A klinikusok által valamiért nem jegyzett szorongásos nézéskényszer a TIFF (Transilvania International Film Festival) kezdetével jelentkező tünetegyüttes. Nálam ez az idén 22. kiadásához érkezett fesztivál ez évi kínálatának közzétételekor jelentkezett. Az ember fellapozza a több mint kétszáz film leírását tartalmazó programfüzetet, s érzi, mindent látni akar, ám tudja, ambíciója eleve kudarcra ítéltetett. A június 9-én elrajtolt kolozsvári eseményről tudósítani nem kis kihívás. Mindaz, amiről e beszámolóban – és az elkövetkező napokban érkezőkben – szó lesz, egy szubjektív válogatás lenyomata. A fesztivál (és saját szelekcióm) során egyetlen kérdésre fókuszálok: mit állítanak a látottak (és hallottak) a jelenemről. Semmi más nem érdekel, csak a valóságos kérdésfelvetések. Nincs más elvárásom, csak ez: vegyen komolyan az alkotó és alkotása. Ennyit tehát a kötelező – bevezető – körről, a fennmaradó értékes időt és karakterszámot pedig fordítsuk a lényegre: a hazai és nemzetközi filmművészet kincses városbéli ünnepére. Lovassy-Cseh Tamás TIFF-naplójának első része.
Június 9., péntek
A szervezők szándéka szerint a TIFF idei kiadásának fókuszában az északi filmek állnak. Ennek megfelelően az első főtéri vetítés az idén megjelent – izlandi—német—brit koprodukcióban készült – Northern comfort (rendező.: Hafsteinn Gunnar Sigurðsson) volt. A film tökéletes választás a fesztiválindításhoz, hiszen minden tulajdonságot magáénak tud, amivel egy nyitóprodukciónak rendelkeznie kell. (A TIFF főtéri programkínálatában egyébként a nagyobb népszerűségre számító közönségfilmek kapnak bemutatkozási lehetőséget.) A repüléstől rettegő felső középosztálybéli embereknek létrehozott terápiás repülőút viszontagságait bemutató fekete komédia látszólag egy úri hisztériát jár körül, a felszín alatt – és a felhők felett – azonban sokkal többről van szó. A különböző korú, nemű és családi állapotú utasok azért vállalkoznak egy repülőútra, hogy leküzdjék a magasba emelkedéshez kapcsolódó, patologikus félelmüket, ám a film nem egyszerűen erről az elsővilágbéli problémának tűnő fóbiáról értekezik, hanem – kitágítva az értelmezési lehetőségeket – a kortárs társadalom minden szintjén jelenlévő (és bénító) szorongástípusokról is. Van itt tartalomgyártási-kényszerben szenvedő influencer, vannak nem működő párkapcsolati mintázatok, s mindeközben a film nem kevés helyzet- és jellemkomikummal szórakoztatja (okosan) a közönségét. Nevetünk a szereplők szánakoztató félelmein, a repülés megúszására tett (hol bénácska, hol tragikus) kísérletein, de valahol mélyen mégis felismerjük az érzést: a ránk nehezedő nyomás és elvárás-hálózatok előli fojtogató meneküléskényszert. (A nyitófilm másik különlegessége volt, hogy együtt nézhettük azt annak egyik (fő)szereplőjével, a természetes eleganciájával jelen lévő Timothy Spall-al, aki az idei TIFF életműdíját is megkapta. A vele folytatott másnapi beszélgetésen egy szerénységében és bölcsességében is kiemelkedő, megkérdőjelezhetetlen tehetségű, világszerte ismert és elismert alkotó képe rajzolódott ki, aki részletekbe menően mesélt életútjáról és munkáiról, melyek egyértelműen megnézésre érdemesek.)
Június 10., szombat
És ha már a szorongás! Mitévő legyen egy kamasz, ha hirtelen és egyszerre a nyakába szakad az elkerülhetetlen (történelmi) múltfeldolgozás (végeredményben mégiscsak felszabadító) kényszere, a szerelmi és kapcsolati válságok kuszasága, valamint az a kikerülhetetlen társadalmi szerepvállalás, mely néhány évnyi kötelező sorkatonai szolgálatban manifesztálódik? A Delegation (rendező: Asaf Saban) mindezekről egyszerre és jó ízléssel beszélt, miközben az első pillanattól érezhettük: több lesz ez, mint egy egyszerű tinidráma. A lengyelországi haláltáborokat – kötelező módon, a tantervbe beillesztetten és szervezett körülmények között – felkereső izraeli végzős gimnazisták az utolsó nagy (európai) kalandjukon vesznek részt, mielőtt megkezdenék kötelező katonai szolgálatukat. A film számos vetülete közül most csak egy: Izrael emlékezetpolitikája mindenképp szót érdemel. A zsidó állam nem kevés anyagi erőforrást áldoz arra, hogy diákjai testközelből megtapasztalhassák a vészkorszak eseményeit. A menetrend szerinti „kirándulásokon” résztvevő fiatalok műsorokkal készülnek, amelyeket egy-egy emlékhelyen adnak elő. Ha lehetőség van rá, holokauszt-túlélő is elkíséri őket, s a vezetőtanárok arra is figyelemmel vannak, hogy minden nap zárásaként, közösen beszéljék át a látottakat, a gyerekek pedig szabadon vallhassanak megéléseikről. Hogy miként lesz a történelmi traumából megértett és feldolgozott élmény, hogyan kell a sokadik generációk gyászfeldolgozását (szakszerűen) végigvezetni, s egyáltalán a holokausztnak milyen identitásképző hatása van a jelenben is – ezekről mind beszél Asaf Saban filmje. Közben pedig olyan zavarba ejtő kérdések is felmerülnek, hogy lehet-e szerelmesnek lenni egy koncentrációs tábor barakkjában, lehet-e a történelmi múltról retraumatizálás nélkül beszélni, és lehet-e a fiatalkori szerelmi kapcsolatokról klisék nélkül szólni. Jelentem: lehet, lehet, lehet. (Csak röviden jegyzem meg: a film megtekintése különösen jó élmény, ha előtte olvastuk a témához szorosan kapcsolódó, Nagyapám engem agyonlőtt volna című, Jennifer Teege által írt regényt.)
