Most akkor van vagy nincs vigasz? Jó lenne tudni. Vagy elég lenne csak látni megtanulni? Korábban a szorongásos nézéskényszerről szóltam, s már akkor tudtam, elérkezik a pillanat, amikor vészesen felgyűlnek a napok, fel a filmek is, én pedig majd itt állok (ülök) megszégyenülve, egy sort le nem írva, s így a 22. TIFF harmadik, negyedik és ötödik napja mintha meg se történt volna. A mentségem ennyi: ha választanom kell, hogy filmet nézzek vagy filmről írjak, gyengeség, igen, de mindig az előbbinél maradok. Adja az ég, hogy ami ezután jön, ne csak az adósság kései törlesztése legyen! Lovassy Cseh Tamás TIFF-naplójának második része.
Június 11., vasárnap (Vigasz)
Nincs vigasz, bassza meg – gondolom, amikor egy férfi előttem, alig több harmincnál, átöleli a lányt, mintha melegíteni akarná – a kedd esti, főtéri vetítésen nincs túl meleg –, aztán az ölelés biztató simításba vált. A nő, nincs több huszonötnél, szomorúan nézi a férfit, majd a vásznat, majd újra emberét. A férfi rámosolyog. A nő vissza. Bánata nem enyhül. A vetített képek egymásutánja szép, de van benne mégis valami mélabú. Aztán egyszerre acélos kattogás (cetek hangja), a két fiatal most újra a vásznat figyeli, majd Patrick Dykstra töri meg a csendet. Ő narrálja ugyanis a Patrick and the Whale címűt (R.: Mark Fletcher), melynek főszereplője is, és hosszan, érthetőn beszél a világ – jelen állás szerint és kétséget nem tűrően – legnagyobb titkáról: az ámbráscetek alig ismert életéről. Dykstra bő egy évtizede úszik együtt az óriásokkal. A megismerés szenvedélye hajtja, ahogy a szoros kötelékben élő állatokat is. Amikor közéjük merül, megközelítik a férfit, 60-70 kilója pedig nevetségessé teszi az emberi létezést a cetek 15-20 tonnájával és bámulatos intelligenciájával szemben. Mark Fletcher dokumentumfilmje nem akar többet, csak ennyit: a végtelen vizek kékjében habkönnyen lebegő óriásokról elmondani annyit, amennyi elmondható. Az pedig nem valami sok. Patrick Dykstra épp ezért tette fel az életét arra, hogy válaszokat adjon a feltett kérdésekre, s még azelőtt megérthessük a ceteket, hogy az utolsót is legyilkoltuk volna. Az élet méltóságán, zavarba ejtő csodáján kezdek gondolkodni. Nézem a filmet és szerénységet tanulok. A vetítés végén beszélgetés az alkotókkal. A nézőtéren egy női hang szólal meg. Egy Izlandról érkezett fesztiválozó. Köszöni a filmet, s jelzi: hazájában jövő héten kezdődik a bálnavadászat időszaka. Nincs vigasz, bassza meg – gondolom. De lehetne.
Mentőautó hajt az óceánparti szeméttelepen. Lassít, de nem áll meg – ki tenne így? –, a hátsóajtó kinyílik, majd gyorsan becsukódik. Csak pár teli szemeteszsák marad utánuk. Ami nekik haszontalan, az a nicaraguai mélyszegénységben (a szeméttelep tőszomszédságában) élő gyermekeknek játék. El is kezdődik az kardozás a levágott, kidobott emberi kezekkel. Hogy kerül a veszélyes (bio)szemét a telepre? Jó kérdés lenne, de inkább így: hogy kerülnek oda a gyerekek? A Daughter of Rage (R.: Laura Baumeister de Montis) az idei TIFF eddigi egyik legfelkavaróbb filmje. A nyomor kilátástalan jóvátehetetlensége, a mindent és mindenkor beborító szemét, a gyermeksorsok tragédiája, az eleve elrendeltetett ellen küzdő anya, a legelesettebbeket érő intézményes és mindennapi elnyomás, és persze a megrendítő (gyermek)színészi alakítások olyan játékfilm elegyét adják, amelyben a már-már dokumentum-értékűen nyers ábrázolásmódok és a költői fogalmazásmód keveréke teremt feledhetetlent. A kolozsvári elit döbbent csendben ül a moziban. Tetszik nekik, amit láttak, viszolyognak is tőle. Jó kis mozi volt – hallgatólagos egyetértés a teremben. A film pedig bármikor újra nézhető. Elég csak a Patarétig kimenni.
