A Trialóg rovat második párosát Balázs Attila, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, illetve Keresztes Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője alkotja, akikkel többek közt azt kutattuk, milyen esélyei vannak a művészszínházi törekvéseknek az erős repertoárszínházi hagyományaink szabta keretek közt. Tasnádi-Sáhy Péter írása.
Balázs Attila, Jászai Mari-díjas színész, 1994-es marosvásárhelyi diplomaszerzése óta a temesvári társulat tagja, olyan emblematikus – Victor Ioan Frunză neve által fémjelzett – előadások főszerepei után lett a színház vezetője 2008-ban, mint a Lorenzaccio (1998), a Gyermekszemmel (2000), A lecke (2001) vagy a Hamlet (2003).
„Amikor igazgató lettem, egy alaposan ismert, remek társulat élére kerültem, ami számomra a legfontosabb körülmény. Bár a kollégák már unják, én még mindig lelkesen szajkózom: a csapat… én ebben hiszek.” – fogalmazza meg afféle hitvallásként.
Keresztes Attila, színházrendező, színészként szerzett diplomát 1996-ban a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, de már másodéven kiderült, a rendezés jobban foglalkoztatja. Diplomaszerzés után – 2011-ig – az egyetem tanára, a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendezője, 2002 és 2009 között művészeti aligazgatója. 2009 és 2012 között a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának, 2012 óta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője.
„Kolozsváron beosztott rendezőként dolgoztam, és ez egy fiatal rendező számára nagyon jó gyakorlat. Az ott szerzett tapasztalatoknak köszönhető, hogy nagyobb nyitottsággal fordulok tőlem viszonylag idegen szerzőkhöz, címekhez, kihívásként élem meg ezeket a feladatokat. Szeretem megtalálni a tragédiában a humort, a vígjátékban az emelkedettséget, szeretem, ahogy a darab diktálta konvenciók megszületnek, aztán felbomlanak és átalakulnak valami mássá, legjobb esetben – manapság talán ez érdekel leginkább – puszta jelenlétté. Élvezem az effajta játékot a színházzal.” – vallja eddigi pályájáról.
A két társulat közös vonása a szakma által is elismert, egyenletesen magas művészi színvonal, de beszélgetőtársaim ezzel együtt sem állítják, hogy az általuk vezetett intézmények klasszikus értelemben vett művészszínházak lennének.
Művészi igényességet – telt házzal
Balázs Attila a színházcsinálás lényegét az igényesség oldaláról közelíti: „Van egy minimális elvárás magunkkal szemben, ami az egész működésünket áthatja. Az bármelyik társulatnál alapkövetelmény kell legyen egy színésszel szemben, hogy a hangja, a fizikuma jó karban legyen, széles spektrumon lehessen használni, nálunk ezen felül az is elvárás, hogy ebből az eszközkészletből mindenki, minden próbafolyamatban, előadáson valami újat hozzon ki, minden produkcióban ott hagyjon egy darabot magából. Persze – gondolom – ezzel sok színész így van más társulatoknál is, de hogy ez közösségi szinten összeálljon valamiféle egységgé, egységes repertoárrá, az már komolyabb feladat, lehet ez az, amit akár művészszínháznak is nevezhetünk. A fent említett előadások, amikben a kinevezésemet megelőző több mint egy évtizedes társulati tagságom alatt színészként részt vehettem, minőség szempontjából mindenképpen támpontot adtak, hogy igazgatóként milyen színházat szeretnék csinálni. Ennek a kezdettől fogva bennem élő igénynek az eddigi egyik csúcspontja a Silviu Purcărete rendezte Az ember tragédiája (2020).”
Keresztes Attila konkrét definíciót is ad az általa vezetett társulatra: kortárs népszínház.
