A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Első rész.
Akinek van némi tapasztalata „fesztiválozás” terén, nem lesz nagy meglepetés, amikor ezt mondom: bármely fesztivál kötelező programpontja a lemaradás valamiről. A TESZT első napján ezt a programpontot pipáltam ki, kissé elszontyolodva ugyan, de nem teljesen elkeseredve. Nem volt lehetőségem részt venni a megnyitón és az utána következő előadáson, a szlovén Via Negativa Száz köszöntőjén, de szerencsére elcsíptem a hazai pályán játszó társulat előadását.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem csapatával érkeztünk meg Temesvárra, s rögvest rohantunk tovább, hogy hova, azt akkor még nem tudtuk. Tomi Janežič szlovén rendező külső helyszínen, a Műszaki Egyetem régi Hidrotechnikai karának elhagyatott épületében rendezte meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának a 2023-ban legjobb előadás és legjobb díszlet kategóriában UNITER díjra jelölt 1978-at. Az előadás a Destin(y)ation sorozat 12 részének egyike, amiket 2025-ben a Nova Gorica/Gorizia Európa kulturális fővárosa program keretein belül fognak bemutatni. Előre szeretném leszögezni, az előadás felülmúlta a várakozásomat, pedig nagy elvárásokkal érkeztem: tetszett a rendezés, Branko Hojnik díszlete és a színészi játék is.
A szokatlan helyszín ridegséget sugároz magából, ahogy belép az ember a térbe, nyomasztó érzés telepedig rá. Megyünk fel a lépcsőn a terembe és azt mondja az egyik barátnőm: „Itt hús-vér emberek jártak.” Megborzongok. Aztán meglátom Ceaușescut és elejtem a színházjegyemet. Van emlékezete a helyeknek? Vagy az emberek hagynak maguk után érzéseket mindenhol, ahol életükben járnak? Lehet élni olyan helyen, ahol megannyi szörnyűség történt? Ezek a kérdések keringenek a fejemben, de mikor elkezdődik az előadás, már nem gondolkodom. Visz magával és én hagyom. Hagyom, hogy a színészek kapcsolódjanak velem és már-már családias hangulatban és vidáman hallgassuk együtt ezt a tekervényes történetet, amely családi anekdotákból áll össze. Meg némi edukációból, tekintve, hogy a katedrán állva kapunk átfogó tájékoztatást többek között arról, mi is az a Gyökerek sorozat. Hagyom, hogy a szereplők megszerettessék magukat velem. Aztán hagyom azt is, hogy elvegyék a kialakult biztonságérzetemet és a földbe döngöljenek a tragikus események felelevenítésével. Janežič „húzd meg-ereszd meg” játékot játszik a nézőivel: bevon, megsimogat, kilök, bevon, megpofoz, kilök, megnevettet, újra bevon. Emellett időutazásra hív minket a ’70-es évek Romániájába. A második Janežič előadás volt ez, amit láttam. Nagyra értékelem azt, hogy rendezéseiben a színészek valódi természetességgel beszélnek, és itt most nem az „élőbeszédre” gondolok, hiszen az technikai dolog, hanem arra, hogy minden megszólalás önazonos, hiteles és játékos – az az érzésem, hogy a színészek imádják ezt csinálni. Ha ez nincs is így, kellemes ez az illúzió és közösségteremtő erővel bír az, hogy mennyire természetesen vannak jelen a nézőkkel együtt a térben (még úgy is, hogy valódi parókakölteményeket viselnek).
Az előadás történetét kihívás ekkora terjedelemben felgöngyölíteni, szerteágazó és nem is a fő cselekményszál a lényeg, hanem az az élet és mélység, amely, mint a folyók mellékágai, övezi azt. Pont, mint egy ember élet- és családtörténete. Legyen elég annyi, hogy sok minden történt 1978. január 26-án, csütörtökön.
Folytatjuk.
Az előadásról korábban Hegyi Réka írt az Újváradban, kritikáját itt olvashatják.
