Nemzeti sztereotípiák Krúdy Gyula két regényében
Ha egy magyar szerző életművében a nemzeti történelem témavilágát kutatjuk, a nemzet önszemléletén belül hagyományozódott szimbólumok, képek gazdag tárházával találkozunk. Ez áll Krúdy életművére is, amelyben a történelmi témavilág a kor iránti érzékenységgel fonódik össze. Ez a belülről élő történelemszemlélet különösen a feszültségekre, törésekre fókuszál. (Ennek ellentmondani látszik a “boldog békeidők” támája, amelyben viszont a nosztalgikus hang a jelen tragikus megéléséből adódik.)
Esszémben a Krúdy-regényeknek arra a nemzeti önszemléletére figyelek, amely a ’48-49-es forradalom és szabadságharc témájában, a magyar nemzeti jelképtár eseményeiben, kultikus személyiségeiben mutatja meg magát. Ez a szemlélet azért lehet jelentős, mert a regények nemzeti történelmet tükröző szubjektív látásmódja egy olyan olvasatot közvetít, amely – Krúdy jelentős irodalomtörténeti szerepét tekintve is – a magyarságnak saját nemzeti karakterét értelmező erő lehet. (Gondoljunk csak a befogadásban élő Krúdyt jellemző „magyar” minősítésekre, amelyek azt az előfeltevést is sejtetik, hogy mit jelent magyarnak lenni.)[1]
A ’48-as forradalom és szabadságharc egyszerre talált és kitalált témavilág Krúdynál. A magyar történelemnek egy olyan identitásadó jelenségéről van itt szó, amely Krúdy számára már csak családi gyökerei folytán is lényeges. A hagyományozódott ’48-as témavilág azonban maga is olvasattá válva a hagyomány zárt-rögzített nézőpontjától eltérően szövegszerű mozgásban formálódik Krúdynál, ahol is a mitizáló, kultuszalkotó jelenségekben ott bujkál az irónia is. Ezért Krúdy ’48-as víziója kapcsán nem elégedhetünk meg azzal, hogy a mitikus, vagy szűkebben a kultikus jelenségeket[2] feltérképezzük, hiszen ez az esemény a magyar történelem talán leginkább kultikusra színezett jelensége. Krúdy is rengeteg kész elemet vesz át ebből a nemzeti jelképtárból. Krúdy kultikus konstrukcióit inkább adottnak kell vennünk annak megmutatkozásához, hogy a történelem mint olvasat hogyan válik maga is szöveggé. A ’48-as témájú Krúdy-írásokat nem vezethetjük vissza valamiféle egységes, változatlan szerzői világlátásra, mivel az mindig az egyes szövegek saját szándékán belül formálódik.
1848 mint hanyatlás és illúzióvesztés
Krúdy ’48-at felvillantó szövegiben a függetlenségi eszme a történelmi esemény utáni korokból látható. Egyfajta hanyatlást, illúzióvesztést tükröz ez a látásmód, mivel az azt követő időszak a szabadságharc kudarcát teherként hordozza. A reménytelen történelmi korokat kísérő passzivitás, álmodozó csodavárás légköréből a ’48-as eszme csak nyomokként fedezhető fel az álom, az emlék vagy a vágy szövegeiben. Mert az ötvenes évekből ’48 valóban szöveggé, regénnyé válik – visszatérően nevezi vagy láttatja így Krúdy akár kultikusan, akár ironikusan.[3] A szabadságharcra való emlékezés szöveggé válásának iróniája talán Gracza György ’48-as füzetes regényei kapcsán a legtalálóbb.[4] Ezen sorozatos írásokban a jelen úgy írja a múltat, hogy minduntalan beleszól az ál- vagy valós honvédek részéről, akik regényhősökként szeretnék magukat viszontlátni a szabadságharc történeteiben. A Kossuth fia című regényben a tragikum pátoszába oltja bele a reménytelenül vallott eszméket, s a vágy elfojtásából eredezteti a szabadságharc „gyönyörű regényeit.”[5] A hazáért való szenvedés nem eszköz, hanem életcél. Ebben a jelentéskörben már csak szenvedni lehet, cselekvő tettek nélkül.
