A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Hatodik rész.
Elérkeztünk a TESZT utolsó előtti napjaihoz, jómagam is kezdek telítődni a számos előadással, a sok új ingerrel, úgyhogy kifejezetten örültem, hogy ez a nap „lazább” volt. Mindössze két produkciót láthattunk.
A Forte Társulat Horváth Csaba egyik rendezését, az Akár Akárkit játszotta a fesztiválon. Borbély Szilárd drámaírásra tett kísérlete erősen logocentrikus előadást eredményezett. Horváth bevallása szerint, aki először olvassa a szöveget, nem is tudja színpadon elképzelni. A rendező mégis ezt választotta, többek között azért, mert izgalmasnak találta a színházkedvelő Borbély Szilárd közeledését a színházhoz. Ez a közeledés szokatlan módon a középkori moralitás művek felől indult, de a szerző amoralitásról írt történetet. Különböző jelenetekben mutatkoznak meg a kapitalista társadalom tipikus alakjai, Akárki személye pedig a megtestesült halál. Láncreakcióra emlékeztető módon ér véget az emberek élete az előadásban. A testek tárgyként hevernek a színpadon, s az egyik jelenetben el is hangzik, hogy amint a lélek kiszáll valakiből, onnantól nem „Ki ez?”, hanem „Mi ez?”. Mindegy, hogy az ember hogyan él, a végén mind eltárgyiasodunk. Horváth Csaba szavaival élve, a darab „nemes cinizmussal” van átitatva, szélsőséges helyzetekbe kerülnek szélsőséges szereplők és szélsőséges módon diskurálnak a történtekről, meg ugye az élet nagy kérdéseiről. Az előadás olykor fárasztó, nehezen befogadható formája elfogadhatóvá válik, mert tudatában van saját buktatóinak, hibáinak, s azokat fel is vállalja. Hogy az előadásnak van-e tanulsága? Nincs. Nem is kell, hogy legyen.
Ivo Dimchev produkciójára várok egy éve. Tavaly találkoztam először a munkásságával és azóta nagy rajongója vagyok. Nem gondoltam, hogy az ember kamaszkorának jól-borotvált fiúbandái után ennyire rajonghat még valakiért. Tavaly az In hell with Jesus-t láthattuk, idén pedig egy kiállításon és/vagy koncerten vettünk részt. A METCH c. előadás egy árverés, ahol mindenki vásárra viszi a bőrét: Ivo és a nézők is. A tehetség leghivalkodóbb formájával rendelkezik Dimchev. Különösebb energiabefektetés nélkül tud kifejezetten jó dolgokat alkotni. Irigylésre méltó. Hála az égnek, azonban ő sem tökéletes, azért kezdett festeni, hogy legyen valami, amiben hibázni tud (az éneklésben próbált, hogy kortárs legyen, de nem sikerült). Ahogy a képeit készíti, ahogyan elhelyezi elénk, ahogyan semmi mást nem csinál, csak kendőzetlenül játszik a színpadon, van benne valami végtelenül egyszerű és egyértelmű. Az a fajta egyértelműség, amikor az ember a homlokára csap, hogy „nekem ez eddig miért nem jutott eszembe”. Az említett egyszerűséggel jelenítette meg nekünk a Gázában történő tragikus eseményeket is. A szakmai beszélgetésen elmondta, hogy annyira bántja a téma, hogy nem tud nem foglalkozni vele. De nem kimondott célja előadást csinálni erről a témáról. Korábbi előadásait és dalait hozta el nekünk, egyénként pedig hagyta, hogy mi nézők szórakoztassuk magunkat. Elérte a célját, amiről a szakmai beszélgetésen mesélt: biztonságos közeget tudott teremteni, amiben mi nézők is felszabadultunk. Az idei konzekvenciám vele kapcsolatban: minden annyi, amennyi Ivo akarja, hogy legyen.
Képünkön pillanatkép a magyarországi Forte Társulat Akár Akárkit előadásából
