A Temesvári Csiky Gergely Színház két év kényszerszünet után megrendezte a 13. Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozót, közismert nevén a TESZT-et. Tíz országból érkeztek előadások, jeles alkotók, világot körbejárt produkciók mutatkoztak be május 22. és 29. között a Bega-parti városban. Az idei TESZT a színház-közönség / előadó-néző viszonyok újrafogalmazására, újraközelítésére fókuszált. Minden követ megmozgatva ukrainai színház is fellépett, az utolsó napon pedig tizenegy + két órás volt a program. Simon Judit fesztiválnaplójának majdem befejező része. (A Tomi Janezic rendezte no title yet (még nincs címe) 11 órás előadásról a teljesen befejező részben számol be a szerző).
Elmaradtam a TESZT-naplóval, de nyomos okom rá. Vasárnap, május 29-én délelőtt 11 órára mentem színházba, megnéztem egy 11 órán át (!) tartó előadást, és utána ráadásként még egy kétórásat is. Aztán volt záróbuli, szóval jól elfáradtam. Hétfőn, finoman szólva sem voltam teljesen fitt. A komán Zsolt hozott haza Váradra, és alig értem be a lakásba, máris elaludtam.
Engedelmükkel most pótolom a kimaradt két nap beszámolóját.
A Csiky Gergely Színház meghívta az ukrajnai Dnipro városban működő Vitymo Színházat, de a háború miatt nem jöhettek. Erről szóltak a hírek egészen péntekig, azaz május 27-ig. Ekkor kiderült, hogy mégis jönnek. A szervezők minden követ megmozgattak, hogy elhozzák A mi osztályunk című előadásukat. Örömmel és kíváncsisággal másztam fel a Festőműhelybe a TESZT utolsó előtti napján, szombaton.
Tadeusz Slobodzianek drámáját magyar nyelven Nagyváradon, Kolozsváron, illetve Magyarországon is bemutatták. Tíz osztálytárs sorsát követi a darab és az előadás, a második a 30-as évektől a 60-as évekig. Annak idején így foglaltam össze, miről is szól a lengyel szerző műve: „Ezek a gyerekek, valamikor ott éltek abban a kisvárosban, együtt játszottak, együtt jártak iskolába, szerelem bimbózott közöttük, hogy aztán üldözőkké és üldözötteké váljanak, hóhérokká és áldozatokká, kínhalált haljanak, vagy elmenjenek messzire, hogy visszavágyjanak.
A mi osztályunk tagjai sorsát halálukig követi a darab, amelyben, noha vannak párbeszédek, műfaja narratív monológ, a szereplők mesélnek múltról és jelenről. (…) Az osztálytársak – három lány és hét fiú – a történelem, az illúziók, az elvárások generálta kegyetlenségek rabjai.
Egyéni sorsokon keresztül jelenik meg egy olyan időszak, melyet jó lenne, de nem lehet és nem szabad kitörölni az egyéni és kollektív emlékezetből.
Egy korszak, amikor a patriotizmus gyűlöletet, halált, a felszabadulás rabságot hoz magával. Először a vallási megkülönböztetés osztja meg az osztályt, a lengyelek hazafiként rekesztik ki társaikat.” (Erdélyi Riport, 2015. 04. 18.). Az előadást az ukrajnai háború, az orosz hadsereg kegyetlenkedései teszik aktuálissá. Ukránok és oroszok éltek együtt abban az országban, jártak együtt iskolába, működtettek két nyelven játszó színházat. A Vitymo Színház is mindkét nyelven állít színpadra előadásokat. A mi osztályunkat oroszul játszák. Az előadást a Krím felsziget megszállása előtt, de a dombászi orosz szakadár „köztársaság” kikiáltása után mutatták be. (Részlet az előadásról nyitóképünkön.)
Az előadás nem eget rengető, tisztességes munka, de ezekben az időkben sokkal fontosabb volt, hogy ott lehettek Temesváron. Megható volt látni, hogy az egyik színésznő kislánya egy kisméterű ukrán zászlóba burkolta magát. A közönség állva tapsolta őket, a színészek elérzékenyültek.
Nem kis feladat volt elhozni a férfiakat is. Egyik kollégájuk nem jöhetett, a hadseregben szolgál tiszti rangban.
Később az a hír járta, hogy társulat, valamint a vezetőjük, illetve a tolmács egy héttel meghosszabbítottak a romániai tartózkodási engedélyüket. Vajon visszamennek? S ha igen, milyen sors vár rájuk?
