A szokásos vasárnapi sétánkat jártuk a faluban, pedig számtalanszor láttam már ezt a békés helyet, ahol semmi sem történik, ugyanazokat az arcokat, nagy részük már túl a virágkoron, ugyanazok az emberek, akik nem igazán mozdultak ki házaikból; de mindezek nem szegték kedvemet, hogy járjak egyet a kicsi erdővel körülvett településen.
A falu végén valaki kipakolta az eladásra szánt dolgait a háza elé. Volt néhány könyvekkel teli doboz; egyik gyerekeknek, másik szépirodalom, egy porlepte étkészlet, egy asztal, amire kisebb-nagyobb nippek, játékok és használt háztartási gépek voltak felsorakoztatva. Nem úgy tűnt, mintha mindezek a szegénység kényszerűségéből lettek volna kipakolva az augusztusi napfénybe, vagy azért, hogy valamicske pluszpénzt hozzanak. Amikor odaértük, egy néni és a barátnője épp rendezgették a dolgokat. Egy járókelő próbált érdeklődni a fekete szárnyú angyalszobor felől, amikor megakadt a szemem két gőzzel működő pattogatottkukorica-készítő gépen – szerettem a pattogatott kukoricát, általában lábasban vagy serpenyőben készítettem, de legtöbbször túl olajosra sikerült. Sosem fontolgattam komolyabban, hogy vásároljak egy ilyen gépet magamnak, főleg nem annyira komolyan, hogy tényleg meg is vegyem. De most azt mondtam magamnak, igazán kézenfekvő és biztosan olcsó is.
Az idős nő észrevette, hogy a két dobozt bámuljuk és odalépett hozzánk.
,,Szerbusztok, drágáim, érdekel titeket a popcornkészítő gép, hm?” – kérdezte fülig érő mosollyal. Tökéletes fogsora volt, de a lábait már alig bírta.
Arrébb álltam, hogy a nő háta eltakarja a Napot és jobban lássam az arcát. Hagytam, hogy Dana válaszoljon neki, míg én kivettem a vizespalackomat a táskából.
,,Ez újabb, de nem tudom, hogy működik-e, nem igazán használtam” – mondta a nő, három ujját felmutatva egy bácsinak, aki egy lámpa ára után érdeklődött.
,,És ez?” – kérdezte Dana, a második gépre mutatva.
,,Régebbi, de tökéletesen működik”, – válaszolta az öregasszony, akinek vékony hangját elnyomta a felettünk elsuhanó helikopter zaja.
Mind felkaptuk a fejünket, tekintetünkkel a piros helikoptert követve, ami valószínűleg valahol a közelben fog landolni.
,,…de tökéletesen működik”, – ismételte az néni. ,,A férjemmel szokásunkká vált, hogy popcort készítettünk, tudjátok ti is, egy film mellé… Most már nincs szükségem rá, miután a férjemet elvitte egy ilyen helikopter, ami itt az előbb elrepült, azóta nem tért haza”, – mondta alig hallhatóan a néni, lehajtva fejét, mintha rejtegetni akarna valamit.
,,Ó, sajnáljuk”, – suttogta Dana, mintha szégyellné magát azért, ami elhagyta a száját.
A néni mosolygott egyet erőltetetten, aztán legyintett, mintha mindegy lenne, de egyáltalán nem úgy tűnt.
,,Miután sok-sok évvel ezelőtt elhagytuk Magyarországot, otthagyva a barátainkat, és ebbe a kicsi faluba költöztünk, a filmek maradtak az egyetlen szórakozásunk” – folytatta a néni sóhajtozva. „Tudjátok, mielőtt ide költöztünk volna, Attila egy moziban dolgozott, imádta a filmeket. Minden este készített egy nagy tál pattogatott kukoricát, néha vajat is tett rá, együtt filmeztünk a kanapén”, mondta a néni és arca felderült.
Néztem, és egyre világosabb lett számomra, hogy azért ad el mindent, hogy felejtsen, olyan dolgokat, amikhez, ha ragaszkodik is, egy másik életre emlékeztetik, olyanra, amiben nem volt egyedül, és amit már sosem hozhat vissza. Most, miután az összes tárgyat kiterítette a napsütésben, azt remélte, megszabadul az emlékeitől. Beugrott egy egyszerű összefüggés, ami velem is megtörtént, amikor kicsi voltam. Anélkül, hogy akartam volna, kinyitottam egy fényképezőgép dobozát, a filmtekercset fény érte, így másodpercek töredéke alatt semmisült meg az összes előhívatlan felvétel, egyszer s mindenkorra.
Megfogtam az ócskább gépet, a megsárgult dobozával, nem szerettem volna elszomorítani a nénit, pedig más körülmények közt az újabbat választom.
,,Nem fogjátok megbánni, úgy, ahogyan mi sem bántuk meg”, – mondta még a néni, miközben számlálatlanul tette zsebébe a pénzt.
Este, miután a falu másik végén bérelt kicsi házunkba visszavonultunk, ami valaha nyugdíjas szomszédaink nyári otthona volt, kipróbáltuk a popcornsütő gépet.
Egy nagy tállal készítettünk, megsóztuk, elnyúltunk a kanapén, betettünk egy filmet, de egy furcsa érzés nem hagyott nyugodni. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, csak egy ködös érzet, hogy más emberek tárgyai magukban hordozzák az életük lenyomatát, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy másodkézből való cuccokat veszek, de ilyet először érzek.
Dana a film közepén elaludt, alig nyúlt a popcornhoz.
Megállítottam a filmet, hogy ne ébresszem fel, és betakartam. Egyszeriben csend lett, felálltam és a majdnem teli és annyira közeli holdat néztem, ami beragyogta a szoba felét. Kimentem az erkélyre és figyeltem, hogy valahol a távolban, az égbolton egyre nagyobbak lesznek egy helikopter villogó fényei.
Kemenes Henriette fordítása
