A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Harmadik rész.
Három nap, három éjjel telt el eddig az idei TESZT-ből. Nyárias meleg van, hisztis nyári esőzéssel. Ez az időszak, amely során a legtöbb ember a megérkezés és a megfáradás határán egyensúlyoz. Nehéz arany középutat találni, amikor ennyi inger ér minket – és itt nem a szélsőséges időjárást értem, hanem az előadásokat. Változatosak, az állandóan összefüggéseket kereső agyamnak feladják a leckét.
Nagyon tág a fesztivál mottója: „más nézőpont”. Van ennél konkrétabb, közös gondolat, vagy forma, amely alapján egyáltalán össze lehet őket hasonlítani? Ezen a ponton egyelőre azt gondolom: nincs. De azt a feladatot tűztem ki magamnak, elsősorban a saját szórakoztatásomra, hogy találjak egyet.
Különösen izgalmas volt a harmadik nap, mert két, minden értelemben különböző előadást láttam. Az első, a Láthatatlan vidékek, Livsmedlet a finnországi Suomen Kulttuurirahasto / Művészeti Alapítvány, TAIKE támogatásával készült. Sandrina Lindgren és Ismael Falke rendezték, koreografálták, s a koncepciót is ők találták ki. Az előadást 2015 óta rendszeresen játsszák. A darabot az akkori migrációs válság inspirálta. Bizonytalan vagyok ezzel a szóval kapcsolatban: inspirálta. Olyan, mintha azt állítanám vele, hogy a két művész a maga malmára hajtotta a vizet, más emberek tragédiájának felhasználásával. Egyáltalán nem ez történt. Olyan empátiával, intelligenciával és érzékenységgel közelítik meg a témát, hogy inkább emléket állítanak a menekülésre kényszerült emberek életének, mind az elhunytaknak, mind annak az életnek, melyet hátra kellett hagyniuk. Bemutatják az útjukat, a megpróbáltatásaikat. Tényszerűen, egyszerűen, akár a televízióban látjuk. Az emberek kicsik és arcnélküliek.
A Kovács Bálint, író, kritikus által vezetett szakmai beszélgetésen az alkotók konstruktívan és lényegretörően beszéltek az előadásról és annak keletkezéséről. Bábbal és tánccal kezdtek neki a próbafolyamatnak. Keresték, mi lehet a legkisebb bábfigura, amivel még játszani lehet és milyen a testnek azon legstatikusabb állapota, amely még táncnak nevezhető. Apró műanyagfigurákkal játszottak végül, kisebbekkel, mint az ólomkatonák. A színpad terepasztal volt, amiben testük alkotta meg a különböző tájakat. A lélegző has tengerként hullámzott, a hát a sivatag dűnéit jelenítette meg. Ízléses volt és letisztult. A művészek a kis figurákat szolgálták, nem játszottak helyettük, inkább értük. Rendkívül megindító pillanat volt, amikor a meghajlás során a tengeri katasztrófa során elhunyt kis csónakba tömörült figurákkal is meghajoltak.
Ennek szöges ellentéte: az Újvidéki Színház Történt egyszer Újvidéken című előadás. Az Urbán András rendezte produkció felrobbantotta a színházat. Grandiózus humor, zene, látványvilág fogadott, jó adag önirónia társadalomkritikával vegyítve, néhol cinikusan, néhol megindítóan. A színészek energiaszintje az első pillanattól az utolsóig az égig ért. Az az érzésem támadt, hogy hiába a megvetettnek nevezett operett vagy musical forma, rettenetes élvezik, amit csinálnak. Élvezik, hogy kommunikálhatnak a nézőkkel, ventilálhatnak a színházi vagy akár magánéleti problémáikról. Az ő kisugárzásuk miatt én is élveztem. Magávalragadó volt és személyes, de egyáltalán nem személyeskedő.
Az Újvidéki Színház 50. születésnapi gáláján vettünk részt, meghallgathattuk a valaha játszott előadásaik legnépszerűbb dalait, szakmai vitákat követhettünk végig. A könnyed szórakoztatás köntösébe bújtatott előadás felszabadítónak ígérkezett a sok súlyos téma között, ám sem Urbán, sem a társulat nem bánik kesztyűs kézzel a nézőkkel. Hozzánk, sőt ránk szóltak: színházba kell járni. A színészek miatt és magunk miatt. És amiatt, hogy megőrizzük a kultúránkat. Az előadás az újvidéki közönségnek szól, de mindenhol tudnak kapcsolódni hozzá a nézők.
A napi programhoz tartozott a német F.A.C.E. Visual Performing Arts, Szabó Kristóf Ismene táncol című előadása, de egyetemi teendőim miatt erről le kellett mondanom. Illetve láthattuk az olasz Teatro dei Venti Pentesilea c. szabadtéri előadását a Szabadság téren, ám mivel átfedésben volt a finn művészek játszotta Láthatatlan vidékekkel, ezt a negyedik napon fogom megnézni. Izgatottan várom.
Folytatjuk.
