vett igénybe, a könyvészet elolvasása azonban nyolcat. Egyrészt József nagyon sokat írt, másrészt az általa használt román nyelv nehézkes, napjainkban nehezen olvasható. Ami azonban még fontosabb, a Iosif Vulcant tárgyaló könyvészet maga is terjedelemes, annyi év alatt sok könyv összegyűlt, jobbak és kevésbé jók egyaránt, s mindet el kellett olvasnom, nem volt választásom. Átrágva magam az életművén, az életrajzokon és az értelmezéseken, kialakítottam egy véleményt. Íróként, a szavakkal dolgozva, József nem haladott meg egy bizonyos szintet. Furcsamód, éppen ez eredményezte számára a közönségsikert, a nem túl igényes olvasók elismerését. Nem írt kifinomultan, de az olvasóinak sem voltak nagy elvárásai. Adja magát, hogy összehasonlítsam a helyzetét a mai írókéval: nagyon jók, de senki sem olvassa őket. Nincs közönségük. Feltettem magamnak a kérdést, ami megfogalmazódott Vulcan sok magyarázójában is: így írt, mert ennyi tellett tőle, vagy azért írt így, hogy érthető legyen, fogyasztható az olvasók tömegei által? A könyvben nyitva hagytam a kérdést, hogy minden olvasó maga dönthesse el. Ami a magam véleményét illeti, a regény végén világosan kifejtettem: nem az irodalom volt József életcélja, hanem a terv, melynek ő is része volt. Talán nagybetűvel, Tervnek kellene írnom, hogy világos legyen.
„A magyarok (…) nem mások, mint Huckleberry Finn tutaja. Az ő élő, valós, igazi életük ott van a tutajon, minden más pedig csak díszlet, papírmasé, egy külső, s mint ilyen, az ő szemszögükből nem valós színjáték” – írja Aurelia, Vulcan özvegye fiktív naplóbejegyzésében. Így lát bennünket Mihai Buzea?
Így lát benneteket Mihai Buzea, mert a magyarok arra tanították, hogy így lássa őket. „Extra Hungariam non est vita. Si est vita, non est ita” (A XV. századi olasz neoplatonikustól, Coelius Rhodiginustól származó szállóige: Magyarországon kívül nincs élet, ha van is élet, az nem olyan – szerk. megj.). Rég tisztában vagyok vele: vannak emberek, akiket minden létező dolog érdekel, és vannak, akiket csak a saját falujuk dolgai. Falusi vagyok, tudom mit beszélek. Egyszerű családban nőttem fel, mely nem érzett késztetést, hogy átnézzen a kerítésen túlra. Egyszerűen nem érdekelte őket az, ami ott van. Ha olyasmit meséltem nekik, amit egy könyvből tudtam meg, a válasz mindig ugyanaz volt: Mástól fáj nekem a fejem. Amikor Londonban dolgoztam, ugyanezzel az attitűddel találkoztam: ami az Egyesült Királyságban történt érdeklődésre tartott számot, ami a „kontinensen”, az nem. Más szóval nem csak az egyének falusiak, hanem a nemzetek is. Nem egy politikailag korrekt vélemény, de mit csináljak? Minek áltatnálak, én így látom. Vannak magukat nagyra tartó, tehát önmagukra koncentráló nemzetek. S vannak magukat kicsinynek látó nemzetek, mint például a románok, melyek kifelé figyelnek, az érdekli őket, ami ott történik. Megkérdeztem egy jó barátnőmet, miért nem olvas román irodalmat, ő pedig nagyon őszintén válaszolt: „Hát hülye vagyok én? A szegények irodalmát? Ha van időm, japán, amerikai, izraeli és spanyol regényírókat olvasok. Nem bolondultam meg, hogy románokat olvassak.” Nem mondom, hogy a magyarok jobbak, mint a románok, amiért el vannak telve magukkal, s azt sem, hogy a románok rosszabbak a magyaroknál, amiért annyira lebecsülik magukat. Azt azonban állítom, hogy a magyar írónak vannak magyar olvasói, a román írónak ellenben nincsenek román olvasói, s ez utóbbi igencsak sajnálatos.
A publicisztikai munkásságodból is kitűnik, hogy erősen érdeklődsz minden iránt, ami a magyarokkal kapcsolatos. Mi ennek az érdeklődésnek a forrása?