Ebből a „visszafelé íródó” történelmi látásmódból hiányoznak az eszmei vezetők, ha mégis jelen vannak, alakító aktivitásuktól megfosztottan, a kultusz és a kegyeleti emlékezés közegében. A szabadságharc utáni megállt idő képzete, (az ötvenes években) mint egy tehetetlen, romantikus andalgásba merült időszak, szépen látszik Görgey felesleg-létét kifejező írásában, amelyben az „áruló”–nak kikiáltott vezér önnön sorsát túlélt fantomként tengődik visegrádi birtokán.[6] Vagy hasonlóan Krúdy Kálmán úribetyár alakjában, aki egy új szabadságharc kirobbantása helyett már csak annak regényességét tudja felkelteni.[7] Az irónia forrása itt az a kettősség, amely a titokteljes légkör vonzó romantikájában egy passzív cselekvésre képtelen kort vázol fel úgy, hogy egyidejűleg mindkét jelentést felvillantja. E kettős kor „vezérlelkének”, Krúdy Kálmánnak (a róla szóló szövegben) léte ugyanolyan rejtőzködő, fantomszerű, hanyatlást jelző, mint az egész időszak. A lényegét kifejező metaforák vágyalapúak, mivel az „éjféli kopogtatás”, „titok,” „remény,” „álruhás üzenethozó,” „láthatatlan vendég” sejtelmes, de erőtlenséget sugalló képeiben kapnak szót.
Ál-Petőfi – Kossuth fia
Mindkét regény a magyar szabadságeszményt elfojtó korokból villantja fel a ’48-49-es események kultikusan rögzült nyomait, előbbi az ötvenes évek megtorló-legendaképző közegéből, utóbbi a Monarchia idejének, Kossuth Ferenc politikai fellépéséhez fűzött elvárásaiban. Mindkét regényben a nemzet egy fordulatszerű történelmi időszak tükrében mutatja meg magát. Innen a regények minduntalan a nemzetet kifejezni akaró, továbbá ’48-ra vonatkozó zárt, kultikus hangneme, amely azonban elkülönül a regények „történéseitől”, és egymásra vonatkoztatva ironikusnak is hatnak. Az Ál-Petőfibena magyar XIX. század kultuszát megteremtő dikción belül kap ironikus hatást a regény eseményvilága: a szereplők vágyait betöltendő véget nem érő Petőfi-keresés, amely azonban csak kisszerű, szélhámos álköltőkkel szembesül. A Kossuth fiában a magyarság és történelem pátoszát megteremtő XIX. századi retorikájú nyelv ellenpontja annak a zűrzavaros kornak, ahol a politikai pártok, széthúzásaik mellett még egy magyaroktól idegen hatalom, a Habsburg-uralkodó „vigyázó szemét” is állandóan magukon érzik.
A ’48-as eszmék hiányával, meghiúsulásával együtt az eszmei vezetők degradációja is együtt jár. Az Ál-Petőfiben az “igazi Petőfi” keresése csak annak hiányát képes kidomborítani. A Kossuth fia úgy formálja kultikusan a két különböző kor vezérlelkének Kossuth Lajosnak és fiának alakját, hogy az apa-fiú leszármazásban a jellegzetesen XIX századi, emberfeletti, népek vezetője hőstípust egy dekadens, kissé spleen-es, rezignált hősformává stilizálja. Ez az elcsúszás már az öreg Kossuth alakjában megtörténik, hiszen az emigráció utolsó éveiben cselekvőképessége már csakis zarándokok fogadására korlátozódik. A szövegközpontúság mint hanyatlás, pótlék itt már az ő életében is jelen van, hiszen cselekvő tettek helyett a beszéd, az írás, tollbamondás eszközeit használja az önkifejezésre.
