A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Ötödik rész.
Csütörtökön Telihold volt. Joseph Nadj új előadását most, a TESZT-en láthatta először a közönség. Mágikus volt maga az előadás is, és az időpont választás is, mert csütörtökön telihold volt. A táncosok valamiféle rituális ősi világot idéztek meg, amelyben a fény felé fordulás zsigeri ösztön. Az előadásnak volt humora, elképesztő látványvilága, lehengerlő koreográfiája, de bevallom, számomra zavarba ejtő a produkció, mert míg Joseph Nadj korábbi munkáit (mint például a Mnemosyne és a Paso Doble) érteni vélem és szeretem is, ez a mostani kibillentett a komfortzónámból, de nem úgy, ahogy színházban elvárom. Felmerült bennem az az erkölcsi kérdés, hogy meddig kihasználható egy ember testi adottsága? Mintha felületek lettek volna, képzőművészeti alkotások, úgy használta Joseph Nadj a táncosait. Semmiféle bélyeget nem szeretnék rásütni a rendezőre, mert valószínűleg az produkció teljes felfogásához nekem kell még sokat gyalogolnom a szakmai utamon.
Tózsa Mikolt rendezésével indult a csütörtöki színházi-hullámvasút. A z It’s a match – or will be – maybe c. előadását hozták el a TESZT közönségének. A több, performansz jelenetből álló előadás sétaszínházi formában járja körbe a korunk nagy találmányát, a társkereső oldalak, pontosabban a Tinder kérdését és a Csiky Gergely Állami Magyar Színházat is. A színésznők feltárják magukat és legintimebb részeiket is a nézőknek, ezzel is bemutatva, hogyan értéktelenedik el az intimitás az emberek között, az elkapitalizálódott ismerkedési forma miatt. A legmegindítóbb jelenet, melyben egy lány (Noya Szántusz Noémi) és egy fiú (Máté Dezső Georgita) fehérbe öltözve, az ártatlanság szobraként próbálnak lassan és bizalommal közelíteni egymás felé, ebben a kaotikus és szexcentrikus világban. De ez a feladat nehezebb, mint gondolták: buborékfólián kell lépkedniük és amint egy kipukkad, újból kell kezdeniük a közeledést. A végtelenségig tudtam volna nézni ezt a jelenetet, mint egy focimeccsen, úgy szurkoltam nekik. Nem világmegváltó kérdések merülnek fel az előadásban, inkább egy izgalmas, kreatív és esztétikus megoldásokkal, némi interakcióval felvázolt korrajz.
Az utolsó előadás a negyedéves SZFE-s színészosztály zenés vizsgája volt. Bezerédi Zoltán állította színpadra velük a Vedd le a kalapod a honvéd előtt c. előadást, mely a negyvenes években a magyar honvédség propaganda előadása volt, s melyet egyébként már a 90-es években is megrendezett az akkori SZFE-en. Mint az elmúlt napokban sokszor, most sem értettem a kurátori, szervezői gondolatmenetet: hogyan lehet egy operettes vizsgaelőadást két progresszív, performansz-jellegű előadás utánra időzíteni? Nem tett jót az előadásnak a nézők máshoz szokott figyelme. De nem tett jót az előadásnak az sem, hogy a diákok láthatóan kínkeserves módon üres technikai fogásokat alkalmaztak a feladataik megoldásához, mert nem volt más választásuk. A rendezői koncepció minden cinizmust, vagy „keserédesizmust” vagy „pintérbélaizmust” gyökerestül tépett ki az előadásból, s ha nem lennék a z-generációs szakmai közönség tagja, nem érteném a valódi üzenetét. Akkor annyit érzékelnék belőle, hogy szexista, hungarista és nacionalista maszlagot nézek, amihez nagyon nincs gusztusom. A szerencséje ennek az előadásnak, hogy a színészhallgatók, ahogy ez a szakmai beszélgetésen kiderült, önreflektívek, intelligensek és megfelelő kritikai érzékkel vannak megáldva. Remélem lesz bennük annyi kurázsi, hogy hagyják maguknak úgy játszani ezt az előadást, ahogy ők érzik és akarják. Amikor kicsillant a saját humoruk egy-egy jelenetben, azok voltak az értékelhető (néha élvezhető) pillanatok.
Tózsa Mikolt előadásával párhuzamosan ment az Unfold Motion Temesvár, The story of lost stories előadása (melyet Lavinia Urcan koreografált együttműködve az előadókkal), így arra sajnos nem tudtam elmenni, ahogy nagy sajnálatomra Stefano Tè, a Teatro dei Venti művészeti vezetőjének utcaszínházi szemináriumára sem. A szakmai beszélgetés után a napot, egy kellemes solo-Trio-duo koncerttel zártuk.
folytatjuk
Képünkön pillanatkép a franciaországi Atelier +3 Telihold előadásból