Még egy kicsi és után, ígérem, felszusszanunk! Előtte azonban a Charcoal (R.: Carolina Markowicz) röpít el minket napjaink Brazíliájába. A szintén szegénységben élő szénégető család São Paulo régióban lakik. Az élni és túlélni vágyó anya, a (titokban) meleg férj és a cserfes gyermek kálváriája akkor veszi kezdetét, amikor a magatehetetlen nagypapától megszabadulnak (elégetik), az ebben segédkező egészségügyi alkalmazott pedig cserébe egy szökésben lévő, elviselhetetlen drogkereskedőt rejt el házukban mindaddig, amíg elül körülötte a nyomozás, és biztonsággal tovább állhat. S hogy mikor jön el ez a pillanat? Az – sajnos – mindenki számára a messzi távol titka. Az amúgy is szűkös otthont megosztani nem kis kihívás, főleg akkor, ha a család diszfunkciója a napnál is világosabb. A kiszolgáltatottság egy újabb, mélysötét árnyalata izzik fel (mint a szén) a vásznon. Micsoda életek, micsoda körülmények, és milyen tűpontos, tökéletes arány- és stílusérzékkel megvalósított alakítások! A szegénység egyenes következménye a szabad cselekvés lehetőségeinek beszűkülése. Épp ezért nincs, amin csodálkozni: a család az első kínálkozó alkalommal a saját kezébe veszi sorsát, még akkor is, ha ez újabb emberéletet követel. Ezzel azonban semmi nem oldódik meg, hisz jól látjuk: a kiszolgáltatottság mintázatai újratermelődnek a környező családokban is. És akkor most válaszoljunk: van vigasz vagy nincs vigasz?
Június 12., hétfő; június 13., kedd (A látás)
Látni, ne csak nézni. Vagy még inkább: tudatosan nézni, hogy látássá nemesüljön. Az elmúlt három nap további filmjei valahogy erre tanítanak. A My Name Is Alfred Hitchcock (R.: Mark Cousins) úgy enged bepillantást a filmzseni agyába, hogy azt az illúziót kelti, mintha maga Hitchcock beszélne hozzánk. Öt tematikán keresztül (menekülés, vágy, magány, idő, kiteljesedés és magasság) ismerkedünk a filmes életmű darabjaival, s közben feltárulnak a rendezői trükkök titkai. Tudatosságra nevel Cousins dokumentumfilmje, amikor rámutat: a komolyan vett alkotás ezernyi előre megfontolt döntés eredménye, melyeket felfedezni nem kell félnünk, jó lesz. Semmi nem a véletlen műve, sőt, az effektusok és beállítások nagyon is szándékoltan teremtik meg azt a hazug illúziót, melyet aztán a film valóságának nevezhetünk.
Ha az előbbi alkotás tudatosságra, akkor a Dogwatch (R.: Gregoris Rentis) türelemre tanít. Hol van már az aranykor, amikor még igazi szomáliai kalózok támadtak az áruszállító hajókra! (Hozzávetőlegesen 15-20 éve már annak, s azóta csak elvétve fordul elő egy-egy ilyen eset.) A dokumentumfilm egyik főszereplője – négyen is vannak – pedig pont ezt fájlalja. Történeteiken keresztül nemcsak a hajókat védő, fizetett zsoldosok életébe nyerünk bepillantást, hanem megismerkedünk az idő egy új természetével is. Ugyanis a nyílt tengeren egy esetleges támadásra várni (mindhiába), folyamatos harckészültségben lenni, valamint újra és újra gyakorlatozni a létezés egy eddig ismeretlen ütemét jelenti. A Dogwatch épp ettől meghatározó: úgy beszél valamiféle férfi-magányról, hogy közben nem sok minden történik benne, hiszen a várt támadás(ok) elmarad(nak). A „semmi dramaturgiáján” keresztül azonban látni lehet a sorsokat, szinte érezni a várakozás felőrlő erejét, a várakozást egy jobb, nyugodtabb életre – majd, ha a szolgálat letelik.
De ugyanígy várja haza két napja eltűnt hivatalnok fiát a Black Stone (R.: Spiros Jacovides) főszereplője, a kerekesszékbe kényszerült másik fiúgyermekét otthon ápoló, nyugdíjas éveiben járó görög édesanya. Noha az egyfajta áldokumentumfilmként vászonra vitt alkotás összességében nem az eddig látottak legerősebbje, bájos humora letagadhatatlan, a főszerepet alakító Eleni Kokkidou pedig egyszerűen fantasztikus. (Itt jegyzem meg, hogy számomra az idei TIFF a sziporkázóbbnál sziporkázóbb színésznői alakításokról is szól.)