Ennek az érdeklődésnek a forrása a kisebbrendűségi komplexus. Soviniszta szellemben neveltek, a legalávalóbb előítéleteket szugerálták belém a magyarokat illetően… Azt hiszem, hogy egész közösségek vannak még Olt, Dolj, Teleorman és Giurgiu megyékben, melyek úgy gondolkodnak, mint azok, akik engem neveltek. Ez a csomag volt az útravalóm az élethez: „A magyarok rosszak, a magyarok az ELLENSÉG.” Ha megnézzük a szerencsétlen Oroszországban készült közvélemény-kutatásokat, világossá válik, hogy milyen csomagra utalok. Aztán pedig, durr! Eljutottam Budapestre. Ez a 90-es évek elején történt, amikor Bukarest egy szeméttelep volt a szó szoros értelmében, ahová egy turista sem jött. Én pedig egy európai nagyvárosban találtam magam, ahol nyüzsögtek a világ minden tájáról érkezett turisták, és senki észre sem vett engem, meg a kis provinciális előítéleteket, melyekkel a tarisznyámban érkeztem. Időbe telt, míg rájöttem, hogy átvertek, jóhiszeműen, de hazudtak nekem. Akkor felismertem, hogy csak magamra támaszkodhatom, ha meg akarom különböztetni a barátokat az ellenségektől, mivel az, amit odahaza kaptam, hazugság volt. Mondjuk, hogy generációs hazugság volt, mert ez olyan intellektuálisan hangzik. Nem azt akarom mondani, hogy akkortól minden magyar a barátom lett, hogy a magyarság, az a mód, ahogy a magyarok szemlélik a világot meghódított, az enyém lett. Erről szó sincs. Rájöttem azonban egy egyszerű dologra, ami, nem tudom miért nem evidens a románok számára: számomra, románként a magyar a legközelebbi Másik. Ha még a magyart sem tudom megérteni, akkor mit kezdjek a nagyvilággal, mely napról napra egyre nagyobb lesz? 1989 óta nemzetek tucatjai jelentek meg, s kérik a jogaik elismerését, helyet az asztalnál. Mit tehetek én? Vakarjam a fejemet, mint szegény apám, s magyarázzam magamnak, hogy a „horvátok is egyfajta szerbek”, meg, hogy „az ukránok is valamiféle oroszok”? Példának okáért, próbáld meg elmagyarázni az olvasóknak, hogy mi a különbség a dél-szudániak és az észak-szudániak között. Halljam!
Az a benyomásom, hogy Vulcan életrajza inkább való a magyar, mint a román olvasóknak. El tudod képzelni, hogy vevők lennének rá?
Ezt tényleg nem tudom. Szeretném hinni, de attól félek, hogy a könyvben keményebb voltam a boldog békeidők magyarjaival, mint a románokkal. Ami indokolt is: milyen boldog békeidőket éltek meg az erdélyi románok, akiknek a túlnyomó többsége paraszt volt? Az Ókirályságban legalább létezett egy gyengécske román polgárság, a Birodalomban azonban még csak alakulóban volt. Ahogy az egyik szereplő, Vulcan felesége mondja a könyvben: „Csak lett volna időnk, csak ne jött volna a háború…”
„A történelem nem úgy folyt, ahogy József remélte, de miért volna ez az ő hibája? A történelem nem zárult le végérvényesen a trianoni békével! Ha ez béke, mert nekem nagyon nem úgy tűnik… nem ilyen egy igazi béke, ostoba, sem látni, sem hallani nem akaró románok és kiengeszteletlen, dühödt magyarok között” – írja a könyvben Aurelia Vulcan, ami számomra a leginkább provokatív részlete a közel 190 oldalas szövegnek. Valóban azt gondolod, hogy Erdély egyesülése Romániával, úgy, ahogy azt kivitelezték, csalódás lett volna Vulcan számára, ha megéri, egyet jelentett az ő víziójának a kudarcával?
