Csúnya szavak! Mintha smirglit húzogatnál a nyelveden. Mégis naponta halljuk őket politikusaink szájából. A hatalmon lévők azt hiszik, az állampolgárok érdekeit szolgálják, az ellenzék viszont a szemükre veti, hogy bizony nem a polgárok érdekeit szolgálják. A románokét, mondják, és azt hiszik, hogy ezzel hazafias árnyalatot kölcsönöznek a kifejezésnek. Azt hiszem, Băsescu államelnöktől jöhet az utalás a románokra, amit a jelenlegi elnök is átvett, pedig ez sokkal kevésbé illik hozzá, mint az előzőhöz. És mert Románia Parlamentjében több etnikum is képviselve van, a politikusok részéről az lenne szép, ha általánosan szólítanák meg az állampolgárokat.
A román ,,slujbă” (szolgálat) szláv eredetű szó, mint a ,,truda” (fáradozás), amit szintén ki nem állhatok. Másképp hangzik a latin „serviciu” (szolgálat) vagy az „a servi” (szolgálni), még a „servitute” (szolgaságba taszított) is. Általában a szolgálat alatt egy munkahelyet értünk, egy job-ot, fiatalosabban mondva, anélkül, hogy a szakmát vagy a foglalkozást feltételezné. Az emberek szolgálatba mennek, dolgavégezni, munkába, ahol eltöltenek bizonyos időt, azt csinálják, amit kell az ilyen helyen és ezért megfizetik őket. Egyesek jól meg vannak fizetve, mert sokat és jól dolgoznak, mások sokat és jól vannak fizetve, a nem otthon töltött napért, ahogy Moromete (Marin Preda regényének, a Moromeții főhőse, a ford.) mondaná.
A „slujba” hasonlít egy másik szláv kifejezéshez, „sluga”, azaz szolga, aki kiszolgálja a gazdáját és nem szegül ellen, aki teljesíti a parancsatit. És a „serv” (rabszolga) jobban hangzik, mint a „slugă” (szolga). A szolga szóból ered a szolgalelkűség, ami a szolgálat velejárója, de nem a templomban, hanem a gazda előtt térdelve, meghunyászkodni, valakinek a keze ügyében lenni, kisegíteni nagyon kevésért, méltatlanul.
De kinek kellene az állampolgárok szolgálatában állnia? Lenne itt egy zárójel – a kellene a kötelező jellegre utal, nem a tanultságra. Tehát a polgárok szolgálatába, ahogy mi, románok értjük, azok kellene álljanak, akik közpénzből, azaz a mi, valamennyiünk adójából vannak fizetve. Más szóval, az állami alkalmazottak, kezdve a magas pozícióban lévő állami tisztviselőtől, a kicsikig, a községi ügyintézőig. Mi adófizetők lennénk a gazdáik tulajdonképpen. Vagyis mi vagyunk a gazdák, mi, akik üres kézzel nyúlunk pár bani után, a pénzért, amiből új villanykörtét veszünk, hogy spóroljunk az áramon. Románia piramisszerűen van felépítve, és nincs meg a másik szolgálatának gyakorlata. Függőlegesen és horizontálisan sem. Minden csak elvonatkoztatás, elmélet, ami nagy ritkán gyakorlatba van ültetve. A másik magától értetődően segíteni fog neked, nyugodtan, nyitottan, ha látja, hogy tanácstalan vagy, ha így volt nevelve. De nem a családközpontú gyermekkorban, ami már nem létezik, hanem a demokrácia éveiben és generációiban.
A tiszteletet egy hosszas, civilizáltság által fényezett folyamat révén lehet kiérdemelni. Ennek a szokásnak az elsajátításáig, ami majd megmutatkozik a piramis minden zugában, hosszú az út.