Leginkább mindig azt a másikat kell megtanulnunk látni. A Compartment Number 6 (R.: Juho Kuosmanen) című nagyjátékfilm női főszereplőjének pedig bőven van ideje arra, hogy a Moszkva és Murmanszk közti, napokig tartó vonatúton valóban meglássa az először még igencsak ellenszenves, ám nyers egyszerűségében is szerethetővé váló útitársát, egy fiatal bányászt, akivel a hatos számú hálófülkén kénytelen osztozni. A valahol a kilencvenes évek elején és a végtelen orosz semmiben zakatoló szerelvény egy érzékeny és a szó legnemesebb értelmében vett „szép” dráma helyszíne. Barátság, elengedés, kovászos uborka, szerelem, válságok az életcél és a ki is vagyok én tárgykörében, és persze vodka, sok vodka. Mindezektől azonban nem válik közhelyessé a film, ennek oka pedig az a teljesítmény, melyet Seidi Haarla és Yuriy Borisov színészekként nyújtanak. (Nem hiába nyerte el a film 2021-ben a Cannes-i fesztivál nagydíját.)
Apropó Cannes! Az El crítico (R.: Javier Morales és PerezJuan Zavala) talán a legmeghatározóbb spanyol filmkritikusi életpályát mutatja be: a doku fókuszában az épp napjainkban visszavonulni készülő Carlos Boyero áll. A megosztó megmondóember a régi iskola gyermeke: ízlését jóvátehetetlenül számonkéri minden alkotáson, a nemzetközi fesztiválokon rendszerint halálra unja magát, pályatársai se kiköpni, sem lenyelni nem tudják immár évtizedek óta, iszik, drogozik, szexista megjegyzéseket tesz, s eközben a legnagyobb spanyol napilapok foglalkoztatják, ahol csípős megjegyzéseivel teletűzdelt kritikáit publikálja. Rocksztár ő és több egymást követő generáció számára útmutató a (film)világ dolgaiban. Épp csak azt nem veszi tudomásul, hogy a kritika műfaja és szerepe időközben megváltozott. Ha magyar párhuzamot kellene vonnunk, így fogalmazhatnánk: Carlos Boyero egy még ma is élő Molnár Gál Péter, akinek szintén elvitathatatlan érdemei voltak a magyar (színház)kritika terén, személye azonban hasonlóan ellentmondásokkal volt teli. Eljött az ideje a művészetről való közbeszéd demokratizálásának, s ebben a közösségi médiák szerepe is felértékelődhet. De melyik lesz a jobb világ: az, ahol megkérdőjelezhetetlen műveltségű, ám privilegizált (többnyire férfi) kritikusok mondják el és írják le, hogy mit kell gondolni egy-egy filmről, vagy az a valóság, melyben minden kommenthuszár a maga módján megmondóember? Esetleg van arany középút? Lennie kellene… Végezetül pedig két újabb dokumentumfilm! (Igen, bevallom: imádom a dokukat.) A Crows Are White-ról (R.: Ahsen Nadeem) csak ennyit: akinek lehetősége van rá, azonnal nézze meg! Az önfelvállalás gyönyörű (és pazar humorú) története ez, melyben nemcsak egy japán kolostor titkos élete tárul elénk, hanem annak minden ellentmondása is, s amely nemcsak a tradicionális muszlim család, valamint az abból való kiszakadás és a hagyományokkal történő leszámolás drámája, hanem egy érzékeny anya-fiú, apa-fiú és férj-feleség kapcsolat is. Nadeem hosszú éveken át forgatott filmje egyelőre nálam dobogós, a La Huella, Historia de un Parador de Playa (R.: Alessio Rigo de Righi) című másik alkotás pedig az öröm és boldogság himnusza. Az Uruguay-i óceánparton alapított vendéglő története mesébe illene: néhány barát összefogásából mára egy világszerte ismert vállalkozás született, melynek alapját a jó ételek, a kiváló italok, a gondosan válogatott zene, a helyiek összefogása, a szív, a lélek és a szakértelem képezik. Ha bárkit is érdekel a gasztronómia, kötelező filmélmény ez, s mindenki csak egyre figyeljen: ezesetben éhesen nem tanácsos a moziterembe érkezni!