Igen, az lett volna. Ismétlem és hangsúlyozom: az Ókirálysággal való egyesülés Vulcan generációjának az álma volt, de nem így. Ezzel ő nem volt egyedül. Sokan voltak az egyesüléspártiak – bár az erdélyi román értelmiségiek nem voltak kivétel nélkül egyesüléspártiak, sőt, meggyőződéses egyesülésellenesek is voltak köztük – de a víziójuk nem a bekebelezés révén történő egyesülés volt. Távolról sem. Az ő elképzelésük a tárgyalásos egyesülés volt, aminek az eredménye egy föderatív vagy konföderatív berendezkedésű, a mai Ausztráliához, Indiához, Kanadához vagy Németországhoz hasonló állam lett volna. A túlcentralizált francia modellel egyáltalán nem rokonszenveztek. Hogy igazuk volt-e, arról fogalmam sincs. Jugoszlávia tragédiája arra utal, hogy talán nem volt igazuk. Belgium bámulatos sikere azonban, vagy Svájcé azt mutatja, hogy igazuk lehetett volna. A történelem azonban úgy folyt, ahogy folyt, a minimum pedig, amit megtehetünk, az, hogy ne hazudozzunk. Ahogy Gabriel Liiceanu, a filozófus mondja: „Ha nem vagy képes jót hozzáadni a világhoz, legalább tartózkodj a rossz elkövetésétől”.
Mit gondolsz, milyen véleménye lenne Vulcannak 2022 Romániájáról?
El volna ragadtatva tőle. Tudom, hogy nem ezt akarod hallani, nem ezt szeretnék hallani az olvasók. De kitartok a véleményem mellett: Vulcan azért kínlódott, hogy egy kis világosságot gyújtson analfabéta, kegyetlen, mohó, korlátolt parasztok fejében, hogy felemelje ezt a tömeget. Nem én jellemzem így őket, hogy érdekesnek tűnjek, megtette ezt Rebreanu regényében, a Ionban. A 2022 Romániájában élők fényévekre vannak attól az emberanyagtól, mellyel Vulcan dolgozott. Pontosítok: személy szerint semmi bámulatra méltót nem látok sem 2022, sem az elmúlt egy évszázad Romániájában, mivel, ha látnék, nem hagytam volna el az országot. Nem könnyű idegennek lenni az országban, ahol adót fizetsz. Magyar vagy, tudod miről beszélek.
„A magyar nemzet (…) soraiban tulajdonképpen két nép él együtt, melyek halálosan gyűlölik és kölcsönösen ki akarják írtani egymást” – írod a könyvben. Szerintem tökéletesen fogalmaztad meg a magyarság lelkiállapotát. Hogy ismertél ki bennünket ennyire jól? Vagy már odáig fajultak a dolgok, hogy ez nem is nehéz?
Egyáltalán nem ismerlek benneteket, s épp ez az, ami megőrjít. Hogy megtudjam, mit gondol egy romániai vagy erdélyi magyar, ha utóbbi jobban tetszik, el kell mennem Pestre, s angolul kell társalognom egy tősgyökeres ottanival, aki elmeséli nekem, hogy mit beszélt a csíkszeredai vagy szamosújvári unokatestvérével. Miért nem kérdezhetem meg közvetlenül a csíkszeredai vagy a szamosújvári magyart arról, hogy mit gondol valójában? Természetesen megkérdezhetem, de ő nem mondja el. Nem hazudik, mégsem mondja el. Nem egy emberrel beszél, hanem egy románnal. És nem ítélem el, elvégre én sem beszéltem soha emberként egy orosszal sem, hanem mindig oroszként. Valós példával éltem, hogy lásd, nem haragszom a „kétszínűségért”, melyet az erdélyi magyarok mutatnak, amikor velem beszélnek. Nem haragszom, megértem, de azért fáj. Hogy is mondjam: sosem fogok megbocsátani az oroszoknak mindazért, amit a népemmel tettek, csinálhatnak bármit is a jövőben. De reméltem, hogy meg tudjátok bocsátani nekem azt a hatalmas bűnt, hogy románnak születtem. Ebben az életben nem adatott meg ez nekem. Talán legközelebb, ki tudja?
Mihai Buzea (1971. Bukarest). Román nyelv és irodalom szakon diplomázott. Volt tanár, biztosítási ügynök, segédmunkás, seftelő és riporter. A Timpul, a Dilema Veche és a Familia folyóiratok munkatársa. Első kötete, a Berile de aur 2006-ban jelent meg. Azóta további hat kötetet publikált. Vulcan című új regényét a Polirom kiadó gondozta.
