Nem, Anyu, nem a nagyváradi Velencén. És nem kell megijedni: nem ítéltek el, csak látogatóban voltam. Igen, Velencén, pontosabban a Giudeccán, egy működő női börtönben. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy beengedtek. Persze, igazad van, annak is örülök, hogy kiengedtek. Mit kerestem ott? Hát természetesen művészetet, hisz ismersz. Ugyanis az idei Biennálén a Szent Szék pavilonja a giudeccai börtönben volt. Igen, volt a biennálén pápai pavilon is, végül is Vatikán egy állam, nem? A biennále idei témája: Idegenek mindenhol. A börtönben is. A Szent Szék pavilonjának címe: A saját szememmel, kurátorok Chiara Parisi és Bruno Racine. A cím egyrészt Shakespeare egyik szonettjére utal: „Esküszöm, nem a szememmel szeretlek”, másrészt Jób könyvének egyik részére: „Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak”. Csak hírből hallottunk a börtönről, most saját szemünkkel láthattuk. És próbáltunk megbirkózni a felebarát-feleidegen szeretetének feladatával.
Anyu, te még nem láttál börtönt belülről, így elmesélem neked részletesen, hogy milyen volt. Először is, csak regisztrációval lehetett bemenni. Naponta négyszer engedtek be csoportokat, maximum 25 személyt. A biennáléra rengetegen mennek, az előzőre 800.000 ember volt kíváncsi, olyan, mintha fél Budapest vagy fél Bukarest felkerekedne és beözönlene a Giardinira és az Arsenalera. Ennyi ember alatt elsüllyedne a Giudecca és összeroppanna az olasz büntetésvégrehajtási rendszer – így erősen korlátozták a látogatók számát. Érdemes volt hónapokkal előtte regisztrálni, mert hamar beteltek a helyek. Az én csoportom valamikor tavasszal regisztrált, vittük is a dokumentumot magunkkal, elbírta a vaporetto.
De ez csak a kezdet, ez nem volt elég ahhoz, hogy bejussunk a kiválasztottak közé. Mert aki nem pontosan úgy írta be a hosszú kérdőívbe az adatait, ahogyan az okmányaiban szerepelt, az hiába fizette ki a 19 eurót, hogy eljusson vaporettoval a fő szigetről a Giudeccara: a börtön őre (őrnője) nem engedte be.
Nekünk 11 órára szólt a regisztrációnk, álltunk is az ajtó előtt percekkel korábban. Pontosan 11-kor kinyílt a börtön ajtaja, és kijött egy szép termetű, egyenruhás nő, aki inkább nem beszélt angolul, mint igen, de azt határozottan megértette mindenki, hogy akinek nincs regisztrációja vagy elrontotta azt, az kint marad. A szerencsések átléphették a küszöböt, betehették a csomagjukat egy szekrénybe, okosórát, telefont, minden fémes dolgot beleértve, még a zsebben felejtett kulcsokat vagy érméket is, amelyekre rácsipogott a fémdetektor, mint a reptéren. Az ellenőrzés 45 percig tartott, még szerencse, hogy nem esett az eső, kegyes volt velünk Velence.
Miután szétválasztották az üdvözülteket az elkárhozottaktól, a szerencsések csoportját egy súlyos kulcsokkal felfegyverkezett egyenruhás nő (őrnő) vette kezelésbe. Akár kelléknek is gondolhattuk volna a nagy, aranyozott kulcsokat (hisz a művészet közelében résen kell lenni, simán átvernek ezek a mai művészek) – ha nem futott volna végig a hátunkon a hideg, amikor belépve az első folyósóra, az utolsó ember után kulcsra zárta a kaput. És ez megismétlődött minden egyes folyóson és teremben.
Az első helyiség, amibe beléptünk, a börtön kávézója volt, amit az elítéltek kétszer látnak: amikor behozzák őket, és amikor kiviszik őket. Szerény berendezésű szoba, egyszerű asztalok és székek, jelenleg művészeti albumok voltak elszórva az asztalokon. A falakon plakátok – nézem a szerzőt, Corita Kent. Ja, hát róla már hallottam, ő az az apáca, aki pop art-os plakátokon harcol az igazságtalanság és a háború ellen, az empátia, befogadás mellett, azért, hogy az idegenek ne maradjanak „ők”, illetve „ők” ne maradjanak idegenek. Odakapok a zsebemhez, hogy elővegyem a telefont, hogy lefotózzak egy-két plakátot – nincs ott. Nem lehet a gépre támaszkodni, muszáj nézni. Úgy nézni, hogy közben tudjuk, ez a tapasztalat megismételhetetlen, otthon nem lehet elővenni a fotókat, csak elménk megbízhatatlan, halovány emlékképeivel kell beérnünk. Úgy nézzük a falakat, mintha meg szeretnénk állítani az időt (állj meg, pillanat!).