Az utolsó előtti napon Temesváron váratlanul ősz lett. Zuhogott az eső, hideg volt, olyan igazi kellemetlen idő. A fesztivál népe fázott, a hét elején még kevesüknek jutott eszébe meleg holmit is pakolni. Nekem szerencsém volt a mindenre jó, nagy, meleg sálammal, és azzal, hogy vittem egy ballonkabátot valamint csukott cipőt. Melegem nem volt, de nem fagytam meg.
Ráadásul két szabadtéri, pontosabban utcaszínházi előadás várt ránk. A franciaországi Les 3 Plumes társulat Egyetlen lélegzet című produkcióját a temesvári színészekkel tartott workshop előzte meg, az előadás a franciákkal folytatott közös munkának az eredménye.
Az ismertető szerint a nonverbális „műsor a meghallgatásról és az összefogásról szól; egy sokrétű egység, ahol autonómiáink találkoznak az együtt levés iránti vágyunkkal.” Az előadók esőben indultak a színház elől az Opera térre, ahol még áztak egy sort. Megnéztem a műsor egy részét, de önző módon nem kísértem el a térre, már csak azért sem, mert kiderült, lukas az ernyőm. Amit láttam, mindaz nekem tornagyakorlatoknak tűnt, biztos az eső miatt nem éreztem át a mélységeket.
Következett az olaszországi Teatro dei Venti Modena Moby Dick című előadása szintén szabadtéren, a Nemzeti Színház épülete előtt, az Opera téren. A székeket is kihozták a nézőknek, de az eső ráerősített. Egy óra késéssel kezdődött a színészek, táncosok, zenészek, akrobaták alkotta társulat nagyon látványos, de kevésbé tartalmas produkciója. A Melville regénye alapján készült produkció sokkal inkább szólt a „hajó” majd a „bálna” akrobatamutatványokat kívánó felépítéséről, mint a regény filozófiájáról. Tényleg életveszélyes momentumok, remek zene és látvány volt minden mennyiségben a téren.
Az utolsó napon, délelőtt 11 órára mentem színházban, akkor kezdődött a Ljubljanai Ifjúsági Színház Tomi Janezic rendezte no title yet előadása. Tíz óra időtartamú előadást vártunk, 11 óra lett belőle, de én még sokkal tovább is néztem volna a pompás beavató színházat. Az előadásról egy külön naplóbejegyzésben beszámolok, most csak annyit, hogy a Don Juan-témát járja körül.
Fáradtan, de feltöltődve, az élő színház örömével másztam fel a Festőműhelybe, ahol a budapesti Szkéné Színház mutatta be a III. Richárd betiltva előadását, Szikszai Rémusz rendezésében, Mucsi Zoltánnal a főszerepben. Matei Vișniec drámája Vsevolod Meyerhold orosz rendező, színházújító életének egy momentumát ragadja meg, amikor Shakespeare drámáját akarja színpadra állítani. (Meyerholdot 1940-ben kivégezték a Szovjetunióban.) Parabola, amely a művész szabadságáról, az igazmondásról, hatalom és művészet viszonyáról szól a diktatórikus rendszerekben. Mit kezdhet egy alkotó a „velünk vagy, vagy nem is vagy” helyzettel?
Lehet az előzőleg tizenegy órán át látott dinamikus, sokszínű produkció miatt tűnt nekem ritmustalannak, szürkének a játék. Szikszai a főszereplőre építette az előadást, némi, számomra értelmetlen mozgásszínházi, illetve táncjelentekkel. A jeletek között sötét, hogy eltologathassák az ajtókból álló díszletet, illetve behozzanak egy-egy elemet. A színészi játék nem kifogásolható, a lendület a rendezéből hiányzott. Meg a humor is, meg a drámaiság.
Vasárnap éjfél után Balázsa Attila megköszönte a TESZT létrejöttében szerepet vállalóknak a kemény, folyamatos munkát, majd bezárta az idei találkozót.
Jó volt ez a fesztivál, néhány kiemelkedő előadással, gördülékeny, kifogástalan szervezéssel, rengeteg kedves emberrel. Én külön köszönöm Orbán Encinek az odafigyelést!
A TESZTnaplóban egy héten át Petru Cojocaru fotóit használtam.
Viszlát jövőre.