„Figyelembe kell venni, kinek csinálunk színházat. Számomra elengedhetetlenül fontos, hogy minden korosztályt és közönségréteget megszólítsunk. Azt nem tartom jó iránynak, hogy megfeledkezem a közegről, amelyben működöm: minden fesztiválon kapunk egy szakmai díjat, de a saját városunk érdektelen a munkánkkal szemben. A művészi igényesség legyen alapvetés, de telt házzal! Persze, ahhoz, hogy ez a törékeny egyensúly kialakulhasson színház és közönsége között, mind alkotói, mind pedig befogadói részről sok türelemre és nyitottságra van szükség.
Szatmáron, türelem szempontjából, kudarcot vallottam, hiszen azonnal meg akartam honosítani azt a szemléletet, amit Kolozsváron tapasztaltam, nem mértem föl a valós lehetőségeit a radikális változtatásoknak. Ha megfigyeljük a romániai magyar befogadói közeget, azt látjuk, a legnagyobb részüknél még mindig 50-70 éves beidegződések dominálnak, melyek átformálásához sok év kitartó, tudatos művészi munkára van szükség. Ilyenkor fontos fölmérni azt is, hogy az adott közeg mennyi provokációt bír el, ezt jól el kell találni és megfelelően adagolni. Talán az az ideális, ha a színház pont két lépéssel jár a közízlés előtt, mert egy idő után a néző a populáris megoldásoktól is megcsömörlik. Lengyelországban például, ahol volt szerencsém több ízben dolgozni, az az elvárás, hogy kísérletezz, menj el a falig. Ott a gyávasággal lehet megbukni, míg nálunk sokszor a legkisebb non-konformizmust is büntetik.
Marosvásárhelyen ez a tizedik évadom, szerencsére ide már a tanulópénz megfizetése után érkeztem, bár az első itteni rendezésem, a 2013-as, konok, erős formába beszorított Mélyben (Éjjeli menedékhely) komoly provokáció volt, de szerencsémre mind a társulat, mind a város belátható közelségében volt annak a gondolkodásmódnak, amit képviselek.”
Mindenkinek örülünk, aki kíváncsi ránk
Mind a két intézmény mozgásterét meghatározzák bizonyos premisszák, de ezek repertoárra gyakorolt hatását beszélgetőtársaim igen árnyaltan látják.
Temesváron ilyen adottságnak gondolnám a város speciális elhelyezkedését, a magyar lakosság alacsony számarányát, illetve a bérletrendszer jelentette nyomás hiányát, bár utóbbinak Balázs Attila kevesebb jelentőséget tulajdonít: „Egy társulat repertoárjára a legnagyobb nyomást nem a nézők – adott esetben bérletházakban megtestesülő – ízlése jelenti, hanem a politikusok, akik a saját személyes ízlésüket a szavazókra hivatkozva szeretik ráerőltetni a kulturális intézményekre. Ez a probléma Temesváron szerencsére nem áll fenn.
Olyan már volt, hogy én a személyes ízlésemet félretéve bólintottam projektre, de az nem a közönségcsalogatásról szólt, pont ellenkezőleg, olyan extremitásra mondtam igent, ami nekem nem feltétlenül tetszett, de úgy gondoltam, mind a színészek, mind a nézők tűréshatárát jótékonyan tágíthatja. Ha belegondolok, a László Sándor rendezte Mennyország (2009), ami a maga idejében polgárpukkasztónak számított, ma egy könnyed teadélután lenne.”
Balázs Attila a magyar lakosság alacsony számarányát sem tartja az egyéb szempontok fölé tornyosuló problémának: „Jelenleg a nézőink 30-40 százaléka román nemzetiségű, ami a demográfiai adatok fényében még csak soknak sem mondható. Magyar színház vagyunk, magyar nyelven játszunk, azért kapunk támogatást, hogy a romániai magyar kultúrát gazdagítsuk. Ez az alapvetés, de mindenkinek örülünk, aki kíváncsi ránk, sőt, azt gondolom, azzal is a magyar kultúrát szolgáljuk, ha megismertetjük a többségi társadalommal.