A Kagefabrikken (rendező: Christian Lollike) a TIFF versenyprogramjának része, a dán – ismételten csak fekete – komédia pedig egy valódi és súlyos problémáról – a muszlim közösség integrációjáról – beszél nagyszerű arányérzékkel. Lollike okos stratégiát választ: ahelyett, hogy a politikailag korrekt fogalmazásmód fojtogató kényszerének áldozatává válna, inkább ide (őshonos dánok) és oda (bevándorlók) is egyformán „üt”. Jóízlésű humorral beszél interetnikus kapcsolatokról, el- és befogadásról, miközben rámutat: a „horizontot betöltő” kapitalista termelési kényszer még a nemzeti és hitbéli identitásokat is felülírhatja. A csőd szélén álló cukrászüzem megmentéséért a főszereplő bármire képes: sikertelen öngyilkosságát követően új szerelemre talál, családja életét gyökeresen felforgatja, a nagyobb bevétel érdekében pedig hitet vált. A produkció egyik fő erénye, hogy szereplői – mindennemű esendőségük ellenére is – valódi alakok, nem pedig elnagyolt típusok. A Kagefabrikken a kortárs dán társadalom (egyik) görbe tükre, nézőként pedig felszabadító látni, hogy szerencsésebb történelmi fejlődésű régiókban van mód és tudás a jelenről és a gyöngyvásznon kritikusan gondolkodni.
A szombati nap zárására pedig még sokáig emlékezni fogunk, ez pedig nem egy zsurnaliszta lózung. De tényleg nem. A (rossz idő miatt) Boncidáról a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermébe költöztetett Jay-Jay Johanson-koncert a közepesen jó hangosítás ellenére is egyike eddigi legjobb koncertélményeimnek. Az elektronikus zene és a jazz műfajait ötvöző svéd zenész hangi képessége és jelenléte egyszerűen lenyűgöző. Előadásmódja, melyet csak felerősít a zenekar mögött futó vetítés, egyszerűen megállítja az időt. Aurája és zenéje új valóságot teremtett, s úgy vonta be a koncert végén állva tapsoló közönséget, hogy a varázslathoz elég volt egy laptop, két szintetizátor, egy dob és egy mikrofon. Nem értek a zenéhez, így rendszerint csak azt tudom felmérni, hogy hatott-e rám a hangzó tér vagy sem. Jay-Jay esetében ez a legkevesebb, amiről szó lehet. Ha valaki jót akar magának, függjön rá a munkásságára!
A koncert után pedig rövid átállás, majd jött a pont az i-re. Axel Danielson és Maximilien Van Aertryck rendezők ugyanis úgy hozták létre dokumentumfilmjüket, az And the King Said, What a Fantastic Machine címűt, hogy vélhetőleg egy percet sem forgattak, miközben épp a kamera (és film) szerepéről gondolkodtak. Archív felvételekből és az interneten csilliárdnyi számban fellelhető videókból és klipekből vágták össze alkotásukat, hogy egy filmtörténeti áttekintés ürügyén a kamera hatalmáról szóljanak. Mindenhol, az életünk minden mozzanatában képek vesznek minket körül. De tisztában vagyunk-e azzal, mire képes a mozgókép? Gyanítom: nem. Danielson és Van Aertryck azonban pontosan tudják, milyen hatalom (a tehetségük) birtokosai, a jót jóra használni pedig vállalható feladata lehet a (film)művészetnek, melyet e doku keretében maradéktalanul teljesítettek.
A TIFF első két napja (a látottak alapján) minden elvárást felülmúlt. Bárhogy is lesz az elkövetkezőkben, ami elmondható, azt igyekszem elmondani majd.
Borítókép: Pillanatkép a Klagenfabrik című filmből