„– Meghaltam 1867–ban – mondta sokszor I. Ferenc József megkoronáztatása után.”[8] A kossuthi eszme folytatójának az őt kultusszal fogadó nép képzelete a főhős Ferencet képzeli, mivel a fiúi leszármazás az őt ünneplő nép tudatában az eszmények vágyott egységét jelenti. Lénye viszont kissé idegenszerű európaiságában, szónoki kimértségében egyezkedő politikájában elcsúszást mutat az apai eszményektől. A Kossuth fia rövidebb változatában a nép héroszalkotó képzeletét nem tudja kielégíteni a debreceni szónoklatakor: „Az öreg debreceni polgárok sehogy sem tudják az apafiús hasonlatosságot felismerni az utódban ama lelketrázó magyar fantommal, aki a kocsmához közeleső Nagytemplomban a Habsburg-házat trónjavesztettnek nyilvánítja.”[9]
Mindkét regényben megjelenik a szabadságharc egy-egy döntő eseménye: A Kossuth fiábana győzelemmel kecsegtető kezdet, az Ál-Petőfibena vesztes vég – de megidézettségükben mindenütt szövegszerűen. Utóbbi regényben a segesvári csatát egyik szereplő idézi meg. Lisznyai, az egykori költő-barát úgy akarja megérteni Petőfi utolsó napjának rejtélyét, ha pontos, minden részletre kiterjedő tudósítást kreál a csata lefolyásáról. Ám ez a jelenlét illúzióját keltő pontosság épp ezáltal árulja el képzeleti, vagyis hiányban fogant jellegét, hogy olyan patetikus dikciót használ, amely regényességbe torkolltatja a megidézést. Ezért az elbeszélés igazi célját: Petőfi sorsát a végső ütközetben, a szöveg nem tudja beteljesíteni, a kérdés megválaszolatlan marad. A szabadságharcról szóló elbeszélésben csak a tényeket helyettesíteni akaró szöveg lepleződik le, nem a tény, amit az elbeszélés megcéloz.
A Kossuth fiában a ’48-as pesti események 1904-es megünneplése mint egy újrajátszott forgatókönyv kap ironikus jelentést. Itt Kossuth Ferenc fáradt, beteg, kissé dekadens úriemberként viselkedik, mikor is az elé járuló nemzeti érzéstől fűtött résztvevők műsora felé nem mutat érdeklődést. Ez az ünneplés csakis az egykori márciushoz való hasonlóságban (zászlók, szavalatok, magyar ruha, Petőfi-képű szervező) tud csak tükröződni, de a szövegben épp a hasonlóság mentén való jelentés, a tükröző-funkció bizonytalanodik el. A tömeget hiába lelkesíti a spontánul kitörő Pilvaxba való zarándoklat, mintha új március készülődne, a tettvágyban kitörő nemzeti érzés célját nem találva, esztelen rongálásban talál kielégülést. A forradalom mint rongálás ironikus jelentése mellett annak szabadság jelentését is kikezdi a Kossuth-fiúnak amiatti aggódásában, hogy Ferenc József őt fogja felelőssé tenni a történtekért.
