Üzenet túlélő ivadékainknak

Végül pedig, miután az utolsó is megbocsátott, kíváncsiak lesznek ránk túlélő ivadékaink. Elhordják romjainkat, felmérik az örökül hagyott pusztítást, viszolyogva és félig csukott szemmel, de mégis csak miránk, múltjuk szégyenére pillantanak, hogy értsék a kort, amelyben élni kényszerültünk, hogy tudják az időt, amelyben helyettük vallottunk szégyent. Kezük ügyében ott lesz a betiltások, máglyatüzek és fóliák elől mentett irodalmunk, ott lesznek díszleteink magukba roskadó vázai, ott lesznek örökölt betegségeik kiváltó okai, és igen, kínálja majd magát régvolt filmművészetünk is. Egyszer volt civilizációnk szorongó magánya az, amit mindebből kiolvasni alkalmuk adatik. Ha pedig létezik bárminemű értelme egy művészeti seregszemlének, az éppen ez: úgy állítani valamit a korról, hogy már a válogatás logikája és a kirajzolódó összkép is rámutasson, mily korban éltünk itt e földön. Épp ezért: ha kíváncsiak lesznek ránk a kevés szerencsések, idézzék fel bátran – miként azt én is feladatul kaptam – a huszonharmadik TIFF (Transilvanian International Film Festival) egynéhány alkotását, s vonják le bátran a következtetéseket! Állítom: megértik majd, hogy mit gondolt magáról sokaságunk egy világjárvány után, az állapottá vadult rendszerekben, egy háború árnyékában. Álljon hát itt – a terjedelmi megkötés miatt – csak az a két legfőbb konklúzió, amelyeket egy kolozsvári filmfesztivált megjárt hírhozó vonhat le a látott – csaknem 54 órányi – moziélményből! (Aki pedig többre kíváncsi, az az újvárad.ro oldalon a részletekbe menő beszámolóból is mazsolázhat.)

Egy: szorongunk és alig-alig van feloldás

A létezésünk egyéni és társadalmi szintjein egyaránt megmutatkozó, nyomasztó jelenségről a TIFF jónéhány alkotása szólt, a fesztivál szándéka szerint pedig az idei kiadás fókuszában az északi filmek álltak. Ennek megfelelően az első főtéri vetítés a nemrég megjelent – izlandi-német-brit koprodukcióban készült Northern comfort (rendező.: Hafsteinn Gunnar Sigurðsson) volt. A repüléstől rettegő felső középosztálybéli embereknek létrehozott terápiás repülőút viszontagságait bemutató fekete komédia látszólag egy úri hisztériát járt körül, a felszín alatt – és a felhők felett – azonban sokkal többről volt szó. A különböző korú, nemű és családi állapotú utasok azért vállalkoznak egy repülőútra, hogy leküzdjék a magasba emelkedéshez kapcsolódó, patologikus félelmüket, ám a film nem egyszerűen erről az elsővilágbéli problémának tűnő fóbiáról értekezett, hanem – kitágítva az értelmezési lehetőségeket – a kortárs társadalom minden szintjén jelenlévő (és bénító) szorongástípusokról is. Nevettünk a szereplők szánakoztató félelmein, de valahol mélyen mégis felismertük az érzést: a ránk nehezedő nyomás és elvárás-hálózatok előli fojtogató menekülés-kényszert.

És ha már a szorongás! Mitévő legyen egy kamasz, ha hirtelen és egyszerre a nyakába szakad az elkerülhetetlen (történelmi) múltfeldolgozás (végeredményben mégiscsak felszabadító) kényszere, a szerelmi és kapcsolati válságok kuszasága, valamint az a kikerülhetetlen társadalmi szerepvállalás, mely néhány évnyi kötelező sorkatonai szolgálatban manifesztálódik? A Delegation (rendező: Asaf Saban) mindezekről egyszerre és jó ízléssel beszélt, miközben az első pillanattól érezhettük: több lesz ez, mint egy egyszerű tinidráma. A lengyelországi haláltáborokat – kötelező módon, a tantervbe beillesztetten és szervezett körülmények között – felkereső izraeli végzős gimnazisták az utolsó nagy (európai) kalandjukon vesznek részt a film szerint, mielőtt megkezdenék kötelező katonai szolgálatukat. Hogy miként lesz a történelmi traumából megértett és feldolgozott élmény, hogyan kell a sokadik generációk gyászfeldolgozását (szakszerűen) végigvezetni, s egyáltalán a holokausztnak milyen identitásképző hatása van a jelenben is – ezekről mind beszélt Asaf Saban filmje. Közben pedig olyan zavarba ejtő kérdések is felmerültek, hogy lehet-e szerelmesnek lenni egy koncentrációs tábor barakkjában, lehet-e a történelmi múltról retraumatizálás nélkül beszélni, és lehet-e a fiatalkori szerelmi kapcsolatokról klisék nélkül szólni. Jelentem: lehetett.