Része vagyunk a romániai színházi világnak, szinte három ország határán helyezkedünk el, ez is indokolja, hogy az évek alatt több szerbiai rendező is megfordult nálunk.
Számomra a legfontosabb, hogy az adottságok figyelembevételével a társulat mindig az elérhető legjobb alkotókkal dolgozhasson. Ezekkel a világhírű rendezőkkel együtt dolgozni bizonyos szempontból luxus, viszont ők garanciát jelentenek, hogy a korábban említett, magunkkal szemben támasztott igényeknek megfeleljünk. Hiszen ők is az életük egy kis darabkáját nálunk hagyják.
Az Európa Kulturális Fővárosa jelentette lehetőséget szeretném kihasználni, hogy az elmúlt évek legjobb előadásait, ahol azt a szereposztás és egyéb körülmények engedik, egyfajta best of válogatásként csokorba szedjük, amellett persze, hogy újabb izgalmas kihívásokat keresünk, adott esetben nemzetközi koprodukciókban.”
A Csiky Gergely színház multikulturális identitásának fontos eleme a TESZT-fesztivál (Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó), ami a járványhelyzet miatt idén szünetelt ugyan, de Balázs Attila elkötelezett a folytatás mellett.
„A TESZT van és lesz, része a színházunknak, illetve a régió kulturális tájképének. Nekem nagyon kedves olyan szempontból is, hogy a nagyfiammal egyidős, úgyhogy most a fesztiválra is úgy gondolok, mint ami a kamaszkorát éli, kicsit szeleburdi, változásban van. Az biztos, hogy olyan előadásokat, témákat kell hozzon, amik kapcsolódnak hozzánk. A pingvinek élete és szerelmi válságai nem tartoznak ide, de elég sok más igen. Az is fontos, hogy előremutató legyen. A tavalyit elvitte a járvány, idén sem merhetnénk reménykedni, de azért tervezünk.”
A legbelső magánytól az univerzálisig
Mivel Marosvásárhelyen az utóbbi évek repertoárjának mondhatni gerincét adják, ezért Keresztes Attilát először az általa rendezett Ibsen-ciklusról kérdezem, melynek idén, a Vadkacsával, negyedik darabjához érkeznek.
„A művészeti vezetőnek nem csak a repertoár kialakítása a feladata, hanem a társulat, illetve a közönség színházról való gondolkodásmódjának a formálása is. Alapesetben egy színházban azok az előadások, amiket a művészeti vezető vagy – Magyarországon gyakoribb ez a státusz – a főrendező jegyez, kiemelt fontosságúak, közös vallomások a művészetről, a társadalomról. Ibsen alapvetően az én rendezői programomhoz tartozik, az ő társadalommal szembeni távolságtartó viszonyán, rideg, szeretet nélküli fogalmazásmódján, az ő szikár pszichológiai rendszerén keresztül tudok az utóbbi időben hatékonyan beszélni a világról, úgy, hogy az a nézők számára is működni tudjon. Ebbe az ibseni fásult, a valódi emberi érzéseket kirekesztő rendszerbe persze minden alkalommal belelopok valami személyeset, valami vallomásszerűt, ami az adott pillanatban a saját jelenemet is meghatározza. Nagy szerelmeim Pirandello és Beckett, de az ő műveikből nem tudnék egyelőre olyan előadásokat létrehozni itt, ami a közönségünkkel is találkozni tudna.
A bérletrendszerünk szabadsága – az elsőbbséget kínáló bérletek (Kemény János bemutatóbérlet, Bernády György mecénásbérlet) mellett csak szabadbérleteket értékesítünk – azt is lehetővé teszi, hogy a társulat számára mérföldkőnek, esztétikai állásfoglalásnak számító előadások, mint a Radu Afrim rendezte, Bartis Attila regényéből készült A nyugalom (2015) vagy az általam jegyzett Sirály (2015) évadokon keresztül műsoron lehessenek.