A magyarság szimbólumai
Az Ál-Petőfi és a Kossuth fia regények szemszögéből formálódó szabadságharc-eszme, annak kulcsfigurái maguk is egy központibb, általánosabb metaforikának a részei. A szövegekben végigvonul ugyanis egy olyan nemzetkarakterológiai elképzelés, amely a magyarságot mint központi metaforát a magyar történelemben, hagyományban rögzült képek, események, személyek eszközeivel narrativizálja. Krúdy nemzetélményét a különböző nemzetkonstrukciók közé sorolva, ahhoz a fenomenológiai típusú nemzetfelfogáshoz lehetne közelíteni, amely a közös szimbolikus értelemvilágban teremti meg a nemzet valóságát.[10] Ál-Petőfibene sajátos nemzeti elképzelés metaforikus képei irodalmi, történelmi vagy tájjellegű allúziókban bukkannak fel. Az előszóban Petőfi alakja a magyar történelem nagy rejtélyeivel (például a honfoglalás), vagy a jellegzetes magyar táj metaforáival írható le. Egység és távolság egyidejűségéről van itt szó: a kép totalitásában a jelölt alak távolságáról. „Természeti csoda volt ő is, mint a Kárpátok hegylánca vagy a Tisza folyása. Lélekmegállító, mint a csillagos égboltozat, amely a magyar Alföldre borul, és csodálkozásba ejtő, mint Magyarország, amelyet az ősmagyar vezér a hegyek csúcsáról először megpillantott.”(…) Valamely nemzeti babona, ősi mítoszainkból, pogány vallásunkból maradott csodatevés gondoskodott arról, hogy sohase tudjuk feltalálni őt, mikor azt hittük, hogy már a közelébe értünk, ahol a szívverése van, levegőt fogott kezünk, eltűnik kutató lelkünk elől, mint kürtszó az erdőn, mint lélek a halottból, amint Árpád királyaink eltűntek, hogy soha többé nem találkozhatunk velük.”[11] A regény előszava Petőfi alakját úgy alkotja meg, hogy rejtélyének távolságát a sajátosan magyar lényeg metaforáival mutatja meg. Ennek a szabad levegőjű regénynek visszatérő motívuma a dunántúli táj mint a XIX. századi magyarságélményének mitikus színhelye. A Dunántúl karakteres vidékei: Veszprém, a Balaton környéke, a Bakony magyar költők, (Kisfaludy, Ányos Pál) illetve a magyar betyárvilág szellemiségét, de akár elvont történelmi bánatot (Krúdy visszatérő képe) idéznek fel. A magyar mitológia a XIX. század irodalmi formáiban is megjelenik, a fenti költők akár kultikusan (mint Csokonai) vagy ironikusan (mint a Petőfi-epigonok idézeteiben). Utóbbi ironikus eljárásban még hangsúlyosabb a kimondás és a távolság feszültsége, hiszen ezek a versek nem megjelenítik, csak utalnak az eredetre, hasonlítanak hozzá. A „petőfiséget” nem az eredeti mű, csakis az ahhoz való hasonlóság tükrözheti.
A Kossuth fia című regényben a ki és milyen a magyar látens kérdése a nagy történelmi időkre emlékezve tehető fel, ahol is a történelem egyfajta magyar lényegiség kifejezője, hordozója. A “legtörténelmibb” személy apja után maga a Kossuth-fiú, akinek bemutatása egy öltözködésben, termetben, beszédben kifejezhető magyar lényegiség szempontjából történik, ahonnan a Kossuth-fiú épp a magyar lényeg hiányát domborítja ki. Kossuth Ferenc európaisága a magyarossághoz képest másnak, eltérőnek mutatkozik. A látszatban megmutatkozni nem tudó magyar lényegiséghez, s a személyében való hithez csak a történelmi származása köti. Az „álruha” metafora ehhez a történelmi magyarságképhez húzó vágyat mondja ki: II. Rákóczi Ferenc borkereskedőként való utazásait.[12]
Ez a történelembe ágyazott magyarságtudat mindkét regényben olyan vezető figurákban összpontosul, akik más történelmi alakokkal való párhuzamukban nyerik jelentőségüket, így a már fent idézett, a korban eléggé megterhelt Rákóczi-Kossuth párhuzamban. Viszont ezt a visszatérő mitikus szemléletet is ironizálja Krúdy Kossuth Ferenchez fűzött elvárások meghiúsulásával. A Hunyadi János-Mátyás – Kossuth apa-fiú párhuzam[13] az események nézőpontjából, a történelmet író vezér és a reális viszonyokkal megalkuvó politikus feszültségében válik érvénytelenné.
