Molnár Zsolt új verskötetét mutattuk be a Festum Varadinum előrendezvényeként. A Monológ iránya című kötetről a Léda-házban a két szerkesztő, Kemenes Henriette és Szűcs László kérdezte a szerzőt.
Mi jelenti számodra az inspirációt a versíráshoz? Olvasmányélmények, a világra figyelés, vagy inkább belső folyamatok?
Tanárnőm biztatására kezdtem el írni, immár 19 éve. Egyik vers vonzotta a másikat, s ez ma is így működik. Volt mikor azt gondoltam, abbahagyom, de megdicsérték a zsengéimet is. Ez már sikerélményem volt, letettem az asztalra valamit én is. Kisgyerekkorom óta szeretek olvasni. Anyum könyvmolynak tartott, mert „faltam a könyveket’’. Persze, közrejátszott ebben az állapotom is, sok választásom nem is volt, de hamar megragadott ez a különös világ. Talán, visszagondolva és a mostani, felnőtt, alkotói énemet figyelembe véve, egyfajta terápia, menekülés, valamint megérkezés magamhoz, vagy egy olyan helyzetbe, ahol aránylag jó, vagy nem annyira rossz lenni, mint ahogy te is reflektáltál rá az előszóban, Heni. És szárnyalás is az írás. Sokáig azt gondoltam, a külső és a belső világ közt nincs átjárás, de megtapasztaltam, hogy mennyire hatnak egymásra.
Egyáltalán miként hat rád a külvilág, mi az, ami érdekel, mi az, ami egyáltalán nem?
Mondták már, hogy mindig magamról írok, s miért nem egy virágos rétről? Nem tudom sokszor kellőképpen elválasztani a már előbb említett két világot, de egyre többször próbálom „kihagyni magam a versekből”. Mondjuk, a Thriller című szövegem egy ilyen eset. Főleg a természettudományok keltik fel az érdeklődésem, és ezt is tükrözi a Thriller. De vannak olyan dolgok, történések, amelyek évek múltán csapódnak le, sűrűsödnek versekké. A „nagy létkérdések”, igaz, már alaposan ki lettek vesézve, nálam is bevett téma, nem tudom függetleníteni magam tőlük. Egyáltalán.
Hogyan készül egy-egy versed? Vannak-e kialakult szokásaid, spontán vagy tervezett alkotómunka, illetve fejben megírod s nagyjából végleges szöveget tisztázol le, esetleg sokat javítva, változtatva a szövegeken?
Többféle versírási koncepcióm van. Az egyik a „jó lenne most már írni valamit, elvégre költő vagy” – persze, olyan, amilyen, el nem szállva ettől. A másik a figyelés, várakozás időszakának a megélése, a belső hangra összpontosítás. Pllinszky mondta egy tévéinterjúban, hogy a költőnek úgy kell tennie, mint egy vadásznak: várakozni kell, s amikor jön a gondolat, le kell csapni rá. Általában sorokban gondolkodom. Az első sor megírása lényeges nálam, mert van mire alapoznom, aztán visz a szöveg, és sokszor médium módjára, jó szolgaként bediktálom az információkat, amikhez olykor sajnálok hozzányúlni, máskor pedig belém villan, tyű, ezt így kellene inkább, és akkor „nem kegyelmezek”. Visszatérve ugyancsak a Thriller-re, az egy fél nap alatt, meg másnap néhány óráig „buggyant ki” belőlem. Transzközeli állapotban írtam, szinte önkontroll nélkül, de vagy másfél év után is végeztem rajta korrekciókat.
Mennyire fontos számodra annak tudatosítása, hogy a költészetedet önmagukért a szövegekért értékeljék, s ne a te állapotod miatt?
Eleinte úgy gondoltam, nekem jobb verseket kell írnom, hogy ne az állapotomat nézzék, ne az legyen a viszonyítási pont, „jé, ezt egy béna írta, wow, de ügyes!” Jó ideje nem érzem hátránynak az állapotom, ez ihletforrás is. Ha tetszik valakinek az ilyen költészet, ilyen háttérrel, annak megköszönöm, de nem szándékom előnyt kovácsolni belőle, pedig sokszor talán ez a „siker titka”, akaratlanul is.