Hogy szilveszteri bemutatónak lennie kell, abban a konvenció köt. Viszont a könnyűnek gondolt műfajban is törekszünk arra, hogy az általunk beszélt színházi nyelvet legalább elemeiben megismertessük az erre kevésbé fogékony nézőkkel. Társulatunknál nincs dramaturgiai évad, nem címekhez keresek kivitelezőt, hanem rendezőket kérek föl együttműködésre. Mindig van egy hetekig, hónapokig tartó beszélgetés a fölkért kollégával, hogy éppen hol tart, mit gondol a világról, milyen szerzők, témák foglalkoztatják, és ebből kiindulva kezdjük el közösen keresni, mi az a darab, amivel nálunk relevánsat tudna mondani.
Ugyanezt gondolom a színészekkel való munkáról is, a közös gondolkodásnak a próbafolyamaton is meg kell valósulnia, hogy az instrukciók puszta végrehajtása helyett a színészek alkotótársakká válhassanak. Az ilyen, és ehhez hasonló közös munkának köszönhetően jöhetett létre például egy olyan előadás, mint A nép ellensége (2019).”
A mérföldkő-előadások egy része, mint a már említett Bartis-adaptáció, Radu Afrimhoz köthető, aki Keresztes Attila igazgatósága alatt már az ötödik előadást rendezi a Tompa Miklós Társulattal: „Párhuzamosan végeztünk Kolozsváron, tehát elég régóta ismerjük egymást, és nagyon fontosnak tartom, amit képvisel. Az ember legbelső magányától képes eljutni az univerzalitásig, mindezt úgy, hogy közben pontosan reflektál a korra, amiben élünk. Emellett könnyen eljuttatja a színészt az önazonosságig, jól működik a társulattal, de kijelenthetem, a közönségünkkel is. A végeredményt pedig a szakma is örömmel fogadja, elismeri, amit évente a társulattal létrehoz. Az ilyen gyümölcsöző találkozásokat táplálni kell.”
A marosvásárhelyi magyar társulat működésének fontos kerete a nemzeti színházi státusz, aminek az igazgató nem csak az előnyeit látja: „Bizonyos szempontból kényelmesebb, hiszen távolabb van az iroda, amiből piszkálhatják az embert, viszont a mutatókat ugyanúgy, sőt talán jobban elvárják, mint egy megyei vagy városi fenntartású intézménytől. A költségvetés régebben biztonságosabb és bőségesebb volt, ez tény, viszont az utóbbi három évben majdnem nulla a keret, és a nagy rendszerben alkudozni is nehezebb. Az országos politikának is jobban ki vagyunk téve: az utóbbi évtizedben volt vagy tizenhét kultuszminiszter…”
A nemzetiségi arányok tekintetében Marosvásárhelyen különbözik a helyzet Temesvártól, hiszen a magyarság számaránya közel ötven százalék, illetve a román és a magyar társulat egy intézmény keretein osztozik. Talán utóbbinak is köszönhető, hogy igyekeznek átjárást biztosítani a két társulat közönsége közt: „Mi a Nemzetiben mindkét társulat előadásait feliratozva játsszuk, tehát az átjárásnak nem lehetnek nyelvi akadályai. Persze az arány a román színház felé billen, hiszen ott a magyar nézőnek nem kell a felirattal bajlódnia, jó esetben érti és beszéli a nyelvet. Ami öröm számomra, hogy mindkét közönség egyre nyitottabb a másik társulat munkáira.
Szükség az új generáció tartotta tükörre
A Trialóg rovat beszélgetéseinek szeretném állandó elemévé tenni a következő generációk helyzetéről szóló diskurzust, így Balázs Attilát és Keresztes Attilát is megkérdeztem, lévén gyakorló egyetemi oktatók, mi a véleményük a „mai fiatalokról”. Temesváron olyan szempontból is aktuális a kérdés, hogy a társulat tavaly nyolc pályakezdőt igazolt.