[1] Lásd Kosztolányi szavait: „Krúdy Gyula (…) sohasem anekdotáz, hanem mesél (…) és magyarsága ősi, vérségi, a legjobb fajtából való szilaj és mégis európai magyarság.”Idézi KELEMEN Zoltán: Történelmi emlékezet és mitikus történet Krúdy Gyula műveiben. Argumentum, Budapest, 2005, 118.
[2] A ’48-as események továbbá a XIX. század Krúdy-víziói kapcsán különbséget tehetünk mitikus és kultikus jelenségek között. A mitikus írásmód inkább időtlenné, az archetípusokban általánossá stilizálja a történelem jelenségeit. Míg a kultikust itt Dávidházi Péter nyomán magasztaló, dicsérő beszédmódként értem, amely alávetett, egy értéket elismerő pozícióból fakad. Lásd: DÁVIDHÁZI Péter: „Isten másodszülötte”A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.
[3] A Krúdy-szakirodalomban jelen levő irány miszerint a 1948-49-as program illuzórikusságából, és az abból való kiábrándulásból eredezteti a szabadságharc regényessé válását. Lásd Szauder József szavait: „Ő 1848-49 hőseinek – mindjárt a szabadságharc utáni helyzetekben – azokat a nagy gyarlóságait tapintja ki, melyek a szabadságharcos illúziók talaján nőhettek fel a egyénben is, és később annyi volt szabadsághőst vittek méltatlan helyzetbe. (…) Íróink illúzióvesztése olyan fokú, hogy már-már legendát – gyönyörűt, de kevés alappal bírót – lát 1848-49-ben. SZAUDER József: Tavaszi és őszi utazások. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1980, 73.
[4] Gracza György, a történetírás mártírja. In: A XIX. század vizitkártyái. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1986, 256-260.
[5] „De ez a reménytelenség édes volt, mint a vértanúság, magasztos, mint a szenvedés a hazáért, elzsongító, mint a honfibú. A „reménytelenül” vallott függetlenségi eszmék mellett a magyar ember megtalálhatta az életcélját: szenvedni a hazáért. (…) Soha annyi gyönyörű regény, mint a múlt század második felében a „szabadság hőseiről.” Még itt jártak közöttünk a hősök maradékai, az öreg honvédek, de már életükben szentté válottak.” Kossuth fia, Magvető Kiadó, Budapest, 1976. 263.
[6] Görgey, a visegrádi remete. In: i.m. 110-114.
[7] A Kandúr. In: uo. 375-379.
[8] I. m 38.
[9] Kossuth fia. In: A tegnapok ködlovagjai. Eri Kiadó, Budapest, 2004. 74.
[10] DEBRECZENI Attila: Nemzet- és nacionalizmus diskurzusok .In: Jankovics József, Nyerges Lajos (szerk.) Hatalom és kultúra II. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2004, 1183-1193.
[11] Ál-Petőfi. In: Aranyidő, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1978, 193.
[12] „Sehol sem látjuk meg rajta magyar származását, nemzeti elhivatottságát, történelmi küldetését és a ritka magyar mitológiából való származását. Egy történelmi álom, aki álruhában járja a világot. Egy II. Rákóczi Ferenc, aki a maga korában gyékényes lengyel szekéren utazik, mint egy borkereskedő, aki a hegyaljai borait akarja eladni külföldön.” Kossuth fia, 1976. 6.
[13] „Az ácsolt emelvényt ezer és ezer visszafojtott lélegzet veszi körül, amikor Kossuth Ferenc megszólal, és arról beszél, hogy revízió alá kell venni a 67-es kiegyezést. Bátor szó, de még bátrabb, amit a télszakállú Madarász József a népnek mond. Hunyadi János fiához hasonlítja Kossuth Ferencet, ahhoz a Hunyadi fiúhoz, akit Mátyás-királynak választottak. Trónra kell emelni a Kossuth-fiút.” Uo.162.