Ha pedig szorongásról szólunk, végezetül nem mehetünk el a klímaválság mellett, mely nyomasztó tematikához kapcsolódik a Műanyag égbolt (R.: Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta), melyet a TIFF magyar filmeknek szentelt estéjén láthattunk. A magyar–szlovák koprodukcióban készült posztapokaliptikus animációs sci-fi központi témája és problémafelvetése izgalmas: a földlakók szinte teljesen kihaltak, az emberi civilizáció maradványai csak egy mesterséges búra alatt képesek túlélni – így Budapest is –, az emberek teste pedig ötvenedik életévük betöltésekor állami tulajdonba kerül, hogy – a hatósági közreműködéssel – a szívükbe beültetett magból fa nőhessen, mely aztán oxigént termel és táplálékul szolgál a (még) életben maradottaknak. A világvége-környezetben lejátszódó családi dráma vizuális kivitelezése kifogástalan: 3D-s animáció és rotoszkópia (élőszereplős felvételek újrarajzolásának) keveréke. A film első félórája magával ragadja nézőjét, utána azonban a forgatókönyv túlírttá válik, s egyre zavaróbb lesz az, ami már az első percekben is feltűnik: a párbeszédek élettelenek vagy épp erőltetettek, és a zsigerekben érezni, hogy így még egy sci-fi-ben sem beszélhetnek élő vagy megrajzolt emberek. Klasszikus hibája ez megannyi magyar gyártású mozgóképnek, melytől sajnos a központi problémafelvetés is megkopott. 

Amint a TIFF megannyi filmje is mutatta: szorongásaink tárháza – félő – végtelen. A művészetnek azonban alkalma és lehetősége van a görcsök feloldására, a kérdés csak az, hogy mi, befogadó nézők, elég nyitottak vagyunk-e arra, hogy szembenézzünk saját démonjainkkal.

Kettő: ha van kiút a válságok halmazából, a vágyott fényre a női helytállás vezethet ki minket. 

Számomra az idei TIFF a sziporkázóbbnál sziporkázóbb színésznői alakításokról és a megrendítőbbnél megrendítőbb női sorsokról szólt. 

Hány úgynevezett jóbarát, valamint fél- és egészen részeg, a Forma-1 miatt Franciaországba érkezett (esetleg eleve ott élő) férfi tudja magáévá tenni alig néhány nap alatt, és olykor a legborzalmasabb módokon a mindössze tizenöt éves, az állami gondozás elől menekülő, prostitúcióra kényszerített Noémit? Bevallom, harminc-egynéhány után már nem számoltam. A Noémie Says Yes (R.: Geneviève Albert) című nagyjátékfilm egyetlen ponton – a legvégén – keltett bennem megütközést. Félek ugyanis, hogy csak a legritkább esetekben van kiút egy fiatal lány számára abból a borzalomból, melybe az állítólagos szerelme navigálja. Talán a happy end-kényszer eredménye, hogy Noéminek sikerült – a film szerint – kitörnie, nézőként – természetesen – örültem is ennek, de úgy érzem, a mindaddig nyers brutalitással és tűpontos színészi alakításokkal ismertetett „valóság” ezen a ponton megbicsaklott. Akárhogy is: a film a női test kizsákmányolásának és a gyermekprostitúciónak szörnyű mementója, s bár a helyszín Franciaország, a cselekmény történhetne szűkebb hazánk bármely ismert szegletében is.

A Daughter of Rage (R.: Laura Baumeister de Montis) az idei TIFF eddigi egyik legfelkavaróbb filmje volt. A nyomor kilátástalan jóvátehetetlensége, a mindent és mindenkor beborító szemét, a gyermeksorsok tragédiája, az eleve elrendeltetett ellen küzdő anya, a legelesettebbeket érő intézményes és mindennapi elnyomás, és persze a megrendítő (gyermek)színészi alakítások olyan játékfilm elegyét adták, amelyben a már-már dokumentum-értékűen nyers ábrázolásmódok és a költői fogalmazásmód keveréke teremtett feledhetetlent. A kolozsvári elit döbbent csendben ült a moziban. Tetszett nekik, amit láttak, viszolyogtak is tőle. Jó kis mozi volt – szólt a hallgatólagos egyetértés a teremben. A film pedig bármikor újranézhető. Elég csak a kolozsvári Patarétig, Európa egyik legnagyobb nyomortelepéig kimenni.