Ez mégsem lenne olyan jó ötlet, tekintettel a bennrekedt nőkre. Közülük hárman belépnek a terembe, egyfajta egyenruhában, szembe állnak velünk, és elkezdenek mesélni a képekről. Többnyire olvasnak egy füzetből, de sokszor hozzáadják a szöveghez a saját élményeiket, gondolataikat is. Nézzük őket, és próbáljuk látni is: nem azt, hogy mit tettek, miért vannak bent és mennyi ideje/mennyi ideig, inkább azt, hogy monoton és szomorú életükben hogyan virágzik ki ez az alkalom, mint egy ritka vasárnap, amikor kiszabadulhatnak a cellákból, és beszélhetnek olyan alkotásokról, amelyek velük készültek, róluk és nekik szólnak. Elmondják, hogy a folyosón látott kőtáblák olyan verseket tartalmaznak, amelyeket rabnők írtak, és Simone Fattal folyékony üveggel transzponált lávakő lapokra. Nincs időnk elolvasni őket, nem tudjuk lefotózni. Az egyik így végződik: Nincs semmi, ami a szabadsághoz fogható.
A bemutatás olaszul folyik, az első, idősebb nő nagyon izgul, hadar is – bár nekünk mindegy, olaszul nem igazán értünk. Egy ajtófordulónál a fiatalabb, fekete, szép egyenes tartású, a magas homlokán egy régi seb helyét viselő rabnő felénk fordul, és mond valamit, amire a húszfős csoportból csak négyen reagálnak. Arca felderül, és hirtelen örömmel kijelenti: inglesi! Erre sokan elkezdünk vadul bólogatni. A nő felismerte, hogy idegenek vagyunk, az olasz látogatóknál is idegenebbek, és megígérte, hogy ezentúl mindent összefoglal számunkra, idegenek számára, angolul is. Megköszönjük, hálásan és meghatottan.
Átmegyünk a kertbe, ahol a rabok növényeket termesztenek, ezeket az intézmény eladja, egy részükből pedig kozmetikumokat készítenek a börtön egyik műhelyében. A rabnők elmondják, hogy a rajtuk lévő egyforma, de csinos ruhát is ők maguk tervezték és varrták a börtön varrodájában. A ruhák szabása egy kicsit az apácák viseletére emlékeztet, színeik a rendőrségre (sötétkék) és a Szent Székre (fehér) utalnak.
Közben megismerjük, saját szemünkkel látjuk, az alkotásokat. A Claire Fontaine névvel szereplő szerzőpáros két neon-installációt alkotott: egy áthúzott szemet (erről majd mesélek később), és a börtön udvarára helyezett óriás feliratot: “siamo con voi nella notte“ – veletek vagyunk az éjszakában. A neon este világít, a kísérőink elmondják, mennyire vigasztalónak találják a fényt, ami bevilágít magányos celláikba. Boldogan és büszkén mutatják az udvaron, a földön a sárga jeleket: ide szállt le a Pápa helikoptere, ő volt az első pápa aki meglátogatta a Velencei Biennálét, 129 éves fennállása alatt először.
Claire Tabouret az elitéltek fotói alapján gyerek-portrékat festett – attól tartok, az elítéltek nem sűrűn láthatják őket, a helységet nem tudom, mennyire sűrűn használják. A kápolna tetejéről Sonia Gomez évek alatt kidolgozott, textilalapú, szövetből, kövekből és gombokból készült tárgyai lógnak a fejünk felett, arra kényszerítve, hogy felnézzünk, és – ha lehet – lássunk.
Egy egyszerű padokkal ellátott kopár teremben látjuk Marco Perego 17 perces filmjét, amelynek főszereplője Zoë Saldaña, és amelyet a börtönben, az itt élő rabokkal együtt filmeztek. Hátborzongató volt viszontlátni a képernyőn azokat a folyósokat, tereket, termeket amelyeken épp, hogy átmentünk, az ajtókkal, amelyek bezáródtak mögöttünk. A három elítéltből, akik kísérték a csoportot, csak ketten beszéltek – a harmadikat viszont felismertük a film szereplői között. Hirtelen nagyon valóságossá vált ez az idegen világ.
Amikor kijöttünk, visszakaptuk a személyi igazolványokat, a telefonokat, a táskákat – szóhoz sem jutottam. Megkérdezték a kint rekedtek, hogy milyen volt. Most elmesélem neked, Anyu, milyen volt. Akkor, ott – nem tudtam róla beszélni.