Képzeljünk el egy várost (a játék kedvéért mondom, mert a város a valóságban is létezik), ahol a gyalogátkelők diszkréten vannak feltüntetve (nem élénk színűre mázolt zebrák) és az összes jelzőlámpa a gyalogosok rendelkezésére áll, gombnyomásra lehet váltani a színt. Keresztben is vannak átkelők, hogy ne merőlegesen menj át két utcán. Azt mondhatnánk, hogy a gyalogosok előnyt élveznek az autósokkal szemben. Amikor épp jó kedvedben és lendületedben vagy, bumm, megnyomják a gombot és neked meg kell állnod, sőt, megáll egy egész kocsisor. Csakhogy a dolgok jól vannak kigondolva és civilizáltan kivitelezve. Nem vált rögtön zöldre, és a gyalogosok nem élnek vissza a gombbal. Eléggé szégyelltem megnyomni a gombot, amikor csak én álltam az átkelőnél, hát vártam, hogy jöjjön egy helyi, hogy nyomja meg ő. De ő átment a piroson, mert nem látott autót a közelben, és az út vagy sugárút egyirányú volt, mind egyirányú volt, úgyhogy nem érhetett az a meglepetés, hogy jobbra nézel és balról elgázolnak.
A közlekedési lámpák a mi biztonságunkat szolgálják, de nem kell állandóan nyitott esernyővel járj, ha tudod, hogy milyen idő várható. Megbeszélhetnénk ezt a hatóság és a polgárok közti kapcsolat szempontjából. A hatóság az, amely előírja vagy javasolja a szabályokat? Szabálytúlkapásokkal dolgozik, vagy fontosabbak az elvek? A hatóságnak fontos a szabadságod vagy alárendeltként kezel téged? A hatóság a városban, ahol élek, párbeszédet folytat velem. Azt mondja, hogy léteznie kell bizonyos szabályoknak, másképp eluralkodik a káosz, ami elsősorban rám nézve káros, és hogy ezeket a szabályokat mindenkinek be kell tartania. Nekem is jogom van az elsőbbséghez, megnyomhatom a gombot, de várjak azért egy kicsit, hogy a mozdulatom ne érje váratlanul a másikat, maradjon ideje megadni az elsőbbséget, a hatóság nem néz hülyének engem, nem támad le a gyalogátkelő piros vagy fehér színeinek vehemenciájával, hanem szépen kirajzolja azt fehér szaggatott vonallal, sőt, hogy ne kerüljem meg az egész teret, lehetőséget ad az átlósan történő átkelésre – ugyancsak közlekedési lámpa által. Mindenki tudja, hogy ez így jó, mert volt már mindkét helyzetben, autós és gyalogos is. És ha mindenki megtanulta a leckét, és tudatában van annak, hogy ez hasznára válik, nincs szükség rendőrre minden lépésnél. Csak akkor jelennek meg, ha bonyodalom támad.
Úgy tűnik, hogy ebben a városban, amiről mesélek, senki nincs a másik szolgálatában, nincsenek kiszolgálók, csak polgártársak, ugyanazon város polgárai, akik segítenek, ha baj van, amit tesznek, jóindulatból teszik, mert ilyen neveltetést kaptak, mert tudják, hogy bármikor lehetnek a helyedben ők is, autósként vagy gyalogosként. Hogy történik a nevelés? Egyszerű. Az áruházakban, például, a legnagyobb helyet a zöldség-gyümölcs stand foglalja el, nem a húsoké és felvágottaké, és a szalámik kis mennyiségekre vannak szeletelve.
Amit nem láttam ott, de döbbenettel észlelek itthon, az az, hogy a pártvezetők pénzt ígérnek ledekre, törvényeket hoznak, amiket aztán hamar el is felejtenek, vagy amiről még az elnök se tud. Így dolgoznak az enyéim az én érdekemben. Tiszta mocsok. (Egy utolsó zárójel: mind, az összes nemzet tagja köszönt, amikor le- vagy felfele mentem a lépcsőházban, a románokon kívül.)
Kemenes Henriette fordítása