Ahhoz, hogy egy dokumentumfilm valóban dokumentumfilm legyen, kíváncsiság, empátia és legalább egy lépésnyi, permanens távolság szükséges a vizsgált problémától vagy személy(ek)től. A Who I Am Not (R.: Skovrán Tünde) ezeket mind (és még ennél jóval többet is) figyelembe véve készülhetett. A rendező az együttérzés és a megértésre való törekvés fénylő (képzeletbeli) lámpájával világított be az emberi szenvedés mélyfekete sötétjébe. Filmje középpontjában két dél-afrikai interszex személy – Sharon és Dimakatso – állt. Hogy milyen fizikai és lelki megpróbáltatásokkal jár interszexuálisnak lenni (amikor az ember olyan biológiai nemi jellegzetességekkel születik, melyek nem teszik lehetővé a kizárólagosan férfi vagy női kategóriába való besorolásukat), arról Skovrán Tünde alkotása tett tanúbizonyságot. S mielőtt bárki azt gondolná, marginális (ál)problémával van dolgunk: egyrészt egyetlen ember szenvedése is elviselhetetlen, másrészt az interszexualitás gyakoriságát a kutatások 0,5-1,7%-ra becsülik, vagyis e jelenség megegyező a vöröshajúak arányával. Miként az orvostudomány, úgy a társadalom is megosztott e kérdésben – főként, ha Dél-Afrikáról beszélünk –, és élek a gyanúperrel, hogy szűkebb köreink sem különböznek ebben a tekintetben a déli féltekétől. Az, amit a Who I Am Not tett, a legnemesebb misszió: elfogadásra, empátiára tanított, miközben láthatóságot biztosított egy olyan marginalizált kisebbségnek, amely nem is olyan kicsi.

Aztán váratlanul – a maximális fordulatszámon dübörgő fesztivál sűrűjében – valami olyasmire vetemedtem, amire ritkán szoktam: megadtam az első – maximális – öt pontot egy filmnek. (A nyájas nézők minden vetítés után és az előzetesen kiosztott szavazólapokon voksolhattak – egytől ötig – az épp megtekintett filmre.) Általában ódzkodom a szuperlatívuszoktól, de a Smoke Sauna Sisterhood (R.: Anna Hints) rövid kis életem egyik legmeghatározóbb dokumentumfilm-élménye lett. Nők egy csoportja (fiatalabbak és idősebbek, teltebbek és karcsúbbak, áldott állapotban lévők, családosok és egyedülállók, rákból kigyógyultak és megerőszakoltak stb.) időközönként összegyűlnek, hogy az egyik legősibb finn szauna-élmény, a füstös szauna jótékony hatását élvezzék. És amíg így tesznek, közben beszélgetnek. Nagyjából ennyi. És közben minden. Intim, megrázóan közvetlen, kitárulkozó és gyönyörű eseményláncolatnak lehettünk nézőkként részesei: ott voltunk ezekkel a lányokkal, nőkkel, asszonyokkal, láttuk fedetlen testük természetességét (leginkább az izzadó és sokat szenvedett testek egy-egy közeliben mutatott részletét, s csak legritkábban az arcukat), közben pedig a legkülönbfélébb élményeiket hallgattuk. Micsoda erőt kíván a nőként létezés! Micsoda nemes kitartásról árulkodnak beszámolóik, melyek élményanyagjai mind-mind egy erőszakos férfi-világban képződtek. A vászonról sugárzó fülledtség, az elbeszélések közvetlensége és tiszta őszintesége kiszakított a jelenből. Emberek vagyunk, férfiak és nők, nem jobbak vagy rosszabbak a másiknál, de Anna Hints csodája egyre mégiscsak emlékeztetett: van ott a gőzben és a női létezés legbelsőjében valami titkos erő, amit – íme, itt a példa – elmagyarázni nem, legföljebb érzékeltetni lehet. A Smoke Sauna Sisterhood ezt költői tökéletességgel testette. Örökre hálás leszek, hogy láthattam.

Aki tehát a TIFF idei kiadását vizsgálva próbál majd rájönni arra, miként is éltünk e földgolyón, az a perifériára szorultak segélykiáltását hallja majd, s látni fogja a legszélsőségesebb nyomorban is felbukkanó élni akarás megrendítő erejét. Egy szorongó, önmaga árnyaitól összerezzenő társadalom képe sejlik majd fel, mely társadalomban – igenis – éltek hősök, amennyiben hősi tett a másik iránti, őszinte kíváncsiság, a megértés vágya, a fel nem adás egy, a feladás és elbukás esélyét magában hordozó korban. Ha van a huszonharmadik TIFF-nek elvitathatatlan érdeme, akkor az ez: újratanította résztvevőit meglátni az embert – a maga valójában, létbe-taszítottságában, nyomorában és szerethetőségében.

Több ez, mint egy művészi program. Ez misszió.

Borítókép: tiff.ro