„Van a döntésnek gyakorlati oldala is, mivel régóta voltak betöltetlen álláshelyeink, amikkel kapcsolatban a 2008-as válság apropóján egyszer már megjártam, mert szépen elvesztettük őket, és nem akartam még egyszer így járni. Ennél fontosabb, hogy a társulat, mondhatjuk úgy, magjának, köztük nekem is, szükségünk van arra, hogy egy újabb generáció tartotta tükörben megvizsgálhassuk magunkat. Nem kérhetjük számon a húsz évvel ezelőtti önmagunkat a mai fiatalokon. Azzal viszont nem számoltam, hogy jön a járvány és nem tudok az újaknak olyan kezdő lendületet adni, amilyet szeretnék.”
A közös munkára a rendkívüli körülmények közt is akadt lehetőség, hiszen Balázs Attila a társulat friss tagjainak közreműködésével nyáron előadást készített Janne Taller mondhatni kult-regényéből (Semmi), a téma szempontjából tanulságos tapasztalatokkal: „A munkához való igényesség, hozzáállás, pontosság megvan. A hangsúlyok viszont nagyon eltolódtak, egészen más húrokat kell náluk pengetni, ha eredményt akarsz elérni. Az is fontos, és ezt már az oktatói tapasztalatom mondatja, hogy mi jóval kevesebben kerültünk be a főiskolára és még abból is volt rostálódás, akár még ott, akár a pálya elején. Most viszont sokan vannak egy évfolyamon, ez okoz egyfajta bizonytalanságot, hogy egyáltalán el tudnak-e majd helyezkedni, ennek következtében sokan nem is fektetnek akkora energiát a fejlődésbe. Ehhez az is hozzájárul, hogy ma sokkal kevesebb a szentség, az ideál, minden egy gombnyomásnyira került a világban, eltűntek a távolságok, távlatok, nem is nagyon van mi felé törekedni. Ez persze ad egy pofátlanságot, könnyedséget is, könnyebben mozdulnak, de sokszor talán felszínesebben, tartalom nélkül. Bár lehet, ez az út, aztán a tartalom majd jön később, ki tudja.”
Keresztes Attila, huszonöt év oktatói tapasztalattal, kifejezetten borúlátó a szakmai utánpótlás helyzetét illetően: „Az oktatás mára szolgáltatás lett, ami olyan egzakt területen, mint az orvostudomány, nem tudom, hogyan működhet, de a mi szakmánkban biztosan nem vezet jóra. A bolognai rendszer teljesen alkalmatlan keret, megszűnt a tanulmányok ideje alatti szelekció, maradhatnak azok is, akik belefáradtak vagy akikről menet közben kiderült, nem tudnak tovább fejlődni, így évről évre romlik a minőség, a tanárok is egyre kevésbé motiváltak. Szakmai tanárnak van egyéni órája a diákokkal, de ez sokszor csak töredékórákat jelent a tanrend szerint. Nem véletlen, hogy drasztikusan csökken a jelentkezők száma. A hallgatók világhoz való viszonya is más, mint a mienk volt. Nekünk az első órán azt mondták, a színházcsinálás hivatás. Ma ha ilyet mondasz, kinevetnek. Sokan párhuzamosan végeznek több egyetemet… Erősen megváltozott az az arány, hogy valaki pályakezdőként, fiatalon, a szakmájának az elsajátításába mennyi energiát fektet, és ehhez képest komoly szempont lett az anyagi vonatkozás és a majdani megélhetés, ami sokszor felülír mindenféle alkotói ideált. Némi jóindulattal elmondhatjuk, ez már a 21. század mentalitásának a következménye. Azt meg, ebben a rendszerben, nem teheti meg egy egyetem sem, hogy csak azokat a keveseket tanítsa, akik tényleg úgy gondolják, nekik ez a dolguk a Földön.”