Az épület a 13. századtól kolostor volt, ami a prostituáltak, teherbe esett nők javítóintézeteként működött, később pedig női börtönként. Jelenleg 80 nő raboskodik falai között. Van az épületben egy fogadószoba, amelynek falait egy művész megnyugtató kék árnyalatokkal gyönyörűen lefedett – de csak azok láthatják, akiket meglátogatnak, és sokan vannak, akiket senki sem látogat meg, így ezek a rabok a szépség vigaszából is kimaradnak.
A filmen kívül, amit sokan megkönnyeztek, két alkotás maradt és marad velem. Az egyik a már említett neon installáció, amely egy áthúzott szemet ábrázol. Az egész projekt a pápai pavilonban a látásról, a tekintetről szól: láthatóvá tenni azt, ami nem látható, megmutatni azt, ami rejtett, megnyitni szemünk előtt azt, ami el van zárva. Ugyanakkor, a tekintet nem tárgyra esik, hanem személyekre, így viszontlátást generál. Látunk, és látnak bennünket. Sőt, Isten szeme mindent lát – és találhatunk ebben vigaszt és fenyegetést egyaránt. És valami mégis áthúzza a szemet, megakadályozza a látást. Például az, hogy a börtön egy tőlünk elzárt tér, ahová nehezen lehet bejutni, és még nehezebb kijutni. Nem nézhetünk a börtön falai közé, nincs rálátásunk a börtönben zajló életre. Még az ilyen projektek esetében is, amit látunk, az a börtön üres tere – nem látjuk a cellákat, nem látjuk az étkezőhelyiséget, nem látjuk a rabokat, csak azokat, akik vasárnapban részesültek erre az egy alkalomra. És ami ennél még fontosabb: a börtön lakói nagyon keveset látnak, és azt is rácsokon keresztül. Ritkán látják az eget, például. Ezért szeretnek a kertben dolgozni, mert ott van felettük az ég. Hetekig, hónapokig, évekig ugyanazokat a falakat, folyósokat, kopott székeket, asztalokat és rácsokat látják. Nem adatik meg nekik – vagy csak kivételes alkalmakkor – a látás öröme.
A másik alkotás Maurizio Cattelan murálja. Igen, jól emlékszel, ő az, aki szigetelőszalaggal ragasztott falra egy banánt. De más polgárpukkasztó dolgokat is művelt, például egy szobrot készített, amely egy pápát ábrázol, akit földre terít egy meteorit. És mégis felkérték, hogy állítson ki a Szent Szék pavilonjában – mert a legjelentősebb olasz művészek egyike. És Cattelan nem okozott csalódást: a börtön falát, amely látható az utcáról, óriási méterű képpel borította be. A képen saját talpait látjuk, piszkosan, porosan. Már látványban is megdöbbentő. Majd mutatok neked egy képet, amit Mantegna festett 1480 körül, és aminek a címe Krisztus siratása. Mantegna képén Krisztus teste kiterítve látszik egy márványlapon, nagyon közel a nézőhöz, mintha a lábainál állnánk. Ha alulról olvassuk, az első dolog, amit látunk, az átszúrt talpak, a perspektíva miatt nagyobbak, felejthetetlenek. Cattelan képe ebben az olvasatban az ember mulandóságáról is szól – és ezt a testünk egy olyan részének kinagyításával teszi, ami a legszerényebb. A talpunkat nem látják, nem mutatjuk, de a talpunkon éljük le az életünket. Ha (már) nem tudunk a talpunkra állni – ott nagy baj van. Cattelan képe önarckép – csak éppen nem az arcot mutatja, hanem a különben láthatatlan talpakat. Ugyanakkor, a piszkos talpak a lábmosás rituáléjára is utalhatnak. Az egyházi vezetők régóta gyakorolják a lábmosás vallásos rítusát, felidézve ezzel Jézus önzetlen szeretetét. De a nők csak 2016 óta részesülhetnek ebben a kegyben – Ferenc Pápának meg kellett változtatnia a Misekönyvet ehhez. És ha mindez nem lenne elég, vegyük észre (lássuk be), hogy ezt a képet, amely szerénységével, meggyötörtségével, bemocskolt állapotával, sőt, már fizikai elhelyezésével is lehetne akár a rabnők metaforája is – ezt a képet a börtönben raboskodó nők csak akkor láthatják élőben, ha megszűnnek rabok lenni, ha kiszabadulnak, ha szabadok lesznek. Anyu, én láttam. Nem tudom, mennyit abból, amit kellene, nem tudom, mennyit abból, ami elegendő vagy elvárható – de láttam. Saját szememmel, nem a telefon kameráján keresztül. Láttam, és emlékezni fogok. Nincs semmi, ami a szabadsághoz fogható.