Te eredetileg a Zarándoklat a könyvhöz címet szántad a kötetnek, szerkesztői javaslatra lett ebből A monológ iránya. Mit jelentenek számodra a könyvek? S mit az írás?
Korábban jó időtöltés volt, sok kalandregényt olvastam, Vernét nagyon szerettem, a Guliver utazásait is Swift-től. A költészetet József Attila által szerettem meg, döntő hatást gyakorolt rám. A többi szerző „műhelytitkaiból” is szoktam ellesegetni praktikákat. Meg szabadságot is jelent az irodalom, akár passzív (olvasói), akár aktív (írói) minőségben (státuszban?) foglalkozom vele. Ezen kívül még önmagam kiélését jelenti, és az alkotói munka szépségét, ami egyben felelőséggel is jár.
Mit változtatott meg benned az alkotás, amióta írsz?
Költőnek lenni is egy állapot, másképp jár az agy, a beállítottság is más, érzékenyebben reagálja le és dolgozza fel a dolgokat, nálam pedig ez hatványozottabban működik. Jobban odafigyelek a dolgokra, potenciális ihletforrásként tartom számon az életet, olykor a halált is, a világot.
Hogyan hat rád a kortárs irodalom, miket olvasol, kiket olvasol?
Böngészek különböző hazai és magyarországi irodalmi portálokat, nagyjából képben vagyok a kortárs irodalommal. Vannak olyan szerzők, akiknek külön figyelmet szentelek. Ilyen itthonról például Demény Péter, vagy Magyarországról Lackfi János, akivel tavaly végre volt szerencsém személyesen is találkozni. Nemrégóta Parti Nagy Lajos költészete nyűgöz le, főleg a szójátékaival, nyelvi bravúrjaival. De mondhatni, „mindenevő” vagyok.
Odaadnád-e a teljes költészetedet azért, hogy futballista legyél, esetleg kosárlabda játékos?
Hahaha! Elsőre provokatívnak találtam a kérdést, csak aztán jöttem rá, hogy jogos. Diplomatikus választ fogalmazok meg: ha ép lennék, lehet, nem tudnám, milyen szép is a költészet. Sokszor fantáziáltam arról, hogy Barcelonában, a Camp Nou gyepén focizom, vagy itthon az Antonio Alexében pattogtatok, meg zsákolok. Persze, hogy odáig eljussak, szintén tehetség kell, no meg jó adag munka, kitartás és szerencse. És sok más dologgal is foglalkoznék, lehet, ha nem így alakul az élet, ahogy. József Attilát idézve: Mikor verset ír az ember,/mindig más volna jó.’’ És most jön a diplomatikus válasz veleje: hallottam már olyan költőről, aki későn kezdett el írni. Ez akár előny is lehet. Vagy akár sportpályafutásom befejezése után „állhattam volna be” költőnek. Nem tudom.
Decemberben töltöd be a negyvenet. Immár nem Zsoltiként, hanem középkorú férfiként, Molnár Zsolt költőként ma hogyan fogalmaznád meg az ars poeticádat, illetve a te szemszögedből mi a fontos az életben?
Második kötetem előszavában szerepelt az, hogy „elsődleges célom verseimmel felhívni a figyelmet a sorstársaim által képviselt értékekre,’’ valamint kb. az, hogy „a csúf széppé tétele’’. De ezekről az idő folyamán sajnos megfeledkeztem. Öncélú lett a költészetem. Nem biztos, hogy ez rossz. Ez is egy önmegvalósítási eszköz. Más fogyatékos orral fest, vagy akár lábbal. Mi, fogyatékkal élők, példák lehetünk egymásnak és az épeknek egyaránt. Sok évig morfondíroztam azon, milyen új költői hitvallásom van, de nem jöttem rá. Csak úgy írtam. Aztán néhány éve testvérem közvetítésével a neten megismerkedtem Lőrincz József udvarhelyi nyugdíjas magyartanárral, költővel, akihez eljuttattam néhány versem, köztük az Egyenes magasság címűt, s ő úgy vélte, ez megfelelne ars poeticának. És valóban, a szavak, a versek által – ha nem is mindig a csúcson lenni – emelt fővel menni előre, egészségben.
